Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hossszú az út hazáig 12-14. fejezet

 12

 

    Mivel a belvárosban laktam és ahová mentünk, nem volt túl messze hozzánk, gyalog mentünk. Jól esett az esti séta. Legalább kicsit beszélgethettünk.

   A koncertterem aulája tömve volt. A kabátunkat János a ruhatárhoz vitte, én meg addig nézelődtem egy oszlop mellett. Mit ad Isten, mintha a sors akarta volna bizonyítani Marci hűtlenségét, alig pár méterre tőlem bukkant fel egy hosszú hajú, szőke lánnyal, valószínű ő volt az, akiről Kriszti mesélt nekem.  Marci nem láthatott engem, mivel nekem háttal állt. A lány és ő fogták egymás kezét, Marci egy csókot lehelt a lány feje búbjára, valamit súgott a fülébe és láthatóan vidámak voltak. Hirtelen összeszorult a szívem, majd valami furcsa nehéz kő ült az egykori szerelmi érzésem helyére. Egy hideg kő, ami hirtelen kitörölte minden Marci iránti érzelmemet. Azt a keveset is, ami szép emléknek megmaradt. Most döbbentem rá, hogy ettől a pillanattól kezdve már van szerelmi múltam. Aztán Jánost kutattam a szememmel, aki már jött is felém. Belekaroltam és a keze után nyúltam. Meglepetten nézett rám. Valószínű nem értette a hozzá közeledő viselkedésemet. Marciék mellett mentünk el, aki rám nézett, majd Jánosra, láthatóan zavar ült az arcára. Nem köszönt, csak nézett hosszan, majd hirtelen elfordult. Én pedig egyre jobban simultam Jánoshoz, aki egy egyetemi emlékét idézte fel éppen. Szegény! Nem tudta, hogy mi játszódik le bennem, de azt gondoltam nincs értelme megemlíteni ezt a számomra kellemetlen pillanatot, minek rontsam el a jó hangulatát. Éreztem, hogy jól érzi magát velem. Mindketten élvezettel hallgattuk a zenét.

   Jánossal néha egymásra néztünk, aki egyszer csak kezet csókolt, és ezután egész előadás alatt összekulcsolt kézzel ültünk. Talán itt kezdtem felnőtt lenni. Itt éreztem magamat először nőnek, akit szeretnek, tisztelnek.

    Előadás után barangoltunk az utcán hömpölygő tömegben, mellettünk papírtrombiták szóltak, sípok, dobok hangja zengett a város szívében. Csillagszórók fénye lobbant időnként, mi pedig jó ideig hagytuk sodorni magunkat a többi újesztendőt ünneplő tömeggel. Talán már két óra is volt, amikorra haza kerültünk.

     János pezsgőt nyitott, én meg gyertyát gyújtottam. Csak egy nagyobb fenyőágam volt, azt utólag tettem egy nagyobb vázába, apró kis díszeket raktam rá, hogy mégis jelezzem magunknak az ünnepi hangulatot. Hiszen a szép karácsonyfám ott maradt Mária néninél. Sajnáltam, hogy nincs neki otthon telefonja, szívesen felhívtam volna, hogy boldog újévet kívánjak neki. Enikő jutott az eszembe, de gondoltam majd másnap megkeresem.

    Jánossal koccintottunk, belekortyoltunk az italunkba, majd poharunkat az asztalra tettük. Álltunk egymással szemben, zavart szótlanságban. Majd hirtelen megfogtam mindkét kezét és az arcomhoz tettem – Simogass vele! Olyan szép kezed van!

      Azt hiszem nagyon meglepődött. Először nézte a kezét, majd magához ölelt és simogatni kezdett. A fejem búbjától a talpamig. És azt hiszem az a szikra kipattant a szívemben, amire vártam eddig. Szép lassan vetette le rólam a ruháimat közben, majd az ágyhoz vitt. Ahogy hozzám ért, mintha lángra gyulladt volna a testem. Hagytam, hogy szeressen, hagytam, hogy a végén fáradt, izzadt vadmacskát varázsoljon belőlem. Most tudtam meg, hogy milyen a mindent elsöprő gyönyörű testi kapcsolat. Marcival soha nem éreztem ilyent. János, egyszerre volt gyengéd, egyszerre volt dúvad és minden. Szeretkezés után úgy bújtam hozzá, mint kismacska az anyjához.

   - Szeretlek Bori. Szeretlek! – össze-visszacsókolt – Ugye nem sajnálatból tetted?

    Nem mozdultam a kismacska pózomból, csak megcsókoltam puha szőrös mellét. Még szorosabban átöleltem. Úgy éreztem egymásra talált két test, és talán két lélek is. És félni kezdtem. Félni, hogy mi lesz majd a jövőnk. Persze erről nem beszéltem akkor Jánosnak.

      Rámosolyogtam - Gyönyörű volt veled! Azt hiszem szeretni foglak János! Különös ajándékot kaptam tőled.

     Mindenesetre megleptél. Hova lett a barátság? Annyira távolságtartó voltál. Nem is értem.  Még most sem. Bár a barátom szerint nem kell a nőket érteni, de én más vagyok, én szeretem azt a nőt érteni, akit szeretek.

   - Majd megértesz. Most nem tudom elmondani mi történt velem. Talán azért annyit: megláttam a szép kezedet, a szemedbe néztem, és hirtelen kinyílt a szívem, vágyat éreztem, hogy megismerjem minden porcikádat, vágyat éreztem, hogy szeress, hogy érezzelek, hogy szeressenek. És megtörtént az a csoda, hogy közben örömet és jót akartam neked okozni. Olyant, amit csak annak akarunk adni, akit szeretünk. Olyan bonyolult.

