Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hossszú az út hazáig 15-19.fejezet ( befejező rész )

15

 

     Hetekig nem tértem magamhoz, szinte naponta csörgött a telefonom, János keresett, de nem voltam hajlandó vele semmiről sem beszélni. Mint az alvajáró olyan voltam.  Mélyen megsértett. Nem voltam képes visszafogadni, pedig hiányzott.  Sokáig elemezgettem a dolgot magammal. Nehezemre esett a szinte minden napos találkozás az első két hétben Zsomborral is. Órák után próbált közeledni hozzám, nem értette, hogy miért nem állok vele szóba, miért távolodtam el tőle teljes egészében. Azt hiszem a magam lelkiismerete is piszkos lett. Nem tudtam ezt sem megbocsátani magamnak. Enikő is keresett közben, anyánk volt náluk, akkor, amikor én nem voltam otthon. Még szerencse! Mindenáron találkozni akart velem is. Nekem pedig ez a találkozás egyáltalán nem hiányzott volna.  Ezen is elgondolkodtam. A saját szülő anyám. Ha nem is tartom vele a kapcsolatot, neki sem fogok megbocsátani soha? Kérdőjelek halmaza élt bennem a múltammal és a jelenemmel kapcsolatban. Mária nénivel telefonon közöltem a neki biztosan rossz hírt, - mert közben neki is bekötötték a telefont - hogy szakítottam Jánossal. Próbált megérteni az elmondottak után és várt a nyári szabadságomra, ami egyre jobban közeledett. Zsombor a nyári szünet előtt, egyik este becsengetett hozzám. Mindketten álltunk az ajtóban. Ő engem nézett egy ideig szótlanul, én pedig őt. Aztán megszólalt.

    - Beengedsz?  Vagy menjek el?

     Rövid szünet után kitártam az ajtót és a beengedtem. Eszembe jutott a nem is olyan nagyon régen történt viharos szeretkezésünk, aztán csak mondtam neki, hogy menjen be a hallba, üljön le, viszek be valami innivalót.

    - Két poharat vittem be, volt egy kis fehér és vörös borom. Ezt kínáltam neki. Jómagam citromos limonádét ittam csak.

    Néztem kutató tekintetét és kíváncsi lettem, hogy miért is keresett fel. Hiszen eddig minden beszélgetési kísérlete elől kitértem.

    - Lefogytál, pocsékul nézel ki Bori. Szemed alatt nagy fekete karikák. Mi a baj? Segíthetek? Én vagyok az oka? Ami néhány hete történt köztünk, azért? Nem én voltam a kezdeményező... Én nem tehetek róla, hogy szeretlek. És mint sokszor mondtam is, becsüllek. Tudok a barátod maradni, ha te is akarod. Érzem, hogy nagyon magányos vagy.

    Jól estek ezek a szavak. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ilyen szépen és nyugodtan beszél hozzám ez az ember. Nem kételkedtem benne egy pillanatig sem, hogy amit felajánl most, az tényleg a lelki barátság csak. Ittam egy kortyot és igyekeztem neki elmagyarázni magamat.

     - Minden összejött. Az után a nap után, amikor veled voltam, másnap elmentem Jánoshoz, tisztázni akartam magammal, hogy mit is érzek irántad, iránta, mi volt ez a hirtelen fellángolás veled... Ti, férfiak könnyedén feldolgozzátok a kis félrelépéseiteket, legalábbis könnyebben, mint a nők. Ezt is tudom. Fiatal vagyok még, majd elmúlik az is, ami most fáj.  Lélekben azt hiszem, sokkal öregebb vagyok, mint gondolnád. Egy szerencsém van a szerencsétlen sikertelen magánéletem mellett, hogy tudok az írásra, a rajzra, a festészetre koncentrálni, azt hiszem, ha ez nem lenne, talán még jobban összetörtem volna. János, azóta is kerget, mármint telefonon, levelekben, de én nem tudok neki megbocsátani, senkinek sem tudok, magamnak sem -  elsírtam magam -  Zsombor nem avatkozott közbe, türelmesen figyelt, hallgatott – Elmesélem neked az életem történetét, nem szoktam mindenkinek kiadni magamat, csak akit közel érzek magamhoz...  - és meséltem. Zsombor láthatóan meglepve hallgatta nyomorúságos gyermekkoromat és rövid kis előéletemet, ami nekem nagyon hosszúnak tűnt. Majd amikor elhallgattam, felállt, odajött egy pillanatra hozzám és megsimogatta a hajamat, majd visszaült a helyére.