   - Nem. Nem bonyolult. Értelek és azt is tudom, hogy még nem vagy egészen az enyém.

   - Honnan tudod? – néztem rá kérkedve.

   - Mert nem. Tudom. Mindegy. De boldog vagyok és van reményem, hogy egyszer, talán nem is olyan sokára eljön majd az idő, amikor feltétel nélkül szeretsz engem, ahogy én téged. A tested mindent adott, de tudom, hogy a lelked még kusza.

   -  Hagyd!  Most csak szép pillanatokat akarok! Sok nőd volt?

   - Miért érdekel? Kell erről beszélni? Volt annyi, hogy van tapasztalatom elég.

   - Akkor van félni valóm. Azt hiszem, te a hűtlenkedők közé tartozol és én azt nem bírnám ki.

   - Mindent kibír az ember! De nem tartozom a hűtlenkedők közé, ha tartozom valakihez. És egyébként is a férfiak nem születtek monogámnak, mint ti nők. Nehéz dolog. De van olyan eset, hogy talán megéri uralkodni a férfinak az esetleges kanos érzésein.  Nem bízol bennem? Már most nem?

     -  Bizalom. Bízni valakiben. Hát igen. Fontos dolog. Ahhoz, hogy megismerjük egymást sokszor és sokat kell együtt lennünk. Azért ez felejthetetlen szép este volt, nem?

      János rám nézett, és nagyon komoly lett a tekintete.

    -  Azt hiszem, ez a nap meghatározó a további életemre. Nem tudom, te mit gondolsz erről most. Igaz, hogy még alig ismerjük egymást, de egy biztos, hogy a testünk tökéletesen összejött és talán a lelkünk, a gondolkodásunk is.   Bár ezt még igazából csak sejtem. Bár, az ösztöneim nem szoktak csalni. Arra gondoltam...

      Nem tudta tovább folytatni, mert én megszólaltam, azonnal el akartam neki mondani a bennem lévő gondolataimat, érzéseimet.

   - Én pedig túl fiatal vagyok, azt hiszem. Nekem kevés a tapasztalatom, talán a műveltségemet is kellene gyarapítanom, de egy biztos, hogy jó veled János. Majd elmondom az életem és talán akkor megértesz. Túl sokat kellett foglalkoznom magammal, a környezetemmel, túl egyedül voltam, sok minden hiányzott az életemből. Főleg az anyám és a nem tudom ki apám. Gyerekkoromban mindig irigyeltem a játszótéren azokat a gyerekeket, akik a szüleikkel voltak kint.  Hiába volt Janka mama, ő nem tudta pótolni az anyámat. Amikor a szüleid körében láttalak karácsonykor, téged is irigyeltelek. Kedves szüleid vannak. És ott, Mária néninél éreztem először, mintha nekem is lenne családom. Na, mindegy... De az előbb nem fejezted be a gondolatodat. Közbeszóltam, bocsáss meg! Mire is gondoltál?

   - Arra, édes Bori, hogy szeretném, ha mindig a közelemben tudhatnálak. Maradhatok nálad még egy hetet? Annyira nincs most kedvem hazautazni. Beszélek az asszisztensnőmmel, hogy egy hétre még tegye ki a zárva táblát. Megtehetem. Tudod, magánzó vagyok Tapolcán. A szüleim vettek ott egy kis házat nekem. Mondd, te tudnál vidéken élni? – felkönyökölt és fekete szemével kutakodóan nézett rám.

  -  Én örülök, ha maradsz, bár én napközben dolgozom. Egyik nap délelőtt, a másik nap meg délután. De például milyen jó lenne, ha megnéznéd a lakást, amit kinéztem magamnak, tudod, amiről már beszéltem.

  - Akkor jó. Most megnyugodtam, de nem válaszoltál a kérdésemre

  - Nem, mert fogalmam sincs. De azt hiszem, ha már vidéken kellene élnem, akkor Mária néni kis házában tudom elképzelni az életem. Legalábbis ott, abban az álomszép, nagyon a szívemhez nőtt kicsi faluban. Közel hozzá város is van. De erre a kérdésedre most nem tudok válaszolni.

  - És valakiért, valakiért, akit szeretsz, esetleg megpróbálnád?

    Felültem, egy kispárnát tettem a hátam mögé, kezét a kezembe tettem.

  - Azt hiszem értem, hogy mit forgatsz a fejedben. Én azt mondom János, nagyon fiatal vagyok, szeretlek, jó veled, hiányozni fogsz, ha elmész, de találkozgatunk, nem? És majd minden kialakul. Még annyi mindent kell tudnunk egymásról.

      János magához húzott, gyengéden megcsókolt – Látod? Nem is vagy te olyan túl fiatal! Legalábbis okosan és megfontoltan gondolkodsz.  Remélem őszinte vagy hozzám és nem elódázni akarsz valamit!

      Ahogy feküdtünk egymás mellett a félhomályban, János szeme megakadhatott a komód felett függő nagymamámról készített festményemről, mert hirtelen felült, majd kiszállt az ágyból és a képhez lépett.

     - Érdekes kép. Ő nem a nagymamád volt? Hasonlít Mária nénire. Nagyon kifejező kép. Talán te  festetted ?  – nézett rám kérdőn.