    - Kicsit megkönnyebbültem, azt hittem én vagyok az oka, hogy ennyire letörtél. Azt hittem nem tudod feldolgozni a kettőnk között történteket. De most, hogy hallom, nemcsak én okoztam neked problémát bevallom, megkönnyebbültem. Nézd, én a helyedben, ha szereted Jánost, még megbocsátanék anélkül, hogy kapcsolatban maradnék vele, aztán majd kiderül, hogy mennyire tartoztok össze. Ember ő is. Ami kettőnk között történt az egy szép este volt nekem... Talán neked is... Nem tettél semmi olyat, amiért haragudnod kellene magadra! Érzékeny, művész lélek vagy. Sok sérelem ért az életben, most már értem a viselkedésedet. Az is lehet, hogy melléd nem éppen egy reálisan gondolkodó férfi kell, hanem valaki más. Az is lehet, hogy legalább annyira érzékeny férfi ez a János, mint te.  Nem ismerem. Ezért nem is ítélkezem.  Bizonyára valamiért nagyon kötődsz hozzá. Még az is belefér a pakliba, hogy te mindent megszépítesz most, ami vele kapcsolatos. Aztán mondom tovább. Miért nem bocsátasz meg anyádnak? Nem kell vele élned, nem kell vele kapcsolatot tartani. Tele vagy sérelemmel, haraggal, szeretet hiánnyal. Ezen változtatni kell.  Azt gondolom, most magadat sem nagyon kedveled. Nézz a tükörbe és szeresd magadat.  Szeresd a most állapotot! Ami elmúlt, azon már változtatni nem tudsz, a jövődet te építed.  Nem tudhatod, mi történik majd. Hát élj a mának, de úgy, hogy azért ne egy élhetetlen jövő legyen belőle. Akarj magadnak sok szépet, jót. A munka mellett hagyd, hogy megtaláljanak azok, akik szeretnek, ne utasítsd el, ha valaki szeretettel közeledik hozzád.  Látogasd a testvéredet.  Hagyd, hogy a testvéred legyen. Ha egyszerű lény, ha nem olyan okos, az sem baj, de szeretet biztosan van benne és kapsz tőle te is, ha magad is adsz neki. Itt vagyok én. Ha akarod, időnként találkozhatunk, beszélgethetünk... Megvallom, nekem hiányoztak a közös mozik, a filmről való vitáink, vagy egy könyv elolvasása után kritikai hozzáállásod. És szeretnélek lerajzolni majd egyszer.  Mit gondolsz erről?  – hosszan még nagyon hosszan beszélt és én lassan felengedtem, megkönnyebbült a lelkem. Már éjfél is elmúlt, amikor Zsombor hazafelé indult.

     Ez volt ez az este, ami átbillentett a lelki krízisemen. Lassan megnyugodtam. Étvágyam lett, magamra szedtem a leadott kilóimat. Kisimult az arcom és Zsombor szerint élet költözött a szemembe.  

    Még a tanfolyam első félévi lezárása előtti héten elmentem vele az Epres kertbe, ahol modellt ültem neki. Gondoltam, ennyi volt a kérése, miért ne rajzolhatna le. Másrészt úgy éreztem ezzel talán örömet is okozok neki. Sokáig dolgozott rajtam. Meg is kérdeztem tőle egy idő után.

   - Mi van?  Úgy tűnik, nehezen birkózol meg velem. Megnézhetem?

   - Nem. Maradj, úgy ahogy vagy. Nincs könnyű arcod és a titkodat akarom kifürkészni, azt akarom adni, aki most vagy. Kicsit engedd le a blúzod, szükségem van a hosszú nyakad ábrázolására is. Most jöttem rá, hogy ez hiányzik. És ne beszélj!

    Az egyik tanár, aki éppen ott volt, odaállt mellé, rám majd a képre nézett.

   - Szép! Találó. De a szeme, mintha mást mondana...  De  folytasd csak, jó lesz ez...

   Már nagyon fáradt voltam, amire Zsombor elkészült a képemmel. Felállt, nyújtózott egyet, én meg odaálltam mellé. Kíváncsian néztem mi lett az eredmény.

   - Na, magadra ismersz? – kérdezte és kíváncsiság és zavar lobogott a szemében.

   - Tök jó. Szóval ilyen fájdalmas vagyok még mindig? Azt hittem már minden rendben bennem. De ez a tekintet... Nekem adod? Vagy?- néztem rá kíváncsian.

  - Ezt most elviszem. Nem baj? Majd készítek másolatot róla. És azt odaadom, ha nem baj! Egyszer még talán kiállításra mehet.  Hosszan nézte, igazított rajta még egy-két vonást. Bertalan tanár úr is megnézte. Megelégedetten nézett rám és a képre. Hátba veregette Zsombort.

  - Jó! Nagyon jó! Ebben érzelem van! Él a képed és mond is valamit egy szomorú szép fiatal lányról – Zsombor örült a mester kritikájának. Összepakolt és elindultam hazafelé, útközben Zsombor meghívott egy útba eső presszóba.

      Leültünk a presszó egyik sarkába, halk zene szólt, két pohár vörös bort rendelt, azt iszogattuk és beszélgettünk.

    - Köszi, hogy a kérésemnek eleget tettél. Szóval tetszik neked is?

    - Nem is gondoltam, hogy ilyen harmonikus arcom van és ilyen nagy a szemem. Vagy csak kiemelted, amit ki kellett?

   - Hülyeségeket beszélsz. Ilyen vagy. Szép és vonzó. Csak még mindig szomorú. Úgy látom, nem ismered eléggé magadat. Emeld fel a fejed és szépségeddel meg a hozzá társuló többi pozitív vonásoddal merj szeretni valakit, hogy oldódjon a lelked, a szomorúságod. Azért, nagyon sokat változtál a szomorú este óta, amikor hosszú idő után először engedtél vissza magadhoz, mint barátot. És meg kell, hogy mondjam, korodhoz képest sokkal érettebb vagy, a lelked pedig túl szép.

   - Belepirulok a szép szavaidba. Most udvarolsz? – zavartan kortyoltam egyet a poharamból.

   - Vedd annak, aminek akarod.  De nem akarok többé olyan helyzetbe kerülni, hogy neked lelki problémáid legyenek.

   - Zsombor! Még soha nem beszéltél a feleségedről. Miért?

   - Mert az egy másik világ. És miért is beszélnék?

   - Ha én beszéltem magamról, talán megtisztelhetnél azzal, hogy őszinte legyél hozzám - rám nézett, összekulcsol kezét, az asztalra tette. Rágyújtott egy cigarettára – Nem zavar? – kérdezte aztán.

    - Itt nem. Fújd a füstöt, ha jó esik.

    - Ha ennyire kéred, akkor beszélek róla, de csak neked. Rita szőke, vékony, hosszú lábú nő. Szerettük egymást az elején. Persze nem egyformán. Aztán valahogy egyre távolabb kerültünk egymástól. Jó barátságban vagyunk. Szinte ezt mondhatom. De válásról sem ő, sem én nem beszélünk.  Ő óvónő. Tudja, hogy nekem szükségem van a szabadságra. Nehezen, de elfogad így.  Sajnos szellemi kötődésünk nincs, őt is más érdekli, engem is, azt hiszem nem lett volna szabad vele összekötnöm az életem. A félrelépéseimről bizonyára vannak sejtései. Bár nem teszem gyakran. Legutóbb is veled történt, azóta egyelőre nem. Dolgozom sokat. Tudod, hogy a rajztanárságot meg kell tartanom, mert különben nem tudnánk megélni.  A suliban még szakkört is vezetek. De nekem fontos a munkám. Nézd, ha vele vagyok éppenséggel jó, olyan megszokott. De nem tudok monogám lenni. Hat éve tart a házasságunk. Mit tegyek? Talán majd egyszer megváltozom. De az is lehet, hogy soha. Az is lehet, hogy egyszer megelégeli majd. És meg fogom érteni.

   - Ezt viszont én nem értem. Azaz téged nem értelek. Hát te nem ismered a szerelmet? Vagy menekülsz előle? Vagy... képtelen vagy igazán szeretni? A birtoklás érzését, vagy ha nincs melletted az, akit szeretsz, szinte bele akarsz halni a hiányába. Úgy látom, ezek az érzések ismeretlenek számodra. Hogy tudsz csak úgy nőkkel lenni, akár velem is. Te csak a mának élsz...Van neked egyáltalán  lelked?

   -   Ne ítélkezz ilyen súlyosan. A férfi lélek egészen más, mint a nőé. De azért hidd el, hogy nekem is van lelkem.  Olyan, amilyen. Lehet, hogy hiányzik az életemből a szerelem, ahogy mondod.  Nem tudom, nem éreztem még, illetve nem tudom pontosan mi az. Megőrülni egy női testért, abban elmerülni teljesen és a lelkével is összeolvadni. Talán ilyen lehet. Azért elárulom, hogy hozzád másképp vonzódom, mint a legtöbb eddig ismert nőmhöz. Persze az is lehet, hogy senkihez sem akarok kötődni.

  - Kösz, hogy beszéltél magadról kicsit. Akárhogy is, de túlkomplikáltnak tűnsz, és azt gondolom, hogy te nagyon félsz a szerelemtől. Védekezel. Ezért nem  is akarod magad teljesen odaadni senkinek. Csodálkozom, hogy a szex kielégít téged minden mélyebb érzelem nélkül. És a feleségeddel való kapcsolatodat sem értem. Persze, semmi közöm hozzá.

   - Hát azért nem így van. Azért a feleségemet is szerettem. Lehet, hogy valóban önző alaknak tűnhetek. Pedig vannak érzéseim. Irántad is többet érzek, mint kellene. Félek is tőled.

   - Nem kell félned. Lassan menjünk hazafelé, azaz én hazamegyek, nem muszáj elkísérned.

    - Bevallom, hogy mélyebb érzelmek lapulnak bennem, félek, hogy  esetleg szerelmes leszek.

    - Ezt komolyan mondod? – néztem ekkor rá, miközben már az utcán jártunk.

    - Az, az együttlét, nekem nemcsak sima szex volt. De hát nem lehetett eddig beszélni veled. És veled szeretek csak úgy sétálni, akár csendben együtt lépegetni. Még ez is elég valahogy.

   - Te most szépeket mondasz nekem, mondhatnám, egyfolytában udvarolsz.  El akarsz kísérni?

   - Ne félj, nem megyek fel hozzád, de elkísérlek. Addig is veled leszek. Mit csinálsz a nyáron?

  - Leutazom a Balaton felvidékre a nagynénémhez és valószínűleg ott be tudom majd fejezni az új mesekönyvem.

  - Az jó. Mikor kerül kiadásra?

    Ekkor már a kapuban voltunk.

  - Karácsonyra szeretném. És ha sikerül, szeretnék egy-két képet festeni. Nem tudom képes leszek-e majd rá? – Zsombor felé fordultam, a kezemet nyújtottam neki.

   - Akkor neked is jó nyarat! Majd felhívlak onnan néha telefonon.