     -   Eltaláltad. Az én művem és valóban Janka nagymamámat próbáltam ábrázolni.

        Magam köré tekertem a takarót, Jánosnak pedig egy meleg plédet adtam, hogy csavarja bele magát.

   – De, ha már így nézelődsz, gyere utánam, megmutatom a többi képemet is, ha akarod. A kis szobában van még pár képem.  A mesterem azt mondja, nagyon jó vagyok portrékészítésben, de tovább szeretnék lépni, ehhez viszont próbálkoznom kellene és persze szakmai tanácsra is szükségem lenne. Van egy csomó könyvem, azokat tanulmányozom, olvasom. Hát majd, ha nem leszel itt, akkor ezzel töltöm a szabadidőmet. De gyere! 

     Jó pár portré volt az egyik falnak támasztva, és néhány akvarell kép.

    János érdeklődve nézegette őket, különösen Marci képén akadt meg a szeme.

   - Ez a fiú olyan, mintha téged nézne, szinte él, csak nem a... - kérdőn nézett rám.

   - Tedd vissza! Nem akarom most látni! Menjünk vissza! Csak meg akartam mutatni. Még jó, hogy sok mindent tanultam a képzőművészeti gimiben, nagy segítség most nekem.

     Visszafeküdtünk az ágyba, szorosan átöleltük egymást. Majd János féltékeny hangja szólalt meg.

   – Gondolsz még rá? Nagyon benned van még? Semmit sem tudtam segíteni? Amúgy jóképű fiú, csak fiatal még.

   -  Ugyan! Minek erről beszélni? Ne legyél féltékeny. Lezárult, amennyire lezárulhat egy kapcsolat ilyen rövid idő után.  Már érdektelen. Te pedig még nála is jobb képű vagy!

    -  Ugyan! Ne hozz zavarba! Amúgy szerintem tehetséges vagy, kár lenne nem kamatoztatni azt, ami benned van, és ne haragudj, hogy szóba hoztam a fiút, kicsit zavar. Féltékeny vagyok, úgy látszik... - mondta még válaszul, miközben még szorosabban átölelt, és a vágy egyre erősebb lett bennünk, hogy ismét elvesszünk egymásban.

 

 

13

 

  

      Új szakasza kezdődött meg az életemnek. Huszonegy éves koromra jóformán csak egy nagynéni személyében maradt támaszom. Enikőre nem tudhattam, hogy mennyire számíthatok. Anyámról pedig jóformán semmit sem tudtam. Volt egy állásom, volt egy kicsi lakásom, és voltak most már egyre erősödő vágyaim. János személyében pedig úgy éreztem rátaláltam az igazi szerelemre. Ahogy ezt egy huszonegy éves lány elképzeli. Jó, hogy így gondoltam és így éreztem, mert ez erőt adott nekem a további lépéseimhez. János eljött velem egyik délután a testvérem lakására, mindent elmondtam neki előre. Nem akartam senkit kellemetlen helyzetbe hozni.

    Érdekes módon Imre és János elég hamar szót értettek és kérésemre Imre elvitte Jánost a számomra kinézett lakásba. Addig én Enikővel beszélgettem.

     - Bori - nézett rám aztán erősen kifestett nagy barna szemével – ezt a pasit csípd meg! Milyen az ágyban? Biztos jó. Jóképű és biztos, hogy van mit a tejbe aprítania, szerintem jó életed lesz mellette. Szerintem ő egy rendes, megbízható férfi. Csak azt nem tudom, hogy akkor... Ha esetleg összeházasodnátok hol fogtok élni. Azt mondod, ő vidéken dolgozik. Na, de tényleg, milyen az ágyban?

     Zavarban voltam. Nem szoktam hozzá ehhez a stílushoz.

    - Enikő! Mit kérdezel ilyent! Szeretem őt és jó vele. Nekem ő igazi férfi. De a jövő az még odébb van.

   - Mit szégyenlősködsz. Fontos dolog a szeretkezés. Mi Imrével mindent csinálunk felszabadultan. El is várja! Meg aztán, ha nem lennék neki jó tán meg is csalna. Remélem, hogy így nem teszi. Feleségül vesz hivatalosan. De nem csinálunk nagy banzájt. Majd meghívlak benneteket azért. Lehetnél az egyik tanúm. Tudod, el akarom felejteni a kupis életemet. Nagyon fiatalon kerültem bele. Hiszen tudod. Először talán élveztem. De leginkább a szabadságot.  Aztán jöttek a különböző gusztustalan pasik.  Még rágondolni is rossz! Pocsék lakásokban, kocsikban... Némelyik pasinak el nem tudod képzelni, mit kellett tennem... Még szerencse, hogy jött Imrus, ő is egy kuncsaftom volt. Három éve ismertem meg. Amikor tizennyolc elmúltam és kikerültem a gondozásból ő hozott ki ebből a szörnyű helyzetből. Megsajnált és megszeretett. És hát elfogadott az előéletemmel. Ha ő nincs, talán még most is az utcasarkon rohadnék... A futtatóm és Imre összekaptak, kért egy csomó pénzt, de Imrusnak sikerült helyre tennie. Azóta tiszta vagyok és csak neki élek. Hát ezért mondom, hogy kösd magadhoz ezt a pasit.

    - Csak hallgatlak Enikő.  Soha nem értettem, hogy tudod csinálni azt az alantas életet. Azt hittem eddig, hogy Imre futtatott.