     Hirtelen átölelt és megcsókolt. Hagytam. Igazából jól esett, de többet nem akartam.

  - Te nem érzel irántam semmit? – nézett rám hosszan - Még mindig János?

 - Nem vagyok tisztában az érzelmeimmel és időre van szükségem. Nem akarok semmilyen kapcsolatba belebonyolódni. Különösen nem házas emberrel. Gondolj, amit akarsz.  A következő félévben majd  én rajzollak le téged. De most megyek.

   Megfogta a kezemet, megcsókolta az ujjaimat, majd kezébe vette az arcomat és ismét egy csókkal búcsúzott.

    Sietve indultam a lakásom felé, ő még ott állt a kapuban, visszaintettem neki. Valójában vonzalmat éreztem iránta, de nem tartottam ott, hogy csak úgy belemenjek egy újabb zavaros kapcsolatba. Előző, hirtelen, általam kezdeményezett szeretkezésünk még mindig zavart. És kicsit szégyenkeztem is miatta. Bár tudtam, hogy Zsombor ebben semmi kivetnivalót nem látott és nincs benne semmi megvetés. Azt hiszem nagyon jól értette ő a lelkemet. Én pedig jól ismertem őt és zabolátlan természetét is. Felszabadult volt a lelkem, János ült valahol a szívem sarkában, nagyon mélyen.  Nem tudtam az emlékét kitörölni, de talán nem is akartam. 

 

 

   16

 

        Másnap délelőtt ellátogattam a testvéremhez. Estefelé terveztem az indulást Mária nénihez. Már szépen összepakoltam mindent. Gondoltam megfogadom Zsombor tanácsát és megpróbálok Enikővel testvéri viszonyt kialakítani.

      Enikő lánya nagyon szép baba volt. Testvéremből láthatóan büszke anya lett. Imre pedig mindent megadott neki. Azt gondoltam, valahol nagyon szerencsés. Hiszen elkallódhatott volna, mint anyánk. Elégedett az életével, nem komplikál agyon semmit, mint én. Nyugalomban él, főz, mos, takarít. És most már kitölti az életét a kislánya is. Ahogy megérkeztem hozzájuk, sietve adtam egy cuppanós puszit a kis Vivinek, aki nevetve mosolygott rám és belekapaszkodott a hajamba.  Enikő jót kacagott közben, majd a kislányt betette a kiságyába. Viviennek odaadtam a kis ajándékomat, egy barna, puha kis macit. Nem túl sokat tudott még kezdeni vele. Hiszen csak négy hónapos volt.

   Mi pedig bementünk a konyhába, ott éreztük mi ketten igazán otthon magunkat  - Na, gyere! Ülj le! Éhes vagy? Főztem jó kis zöldborsó főzeléket.

   - Nem vagyok még éhes. Köszönöm. Jól vagytok? – kérdeztem Enikőtől és körülnéztem a ragyogó tiszta konyhájában.

   - Jól. Imre még szeretne gyerekeket! Képzeld! Jó hozzám és ettől boldog vagyok. Igazán ellát mindennel.  Hogy aztán megcsal-e időnként.  De nem is foglalkoztat, mert mi ketten, ha együtt vagyunk, jól érezzük magunkat és láthatóan szeret bennünket. Gyakran érdeklődik felőled. Egyszer igazán meghívhatnál magadhoz. Mi lesz a képekkel? Imrus készül ám, hogy segítsen neked. Képzeld!  Mondtam, hogy itt volt anyám, elég lepusztult állapotban volt. Imre akkor nem adott neki pénzt és kicsit helyre tette. Aztán megsajnálta és küldött neki másnap a postán egy húszast. Hát nem rendes?

   -  Hát... tényleg rendes... Majd meghívlak benneteket egyszer... Tudod, hogy milyen pocsék állapotban voltam, legutóbb meséltem neked. Bár te nem nagy ügynek tartottad és nem is értetted, hogy miért csinálok akkora ügyet János megcsalásából...

    - Így van. Azóta sem békültél meg? – nézett rám és közben rágyújtott egy cigarettára.

    - Nem. Nem tudom neki megbocsátani azt, hogy a megismerkedésünk után még képes volt viszonyt folytatni, ez az én erkölcsi érzékemmel nem fér össze. Még akkor sem, ha én egy fellángolásomban összejöttem Zsomborral, ami ugyancsak lelki zavart okozott utána nekem.

   - Hát én ezt nem értem. Persze majd másképp gondolkodnál, ha onnan jönnél, mint én. Igaz, hogy senki nem kötelezett rá, de azt hiszem magamra hagyott voltom miatt szökdöstem és szabad akartam lenni. Hát megkaptam.  Jó korán. Hiába beszéltél te akkor nekem...

    - Hát igen. És milyen rossz volt hallgatnom rólad a nevelők szidalmait... Tudod, most azért annak örülök, hogy azért még sem jutottál anyánk sorsára. És ezt Imrének köszönheted. És mondd csak? Szereted? Szerelmes voltál bele?