    - Dehogy! De nem szereti, ha az előéletemről beszélek. Ő eleget keres, nekem nem kell szerencsére dolgoznom.  Igaz, hogy nem is értek semmihez. Neked jó. Neked szakmád van, festesz, írsz, te okos vagy. Ha szex tanács kell, azért csak gyere hozzám! - elnevette magát.

   - Köszönöm, de boldogulok a természetes ösztöneimmel, azt hiszem. Anyánkkal mi van? Ha már így beszélgetünk.

    - A legutolsó hírem, hogy összeállt valami cigány pasival, a Nyírségben lakik. Gyereke lesz. Már kért tőlem pénzt, de Imre nem ad neki. Igazából haragszik rá, én pedig sajnálom azért őt.

   - Nekem nincsenek érzelmeim iránta. Legfeljebb haragszom rá. Ha végig gondolom, hogy mit tett velünk és Janka mamával. Inkább szégyellem...

   - Hát valahol igazad van, de mégis csak az anyánk, nem?

  - Nekem nem. Nekem Janka mama volt valahol az anyám helyett anyám. De hagyjuk! És te mikor is szülsz?

   - Majd áprilisban. Még semmit nem érzek. Nem érzem az anyai érzéseket. De azért várom a kislányomat, mert az lesz. Vivien lesz a neve.

   - Anyai érzések? És Vivien? Miért? Magyar név nincs?  Hát remélem, megpróbálsz majd jó anya lenni. Én biztosan az lennék. Okulva a saját sorsunkból, nem is szabad másképp gondolkodnod.

   - Igyekszem majd. Imre miatt is. A Vivien tetszik nekem. Mindegy.  És te nem akarsz gyereket? Látod, azzal biztosan megfognád Jánost!

   - Nem gyerekkel akarom megfogni. Fiatal vagyok hozzá, képezni akarom magamat.  Jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. Indítanak ott egy egyéves tanfolyamot, ahol tanulhatok. És van több ilyen továbbképzési lehetőség is.  Aztán majd jön a könyvem, a fejemben meg egy új mese bimbózik.

  - Neked aztán vannak terveid. Ikrek vagyunk, és mégis mennyire különbözünk! Aztán a jövőtök?  És Jánossal hogyan lesz? Nem nagyon megy a kapcsolat, ha így külön lesztek. Meg fog csalni.  Egy férfi nem tud hetekig nő nélkül lenni. Ő pedig nagyon is jóképű férfi. Mi lesz, ha így történik?

  - Rossz ezt hallanom! Nem akarok most előre tervezni. Remélem János nem fog megcsalni és igyekszem majd úgy alakítani, hogy hetente találkozzunk.

   Ekkor kulcszörgést hallottunk, János és Imre jöttek a nappaliba, leültek a kanapéra.

   - Nagyon jó kis lakás, jó helyen van, nagy parkos udvar kellős közepén, nem is gondoltam volna, hogy létezik ilyen ház a belvárosban. Közel van az én egyetememhez. Felhívtam egy ügyvéd ismerősömet, aki elintézi neked az összes bonyolítást. Majd odaadom a számát Bori - mondta János – ekkor megszólalt a mobilja, elnézést kért és átment a másik szobába, ott beszélt hosszan. Amikor visszajött, mintha bosszús lett volna, ismertem az arcát már. De nem kérdeztem ki telefonált és mit telefonált.

  -  Na, hallom kiadják a könyvedet Bori! – mondta Imre – és a festészet? Mondtam, biztosítok kiállítási helyet, ha éppen kell.

  -  Majd egyszer, ha már úgy gondolom Imre. És lesznek olyan képeim, amik megállják a helyüket. Éppen most meséltem Enikőnek, hogy beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskola egy éves tanfolyamára. Keresztféléves és január közepén indul.

  - Na, az jó. De hogy bírod majd a munkád mellett? – kérdezte a fejét ingatva Imre.

  - Eddig ezt nem is mondtad nekem - nézett rám kissé kedveszegetten János.

  - Ma kaptam meg az értesítést. Baj? Ne félj, hétvégén nem leszek mindig foglalt.

  - Jól van, nem is azért mondtam. Majd megoldjuk a találkozásainkat, igaz?

  - Gyerekek! – szólt Enikő és felállt – gyertek a konyhába, nagyon jó kis töltött káposztát főztem.

    Vacsora után még egy ideig beszélgettünk, aztán rövid idő után elköszöntünk, Jánossal még egy jó filmet szerettünk volna megnézni.

 

 

 

14

 

    Nehéz volt az elválás részemről. Talán János részéről is. Mindenesetre megígérte, hogy minden nap felhív majd. Ígéretet tettünk egymásnak, hogy amikor csak tudunk, felváltva utazgatunk egymáshoz. Hát így indultunk neki a közös életnek. Ha ezt a távkapcsolatot annak lehet nevezni.

     Múltak a napok, a hónapok és nagy változásokon mentem át. Elcseréltem a lakást, Mária néni feljött hozzám, segített a lakás felújításában, amíg én nem voltam otthon ő felügyelt mindenre. Szép összeget adott ajándékba. Minden kis megtakarított pénzét hozzáadta a maradék pénzemhez. Segített vásárolni is. Láthatóan örült a Jánossal kialakult kapcsolatomnak. János is beszállt egy kis összeggel a lakás berendezésébe.

    Ha együtt voltunk, múzeumba, moziba, színházba jártunk. Mesélt az állatokról, beszélgettünk a kialakult politikai helyzetről. Sok mindent elmagyarázott, amihez talán még túl fiatal és járatlan voltam. Nagy zeneszerető volt, általa ismerkedtem meg a komoly zenével, a jazz-el is. Összevásárolt nekem egy csomó CD-t, ami nagyon jó volt, mert festegetés, rajzolgatás közben egyre csak ezeket hallgattam. Széles látókörű férfi volt, erre hamar rájöttem. Épp úgy értett a mezőgazdasághoz, mint a zenéhez vagy a történelemhez. Még a sportot is szerette.  Én pedig, mint nagyon fiatal és tudásra szomjazó lány felnéztem rá.  Nagy buzgalommal jártam közben a festészeti tanfolyamra, nagyon sokat tanultam és sok ösztönzést kaptam a tanáromtól. Május közepére pedig már a telefont is beköttettem a lakásomba. Így, ha János nem volt nálam, vagy én nem ott töltöttem a hétvégét , mindig tudtunk beszélni. Titokban letettem az autóvezetési vizsgát is, mert Imre segítségével vettem egy kis használt autót. Arra gondoltam, így mégis csak könnyebb lesz ide-oda közlekednem.  Jánossal nem túl sűrűn tudtunk találkozni, de amikor vele voltam azt hiszem ő is elvarázsolódott. Mindig volt valami meglepetésem számára. Tanulgattam főzni és mindig valami különös, általam készített vacsorával vártam. Sok tárlatra elvittem, én ebben tudtam neki újat adni. De egy-egy könyvet, vagy éppen színházi előadást is jól átbeszéltünk. Vele felszabadult voltam, bátran elmondtam a természetes gondolataimat. Időnként talán butaságokat is. De János soha nem nevetett ki, legfeljebb kiigazított. Szeretkezéseink is ilyen felszabadultak voltak. Úgy éreztem, tökéletes pár vagyunk.  Ehhez bizonyára hozzájárult, hogy nagyon szerelmes lettem Jánosba, és nagyon hiányzott, ha nem volt velem. Már nagyon vártam a nyarat, azt a három hetet, amit majd Mária néni apró kis házában gondtalanul tölthetek vele együtt. Szerencsére Kriszti rugalmas volt, új üzletet nyitott, kibővült, és új társat vett fel maga helyett. Már olyan jól ment az üzlete, hogy neki nem kellett hajakat formálni.   Ő csak irányított és szervezett. Irigyeltem is. Valahogy arra gondoltam, milyen jó lenne nekem is egy ilyen üzlet, de már nem maradt pénzem, hogy be tudjak fektetni. Egy dolog jó volt, hogy mindig délelőtt dolgoztam. Így tudtam csak művészeti órákra járni. A könyvemnek sikere volt, Mária néni, János, a testvérem és minden ismerősöm ott voltak a könyvbemutatón. És persze Kriszta és Márta néni is.   Úgy láttam, János is büszke volt rám. Álmomban nem gondoltam, hogy valaha íróféle lesz belőlem.  Persze én szinte nem is éreztem magam annak. Csak szerettem ezt a munkát. Ami nekem nem is munka, inkább szórakozás volt. Ugyan úgy a festészet és a rajzolás is. Azt tudtam, hogy ebből nem tudok megélni, de feladni nem akartam semmiképpen, hiszen akkor önmagamat is feladtam volna. Azt gondoltam, egész életemben boldogtalan emberként élnék, ha felhagynék a művészi ambíciómmal.  Kaptam Jánostól ajándékba egy számítógépet is. Azért vette, hogy egyszerűbb legyen írnom, ami valóban jóval könnyebbé tette a további munkámat.  Úgy éreztem, János szeret nálam lenni. Ezért inkább ő jött látogatóba, én tulajdonképpen csak egy alkalommal voltam nála Tapolcán. Ha én utaztam, akkor a Mária néni féle kicsi parasztházunkban szerettük egymást.  Nyár végére fáradt lettem ugyan, de úgy éreztem, hogy talán jó felé indul az életem. Lett egy számomra kedves barátom is. Ő is festészetet tanult velem együtt. Felesége volt, így eleinte csak az órák után sétálgattunk, vagy beültünk egy presszóba beszélgetni, vagy éppen valamilyen kiállítást nézni. Az Epreskerti műterembe rajta keresztül jártam el modellt rajzolni. Tudta, hogy én sem vagyok szabad. Így valóban csak valami lelki közelség volt közöttünk, közös érdeklődésünk révén. Néha megfordult a fejemben mi lenne, ha most megfogná Zsombor a kezemet. Aztán elhessegettem a gondolatot.  Ő pedig nem molesztált, úgy tűnt, hogy tényleg a lelki barátjának tekint. A feleségéről soha nem beszélt, én pedig nem kérdeztem. Úgy a húszas évei végén tartott, kreol bőrű volt, mint János, mélyen ülő szúrós barna szeme nagyon el tudott merülni egy-egy rajz készítése közben, néha rá pillantottam, amikor dolgozott, persze ő ezt nem látta. Sokat tanultam tőle. Ő otthonos volt az irodalomban, a képzőművészetben. Gyakran beszélt nekem a szüleiről, akik 56-os értelmiségiek voltak. Az apját meghurcolták, az anyja belerokkant, jóformán mindig beteg volt, és néhány éve nagy szenvedések után meghalt. Utána nősült, azt mondta. Szilágyi Zsombornak hívták. Nekem nagyon különleges volt a neve. Ő meg azt mondta nem véletlenül kapta a nevét. Hogy miért is, azt nem mondta, de egy alkalommal elmesélte nevének a jelentését :