    - Én nem ismerem a szerelmet.  Az olyasmit, amiről te meséltél nekem. De nagyon megszerettem Imrét. Mélyen szeretem. Talán kicsit apám helyett apám is. Mindig vágytam volna én is, még ha nem is beszéltem erről anyára, apára. Engem nem szeretett Janka mama sem. Megvetett. Persze jogosan, de azért szeretetet adhatott volna, talán akkor... De mindegy már. Elmúlt a múlt. Én a jelennek élek. Nekem jó így. És most már örülök, hogy tartod velem a kapcsolatot és talán szeretsz is kicsit. Mert én felnézek rád és szeretlek. Ezt tudd!  Te is próbálj meg tenni valamit, hogy jól érezd magad! Akkor este utazol Mária nénihez? Add át neki üdvözletünket. Nem is ismerjük egymást...

   - Tudod mit? Meghívlak benneteket egy hétvégére. Közel van a Balaton is. Na, mit szólsz?

   - Lesz hol laknunk?

 - Hát persze. Meséltem, hogy két ház van. Mária néni biztosan elfogad majd. Meséltem már rólad, arról, hogy mennyire megváltoztál.  Szerintem nem lesz kifogása.

 - Majd megbeszélem Imrével és, ha ő nem ér rá, akkor majd mi Vivivel ketten lemegyünk. És mi van azzal a Zsomborral?

     -  Zsombor? Hát... Nagyon rendes hozzám. Tegnap este az Epres kertben lerajzolt, nagyon jól sikerült a kép. Aztán beültünk egy presszóba, beszélgettünk, majd hazakísért. Tudod nehéz nekem még...

    - Lefeküdtél vele talán megint?

   - Nem. Azt nem. Csak megcsókolt és bevallom jól esett. De semmi több...

   - De hát miért? Szerintem vonzódsz hozzá és ő is hozzád? Egyszer már voltál vele. Talán nem volt jó vele a szex?

  - Nem, nem. Te ezt nem érted. Félek kicsit tőle, meg nem akarok most érzelmi bonyodalmakat, meg különben is felesége van, és nem egy hűséges természetű férfi. Nem akarok csak úgy a szeretője lenni. Még utóbb azt hinné, hogy valami kis könnyű nő vagyok. Így is gondolhatott már erre, amikor én kezdeményeztem akkor.

 -  Aztán melyik férfi hűséges? Hülyeség!  Mondjuk, hogy felesége van, az talán nem oké. Hát nem tudom... De lehet, hogy elválik majd. Neked azért érzelmeid vannak és kötődsz szerintem ehhez a Zsomborhoz, igaz? Bár nem szeretném, ha megint összetörnél most meg miatta. És János?

   - Semmi. Már nem ír. Eleinte sok levél, telefon, de tudod, hogy egyikre sem reagáltam. Ő más. Eltettem a szívem egy sarkába. Így fogalmaztam meg magamnak. Azt gondolom, a vele való kapcsolatom szerelem volt. Nem is tudom mi lesz, ha összefutok vele a faluban. Félek az esetleges találkozástól. Tudok-e majd uralkodni magamon. Próba lesz. Lehet, hogy úgy van, ahogy Zsombor mondta, kiderül majd, hogy csak megszépítem a vele kapcsolatos emlékeimet. Hát majd meglátjuk!  Csak ne kellene dolgoznom a fodrászüzletben! Tudod, most írom majd lent a mesekönyvem és közben illusztrálom is. Aztán kaptam egy mesekönyvet, amit szintén elvállaltam, illusztrálnom kellene szintén. Elég jó pénzt hozna nekem. De valahogy így nagyon fárasztó már. Éjszaka kell sokat fent lennem. Azt mondja a kiadóm, hogy fiatal koromhoz képest kiemelkedő, amit csinálok. Én hiszek neki. Így is érzem. És rengeteg elképzelésem van. Nagy szerencse, hogy Márta néni felkarolt engem. Látod! Őt is meg kell hívnom egyszer magamhoz.

   - Figyelj! Beszélek Imrussal. Van egy kis pénze, éppen a napokban beszélt arról, hogy be akarja fektetni valamibe. Mi lenne, ha nyitnál egy maszek fodrászüzletet, mint a kolléganőd, ellenőriznéd, vezetnéd és akkor... Na, amire leutazunk hozzád, már tudni fogod. Jó ember, hidd el. Nem csirkefogó. Ügyes. Jól bánik a pénzzel. De majd vele megbeszéled, én meg szépen addig elültetem a bogarat a fejében, neki is lehet belőle részesedése. Nem értek hozzá, csak úgy elképzelem.

  - Aranyos vagy. De ez nem ilyen egyszerű. Majd alakul az élet. Tudod, most már kicsit gondtalan és boldog nyarat akarok. És főleg dolgozni! Nekem a munka öröm, szórakozás, de ezt már mondtam. Most pedig elbúcsúzom. Akkor majd még hívlak. Hadd nézzem meg még Vivit! – bementünk a szobába, békésen aludt a kislány  -  Milyen szép! – mondtam Enikőnek, majd egy nagyot sóhajtva indultam a kijárat felé.

     Enikő kikísért az ajtóig.

  - Azért vigyázz az érzelmeidre!  És értesíts majd, hogy mehetünk-e?

 

 

17

 

     Ez a nyár emlékezetes maradt számomra. Lassan négy éve már. Azóta, több minden történt velem. Most éppen Enikőékhez vagyok hivatalos, ma van a születésnapom, a huszonötödik. Nagy titokban készülődnek, roppant izgatott vagyok, hogy mi lesz a meglepetés.

    Hogy visszatérjek röviden összefoglalva az elmúlt négy évre, azt kell mondanom, hogy rengeteg dolog történt velem.  Azóta már sok képet festettem és nem csak portrékat. Voltam festő táborokban, sokat, nagyon sokat tanultam.  De a nyárról, arról a szép nyárról talán kell még beszélnem.  Ugyanis meghatározó volt a további életemre. Több mindent kaptam abban az évben. Anyagilag és szakmailag is. A magánéletem, egyedül a magánéletem lett csak labilis. Valahogy nem tudtam zöldágra vergődni a különböző érzelmeimmel. Talán túl bonyolult volt a lelkem és óvatossá váltam. Hiszen már János előtt is csalódtam.

 

×××

 

      Azon az estén elég hamar leértem Mária néni falujába. Már nagyon várt. Nála laktam, mert egy holland házaspár bérelte a másik kis házat. Beleszerettem a fehérre meszelt tornácos, barna zsalugáteres kis házba. A házat körülvevő nagy udvarba, ami tele volt fűszernövényekkel és szebbnél szebb virágokkal.  Sokat heverésztem egy nagy diófa árnyéka alatt, ahol olvastam vagy éppen csak behunytam a szememet. Csodálatos nyugalom költözött a lelkembe.  Imádtam Mária néni főztjeit, aki nagyokat kirándult velem a környékre, ha éppen végeztem a napi penzumommal. Jól is esett ilyenkor a mozgás. Aztán esténként kiültünk a tornácra és ott beszélgettünk. Egyenes asszony volt, nem kerülgette a forró kását, mindjárt az eső este elmondta véleményét Jánosról. Haragudott rá és félig-meddig egyetértett velem.  Mária néni úgy tudta, hogy külföldre ment nyaralni.  Ahogy mesélte egy fiatal tanárnővel ismerkedett meg nem is olyan régen. Persze mindezt a szüleitől tudta. János, ha meglátogatta a szüleit, Mária nénit kerülte. Amikor ezt megtudtam, összeszorult a szívem. Aztán, ahogy teltek a napok, lassan képes voltam elfoglalni magamat és csak néha-néha gondoltam Jánosra.

  - Olyan jó ez a csend Mária néni! – mondtam neki egyik délután  – Milyen jó is itt! Lassan elkészülök a könyvemmel és felmegyek valamelyik nap majd a kőrengeteghez festeni. Van egy gondolatom, emlék még Jánossal, de talán már nem zavar. Bízom benne, hogy jó kép lesz belőle. Majd meglátjuk.

   - Nagyszerű ötlet!  Menj csak fel és rajzold ki, ami benned van. Haragszom még mindig erre a Jánosra! Azért mégis csak azt gondolom, hogy túl szigorú voltál hozzá, szerintem ő nagyon szeretett téged.  A férfiak olyan ostobák! Ha tudnád, hogy mennyire sajnáltak a szülei! Nagyon megkedveltek téged. Adhattál volna még egy esélyt neki, nem? Na, de nem is tudom, miért mondom ezt neked. Beszéljünk másról! Elolvashatom a könyvedet? – kérdezte.

   - Igen. Mária néni lesz az eső kritikusom. Kicsit olyan felnőtt mese. A szeretetről, annak megtartásáról, megbékélésről, álmokról, vágyakról, búcsúzásokról, elmúlásról és az álmok megvalósulásáról szól. Kicsit zavaros, ahogy most elmondtam. Összetett. A lényeg: tanulj meg szeretni, megbocsátani és hinni. Az álmok ne csak álmok maradjanak.

   - Akkor, kicsit biztatás magadnak is, nem?

   - Igen. Van egy jó barátom, egy festő társam, Zsombor. Ő volt az, aki erre inspirált és kicsit innen is jön ez a dolog, meg bonyolult...

  - Na, és ez a Zsombor?  Mi van köztetek?  – nézett rám kérdőn.

  - Hát, csak barátság.  Talán vannak egyéb érzelmeink is, azt hiszem, de nem merek ebbe belebonyolódni, meg aztán felesége van, én nem vagyok híve... És nem ő a hűség lovagja. Ettől függetlenül nagyon jókat tudunk beszélgetni, közös az érdeklődésünk.

   - Kár! Mármint, hogy felesége van. De azért jó dolog, ha van egy megbízható barátunk. Igaz, hogy ez könnyen átbillenhet akár testi kapcsolatba, még talán szerelem is lehet az ilyesmiből.  Jóképű? És hány éves?

  - Harminc. Jóképű. De hagyjuk. Örülök, ha jó barátom tud maradni. János még nem zárult le bennem teljesen. Bár, ha van már valakije, akkor ő lezárt engem. Talán, ha találkoznék vele, akkor kiderülne sok minden. Lehet, hogy még egy esélyt adhattam volna, de hát én már csak ilyen vagyok.