     - A nevem török-bolgár eredetű. Jelentése: bölény. Az emberek védelmezése lehet a sorsfeladatom. Miközben az önfeláldozás a feladatom, egész életemben a céljaimért vívott küzdelem fog dominálni. Ahová érzelmileg kötődök, ott képes leszek kiteljesedni. A legfőbb erényem, hogy szinte mindent képes vagyok megtenni szeretteimért. Megbízhatóságot és erényességet sugárzok. Rendkívüli szorgalmam, kitartásom és teherbírásom van. Mindent lelkileg élek át, és ez tesz szinte kiismerhetetlenné. Félek a gyengeségtől, emiatt sokszor rendkívül kemény és makacs lehetek. Nem vagyok képes engedni az elhatározásaimból, a nehézségek csak feltüzelnek. Emiatt is van szükségem olyan társra, akinek fontosak a célok és az állandóság, aki velem együtt küzd.  Túl szélsőséges vagyok, beleviszem döntéseimbe az érzelmeket. Problémám az érzelmi csalódások és a félelmek miatti zsarnokságom lehet – na, mit szólsz? – nézett rám először nagyon furcsán, úgy, mintha akarna valamit tőlem.

   - És úgy érzed, hogy ez igaz? Illik rád? Honnan vetted ezt a történetet? Nagyon jól megjegyezted, egész részletesen mondtad el, jó kis agyad van neked  – néztem rá és kicsit eltávolodtam mellőle, mert úgy éreztem túl közel lépdelünk egymás mellett. Az Epreskertből indultam hazafelé ezen a napon. Ő pedig elkísért.

   - Félsz tőlem? Miért távolodtál el? - és ekkor hirtelen megfogta a kezemet, majd megállt, és a szemembe nézett.

   - Illik. Nagyjából ilyen vagyok. Igen. Jó agyam van. Minden jól bevésődik, még a te arcod, mozdulatod is. Amúgy meg utána néztem a neten. Onnan vettem. Vajon mi a jelentése a te nevednek? Van interneted? Meg kellene nézni, hogy összeillenénk-e? Mármint a nevünk alapján.  Lassan fél éve, hogy együtt bóklászunk...

    Zavartan kikaptam a kezemet a kezéből, furcsa remegés futott át a testemen.  Hirtelen azt éreztem, hogy több mint barátság kezd lenni ezekből a közös együttlétekből. János arca lebegett előttem. Majd ránéztem, amint konokan jön velem tovább, zsebre dugott kézzel.

     Pontosan érzékeltem, hogy valami történni fog kettőnk között, mégpedig olyan, amit lehet, hogy majd megbánok.  De a kísértést nem zavartam el. Bekísért a kerten át a kapuig.

  - Na? Van interneted? – nézett rám - Felmehetek? Nem foglak bántani. Nem fogok erőszakoskodni, tudom, hogy szeretsz valakit.  Én más vagyok. Férfi.  Kívánlak...

  - Ne beszélj! Hallgass! De gyere fel, ha akarsz!- mondtam neki.

    És megtörtént az, amitől féltem. Mégpedig saját akaratomból. Én lettem a kezdeményező. Ahogy beléptünk a lakásomba, erős vágyat éreztem, magamhoz húztam az előszobában, nekidőltem a falnak, ő pedig úgy szaggatta le a ruhámat, ahogy az engem éppen még jobban felizgatott. Állva szeretkeztünk, vadul és szomjasan. Minden más kihullott az agyamból. Kifulladva kerültünk a hallban lévő kanapéra.

   - Most megvetsz, ugye? – Tudod, hogy szeretek valakit és mégis odaadtam magamat neked - mondtam halkan, magamra kapva a blúzomat, hogy ne anyaszült meztelenül legyek előtte. Zsombor nem zavartatta magát. Magára terített egy kis plédet, ami a kanapé szélén feküdt.

  - Nem. Gyere vissza, ülj ide mellém! Nem tudom, mit érzel, lehet, hogy csak kölcsönös vágyunk volt egymásra, de én téged becsüllek és szeretlek. Te nagyszerű lány vagy és nagyon tehetséges.

  - Nem, nem ülök le... Lehet, hogy úgy van, ahogy mondtad, de most menj el, kérlek! Nem is tudom, hogy mi történt velem? Megőrültem egy pillanatra  - néztem rá szinte könyörögve. Szégyelltem magam előtte és még magam előtt is szégyenkeztem.

  - Na, jó.  Rendben. Ha muszáj, elmegyek. Értelek. Értem a lelked. Dolgozd fel, ha tudod. Jó volt veled és... Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Egyetlen férfi sem érdemli meg! Ezt jól jegyezd meg! Szerettük egymást. Fantasztikus nő vagy!  Én reménykedem, hogy nem az utolsó együttlétünk volt! Csak rajtad múlik.   Már néhány hete éreztem, hogy több van közöttünk. De szerintem te is – elindult a kijárat felé, az ajtóban megfordult és folytatta – gyönyörű tested van, szeretném egyszer lerajzolni és ma boldog lesz az álmom! Szia!

     Én pedig csak hallgattam és küszködtem a bennem zajló érzésekkel. Azt gondoltam, hát olyan vagyok, mint Enikő? Nekem nem elég egy férfi? Nem tudtam eldönteni, hogy ez szerelem, vagy csak valami hirtelen jött vágy volt. Összekapkodtam a ruhámat, beálltam a zuhany alá és szinte lecsutakoltam az átélt, testemből fakadó szerelemillatot. Hétvége jött, Jánost vártam másnap. Magamra tekertem egy nagy fürdőlepedőt. Leültem az ágyam szélére és most mobilon hívtam Jánost. Nem tudtam mit mondok neki, de muszáj volt hallanom a hangját. Haragudtam magamra.

   - Szervusz, János. Akkor mikor várjalak? – kérdeztem lassan megnyugodva.

   - Már akartalak hívni, sajnos nem tudok menni, mert dolgom akadt...

   - Milyen dolgod? – kérdeztem kissé emelt hangon – Már két hete nem találkoztunk. Akkor menjek én?

   - Inkább majd a jövő héten. Tudod, úgy sem érnék rá.  És te mit csinálnál itt egyedül?  Hamarosan jön a nyár és akkor végre együtt lehetünk legalább három hetet egyfolytában. Már nagyon kellene beszélgetnünk...

     - Jól van. Akkor... Akkor majd ezt még megbeszéljük. Ma csináltam egy remek aktot. Majd egyszer, talán a nyáron téged is lerajzollak. Modellt fogsz nekem ülni. Nem is kérdezed a mesekönyvem.  Képzeld!  Kiadják másodszor is. Nagy szó. Egy kevéske pénzhez jutok és Mária néni...

    - Bocsáss meg, de le kell tennem, mert egy kis kutyát hoztak éppen. Szeretlek!  Akkor majd hívlak, vagy te... – kattant a készülék. Én pedig teljesen magam alatt voltam. Mindenképpen tudni akartam, hogy ezek után mit érzek majd Jánossal, hogy tudok szeretkezni vele, és magammal akartam elsősorban tisztázni, a bennem zajló zavaros érzelmeket. Az jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen ajándékba kaptam Jánost, a véletlen vagy a jó isten akarta így. Mégpedig akkor, amikor éppen lelki válságba kerültem. Hirtelen szörnyű lelkiismeret furdalásom lett. Hát így őrzöm, csiszolgatom én a mi kettőnk szép kapcsolatát? Ugyanakkor, amikor letettem a telefont, azon elmélkedtem, hogy János hangja olyan idegen volt, olyan távolság tartó, mintha zavartam volna. Döntöttem. Elhatároztam, hogy a megbeszélésünk ellenére leutazom hozzá.

    Hát így történt, hogy másnap délelőtt beállítottam a háza elé. Furcsállottam, hogy a hálószoba ablakán a redőny lehúzva állt. Aztán azt gondoltam biztosan sokáig fent volt, fáradt és alszik még. Becsuktam a kocsim ajtaját. Kezembe vettem kis utazótáskámat, csak néhány apró holmit hoztam magammal. Ott álltam hamarosan a lakásajtó előtt, és becsengettem.

   - Bentről hallottam a kulcs csörgését, suttogó hangfoszlányok ütötték meg a fülem, mintha valakihez beszélt volna. Aztán kinyílt az ajtó és kócos hajjal, álmos szemmel láthatóan döbbenten, zavartan nézett rám.

   - Hát te? Istenem!  Hogyhogy lejöttél? -  egy nagyon zavart férfi állt most előttem.

   - Mi az? Hát nem is örülsz nekem? Bemehetek? Eljöttem, mert hiányoztál. Talán van nálad valaki? – és ekkor egy érett, negyven körüli fekete hajú nő jelent meg mellette, fürdőköpenyben volt és kíváncsian nézett rám.

   - Ez most kínos. Nagyon kínos...  – mondta szinte elhaló hangon majd a mellette megjelenő nőre nézett, és  idegesen, szinte durván szólt  rá  – Menj most be Laura, kérlek! Ő Bori, tudsz róla... Én hülye!  Már régen véget kellett volna vetnem ennek az értelmetlen dolognak.  - megkövülten álltam az ajtó előtt, amit közben becsukott János, és kilépett a lépcsőre, ahol  aztán magyarázkodni kezdett.

   -  Bori, Borikám! ! Most miért jöttél így váratlanul? Látod? Kellett ez neked?  Nem értesz semmit. Ő nem jelent nekem semmit. Különben is van férje.  Megvolt már előtted is. Semmi jelentősége. Olyan kínos ez az egész. Most mit is mondjak? Elküldöm, és addig te ülj vissza a kocsidba talán. Aztán mindent rendezek és őszintén elmondok mindent, csak most bocsáss meg nekem! Hidd el, hogy...

    Lassan mindent értettem. Szó nélkül megfordultam, felvettem a kis csomagomat, beültem a kocsimba, János rohant utánam, de én hirtelen elszáguldottam a kocsimmal. Jó ideig csak bambán bámultam az utat, Mária néni faluja felé vettem az irányt. Éreztem, hogy valakivel beszélnem kell erről. Lassan megértettem, hogy ez a nő alkalmi szerető, aki már előttem is volt, de hiába ismert meg engem János, hiába szeretett meg, ez a kapcsolata tovább is élt. Fájt ezt tudomásul vennem, nagy csalódás volt a lelkemnek.  Kavargott bennem János, kavargott bennem a szerelem, fájdalom, gyűlölet, harag, vágy, és hiányzott János, ezt pontosan tudtam. Már most hiányzott. Valahogy Zsombor és az én röpke viszonyom, ami lehet, hogy pillanatnyi testi tévelygésem volt, szinte eszembe sem jutott. Csak Jánosra és arra tudtam gondolni, hogy nincs tovább. Aztán egy kis idő után azon elmélkedtem, hogy meg tudnék-e neki bocsátani. Mert biztosan jön majd bocsánatot kérni és magyarázkodni, ígérgetni. De hát a bizalmam oda lett. Igaza volt Enikőnek, a távkapcsolatot nem a férfiaknak találták ki.  Ekkor jutott eszembe Zsombor és a tegnapi szeretkezésünk. -  És én? - kérdeztem magamtól - Én miért adtam oda magamat Zsombornak?