   - Nincs értelme ezen rágódni!  És milyen hamar keresett magának utánad partnert...  Persze az is lehet, hogy csak vigasztalódni próbált... De nem bántalak. Ezen azért gondolkodj el! Hanem, idefigyelj! Megvennék ezek a hollandok azt a kis házat! Sok, nagyon sok pénzért. Mit szólsz hozzá? Arra gondoltam, nekünk itt van ez a ház, úgyis a tied lesz. A pénzt pedig valamibe be kéne fektetned egy üzletbe, hogy ne kelljen dogoznod. Csak az írásnak és a festésnek kellene élned. Nem bírod majd később a fodrászatot, a festészetet, az írást. Mit szólnál hozzá?

    Ránéztem. Ennél jobb hírt nem is mondhatott volna.   - Ez csodálatos lenne! Nyitnék egy kis üzletet, mint a kolléganőm, és a bevétel egy része biztosítaná a megélhetésemet. Imre, Enikő férje... - és akkor mindent elmeséltem Mária néninek róluk. Egyben megkértem, hogy hívjuk meg őket egy hétvégére, ami meg is történt. Nagy örömmel fogadta őket és, mint egy igazi nagymama vigyázott Vivienre. Imre pedig már tervezett. Jó üzleti vénával rendelkezett.

     Aztán a következő héten felmentem kocsival a kőrengeteghez. Vittem a festőállványomat, a többi szükséges kelléket és megfestettem azt, amit még akkor találtam ki, amikor először hozott ide János. Magányos fekete, sima és göröngyös kövek, kicsik és nagyok, kék ég vörös felhőkkel tarkítva, sok zöld és két kéz egybekulcsolva sejlik valahol két óriási kő között. Sokáig gondolkodtam a kép címén, majd Találkozás lett a végső döntésem.  Aztán sort kerítettem a ház, az udvar megörökítésére, Mária néni portréját is elkészítettem. Az idegen mesekönyv képillusztrációira már nem jutott időm.

      Az utolsó hétben jártunk, amikor Mária nénit egy nagyon meleg délutánon levittem a legközelebbi balatoni strandra. Ott találkoztam a holland házaspárral. Mint kiderült számomra, magyarok voltak. Egykori disszidensek. Velük volt a lányuk is, aki egy holland újságnál dolgozott. A parton szóba elegyedtünk. Mária néni jó beszélgetőpartner volt, szinte azonnal mindent eldicsekedett rólam. A lánya felkapta a fejét a mesekönyvem témájára. Elkérte tőlem.  Aztán két nap múlva, amikor átjöttek, hogy megbeszéljék a ház megvásárlását, Liza felajánlotta, hogy lefordítja és megpróbálja Hollandiában kiadatni. Megkérdezte engedélyezném-e majd, ha ez megvalósulna? Persze, hogy igent mondtam rá, de kikötésem volt, hogy csak a saját rajzaimmal adhatják ki.  Ezt el is fogadta, mert szerinte annyira szépek az illusztrációk, hogy kár lenne mással elrontatni.

     Még két napom volt, amit pihenéssel akartam eltölteni. A következő napon már korán lementem kicsit messzebb, a révfülöpi strandra. Azért vittem magammal papírt és rajztollat, fényképezőgépet. Le akartam festeni a Balatont is. Bár azt gondoltam, ez már elcsépelt téma, de hát mindenki másképp látja. Elindultam a víz felé és talán a sors akarta, János jött velem szembe. János és egy szőke rövid hajú lány. Fogták egymás kezét. Nagyot dobbant a szívem, aztán igyekeztem közömbös maradni.

    János is meglepődhetett, amikor meglátott, nem tért ki előlem. Megállt előttem, láttam, hogy szeme végig futott a testemen. Zavarban volt, de én is. Bemutatott a szőke lánynak.

   - Ő Bori, régi nagyon kedves ismerősöm. Szomszédok vagyunk, tudod. Mármint a szüleim és az ő nagynénje. 

   - Hogy vagy Bori?  Hogy megy a festés? – kérdezte kissé rezignált hangon.

   - Köszönöm, jól. Látom, te is jól vagy, jól nézel ki. Merre voltatok a nyáron? Azaz hol nyaraltatok? Mária néni mesélte, hogy külföldre utaztál...

    - Voltunk Görögországban – válaszolt a lány, és hozzásimult Jánoshoz, aki most nem annyira örült ennek a mozdulatnak, mintegy látványosan próbált elhúzódni a lánytól.

  - Igen, ott voltunk. És te most itt nyaralsz?  - kérdezte János és a szemében valami fájdalmas sóvárgást véltem felfedezni, de az is lehet, hogy csak képzelődtem.

   - Igen. Nyaralok, festek és írok.  És te? Veled mi van? Még Tapolcán laksz? – néztem közben a lányt, aki láthatóan unottan és idegesen hallgatta a mi párbeszédünket.

  - Szóval jól mennek a dolgaid. A kérdésedre: igen, még Tapolcán lakom, de nem sokáig. Kaptam egy három éves külföldi munkát.  Hamarosan utazom.

    - Hát ez nagy dolog ! Biztosan sok élményben lesz majd részed a munkád mellett! Na, akkor én megyek, úszom egyet. Holnapután utazom haza.

    - És lesz kiállításod? - szólt utánam - Biztosan sok szép képed van már... Szívesen megnézném őket! -  hallottam  most magam mögött János hangját.