     Most tudatosult bennem, hogy én Jánost szeretem. Az ő simogatására, az ő szeretetére vágyakozom, az ő teste nagyobb gyönyört tud adni nekem, mint bárki másé. Talán mert igazán szeretem. Mert a lelkem is az övé. De elhatároztam, hogy ezek után soha többé nem leszek az övé. Bár a Zsomborral való együttlétem után azt gondoltam, hogy egy férfinak valójában minden különösebb szerelem nélkül lehet ágyba bújni egy nővel és mást jelent neki az a nő, akit ő is szívvel szeret. Most már voltak erről sejtelmeim. Mégis arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy nem lehet megbocsátani, mert János most nagyot hazudott. Mit is mondott megismerkedésünk elején? Hogy tud hűséges lenni. Becsapott.  És ki tudja hányszor hazudott. Félre kellett állnom a kocsival, mert iszonyú fájdalmat éreztem a szívemben és most szakadt ki belőlem a zokogás. Jó félórát ültem és közben, mint a zápor hullott a könnyem. És ekkor állt meg mögöttem János kocsija. Sejtette, hogy Mária nénihez fogok elmenni, és mint az őrült száguldott utánam. Kiszállt a kocsijából és bekopogott hozzám. Lehúztam a kocsi ablakát. Kisírt szemmel néztem rá.

  - Menj el János! Nincs mit magyarázni! Én azt hittem a mi szerelmünk erős és igaz alapokra épült. Hogy te őszinte ember vagy...

  - Bori! Édes, kedves Bori! Engedd meg, hogy beüljek hozzád, és legalább néhány szót mondjak!

   - Hát ülj! De ne lepődj meg, ha majd én is mondok néhány szót - mondtam most már dühödten.

     Beült mellém, meg akarta fogni a kezemet, de én elutasítottam.

  - Nem miatta maradtam itthon, hanem egy munkám volt. De Laura felkeresett, a férje ritkán van itthon és hát... Nézd! Ritkán találkozunk, szükségem volt...  Azaz nem jelentett semmit, inkább szükséglet volt... Már szakítani akartam többször, de megfenyegetett, hogy elmond neked mindent. Én meg attól féltem, hogy te ezt nem fogod megbocsátani nekem...

   - Jól gondoltad János. Főként, hogy nem szakítottál vele az után, hogy megismertél. Tudod ez az egészben a legnagyobb aljasság részedről!  De nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásodra. Tudnod kell, hogy nagyon megszerettelek téged és hittem benned. Most ez a bizalom eltörött. Ennyi. Fáj, nagyon fáj, és hiányozni fogsz.  De ezzel vége. Ennél ocsmányabb történetet elképzelni sem tudok. Miközben én vakon hiszek benned, várom a találkozásokat, te meg közben...  Ennyi az igényed?

   - Igazad van. Nem tudok mentségemül mit felhozni - láthatóan sápadt volt, és leforrázott. Talán tudta, hogy valóban nem leszek képes a ballépését elnézni.

   -  És mégis, mi lenne, ha - nézett aztán rám nagy fekete szemével, ami most nagyon bánatos volt – mi lenne, ha én felmennék veled Pestre? Mi lenne, ha ott keresnék állást? És összeházasodnánk.

   - Hát menj fel Pestre és keress magadnak állást! Nélkülem János. Ne reménykedj semmi olyanban, hogy én feleségül mennék hozzád. Én egyelőre sem gyereket nem akarok, sem házasságot. Kicsit később. És ezek után azt sem veled!

   -  Ne mondj ilyet! Látod? Ez is egy gond volt közöttünk. Te csak a művészetednek élsz, én meg azért családot is képzeltem magamnak, de persze ez megbeszélés kérdése.

   - Márpedig én a művészetemről nem mondok le. Akkor te nem érted az én lelkemet mégsem.  Nem ismersz eléggé!

   - Jaj, dehogynem! Szeretlek Bori! Annyira hiányzott az ölelésed, a meleg öled, a szerelmed. A közös séták, a közös együttlétek...

  - Szépen hangzik. Ahhoz, hogy megtartsd azt, akit állítólag szeretsz, ha egyáltalán tudsz szeretni, tanulj meg emberien élni, és tanulj meg hűséges lenni! Ha most az elején így indítottál, mi lenne később?  Legfőképpen pedig szokj le a hazudozásról, a kétlaki életről.  Indulnék János! – hirtelen nagyon elegem lett Jánosból, a történtekből, a magyarázkodásából.

    Rám nézett, látta, hogy hiábavalóan igyekszik.  Kiszállt a kocsiból és még visszahajolva annyit mondott – Azért én reménykedem. Bocsáss meg! Talán, ha megnyugszol. És hát, mindenben igazad van, ahogy már mondtam. Nagyon szégyellem magam! Nagy hibát követtem el.

     Még egyszer ránéztem, majd beindítottam a motort, és köszönés nélkül Pest felé vettem az utat. Meggondoltam magam. Nem akartam Mária néninek gondot okozni a magam fájdalmával.