  - Van több új képem – kiabáltam vissza - Épp most a napokban festettem egy képet, fent a kövek között. Tudod, ahol a télen jártunk! Mária néninek tetszik. Találkozás a címe - ezt a mondatot Jánosnak szántam tőrdöfésnek, sietve menekültem,  és belevetettem magam a vízbe.  Majd egy órát úsztam. Azt hiszem megint belegázolt a lelkembe. Nem győztem magamat szidni, de az érzelmeim mindenek ellenére ott voltak bennem. Aztán amikor jó fáradtan kimentem a partra, elterültem a pokrócomon és átadtam magamat a Napnak.  Nem tudtam kiverni magamból Jánost. Keserűség fojtogatta megint a lelkem, tudtam, hogy sóvárog a szívem utána. Amikor beültem a kocsiba, feltettem a napszemüvegem és gyors iramban vezettem hazafelé. Mária néni biztosan látta az arcomon az érzelmeimet, mert este megkérdezte.

   - Mi a baj? Talán a régi emlékek feltörtek benned?

     És akkor elmondtam neki a délutáni találkozást.

     Egy ideig nem szólt semmit, majd halkan megkérdezte – Akkor a történtek ellenére is szereted még ezt az embert?

  - Nem tudom. Lehet, hogy csak a hiúságom. És most elmegy külföldre, nem is kérdeztem, hogy hová.  Persze minek?  Talán mégis csak beszélnem kellett volna vele.  Vagy ágyba  bújni ...

    Mária néni megrökönyödve nézett rám.

  - Tudod Mária néni,nem értem Jánost. Egyáltalán nem értem. Olyan sokáig próbált visszaszerezni. Persze, azóta eltelt az idő, és a férfiak mások ugye. Hűtlen dögök. Nem sóhajtoznak a volt szeretett nő után, ha egyáltalán szeretett...

  - Butaságokat beszélsz. Biztosan szeretett. Ebben biztos vagyok. De hát a férfiak talán könnyebben felejtenek. Persze ettől még most is gondolhat rád, szerethet. Mire számítottál? Miért nem időben bocsátottál meg neki, ha szeretted? Mire jó most ez önmarcangolás?

  -  Nem tudom. Kár, hogy találkoztunk. Rájöttem, hogy még mindig fáj.  De nem bocsátok meg neki. Főleg, hogy ilyen hamar megtalálta az utódomat. De talán ez volt a hab a tortán, ahogy mondani szokták.  Menjünk aludni. A lényeg, hogy a kép jól sikerült.

 

 

 

18

 

        A négy év alatt lelkileg mégis összeszedtem magam. Megnyitottam az üzletet.  Pici volt, de jó helyen. Egy fodrász és egy kozmetikus dolgozott csak nekem. Márta nénit is meghívtam többször magamhoz, akitől mindig nagyon praktikus és jó tanácsokat kaptam. Ekkor már jó sok képem volt, de úgy éreztem még nem értem meg arra, hogy valahol is kiállítsák. Meg aztán féltem is egy nagyobb megmérettetéstől. Pedig Imre és a társa nagyon akarták. Őrizgettem a képeimet az egyik kis szobámban. Elkészült az úgy nevezett felnőttes mesekönyvem is, érdekes módon fogyott, mint a cukor.

     Na és a magánéletem.  Ahogy elmúlt a nyár, egyre homályosabbá, távolabbivá vált a Jánoshoz fűződő szerelem érzésem is. Valahol nagyon mélyen bizonyára élt még bennem, de tudtam, hogy ő már más utakon jár. Úgy alakult, hogy Zsomborral összejöttem. Zsombor küzdött értem sokáig. Nehezen adtam be a derekam. Ahogy először minden gátlás nélkül odaadtam magam neki, olyan félve mentem bele az általa szorgalmazott kapcsolatba. De hát egyedül voltam. Vágytam a szeretetre. Sok volt a közös bennünk, de sok volt az eltérő is. Kölcsönösen támogattuk egymás munkáját. Elköltözött a feleségétől. Vissza az apjához. Hozzám akart jönni, de én ebbe nem mentem bele. Jól ismertem. Tudtam, hogy nem bírnám elviselni az időnkénti esetleges kimaradásait. Nem hittem abban, hogy megváltozott volna. Még azt is elképzeltem, hogy időnként találkozik a volt feleségével is. Szerettem, de szerelmes nem voltam. Jó volt vele lenni, jó volt időnként találkozni vele. Jó szexuális partner volt, jó szellemi társ, de valami mégis hiányzott.  Úgy két évig tartott ez a kapcsolat. Aztán vége lett.  Kiderült, hogy a felesége gyereket vár tőle. Visszament hozzá. Talán eljött az idő és apa akart lenni. Bár meg akart tartani szeretőnek, de én ebbe már nem mentem bele. Őszinték voltunk egymáshoz. Elfogadta az érveimet, bár állítólag nagyon kötődött hozzám. De hát az én hitem már eléggé ingatag lett a férfiakban. Így aztán a barátságot is felfüggesztettem. Azzal érveltem neki, hogy hosszú testi kapcsolatunk után nem tudok már csak a barátja lenni. Harag nélkül váltunk el. Végül is egész kapcsolatunk alatt megegyeztünk abban, hogy kölcsönös szabadságot adunk egymásnak.  Soha nem gondoltam volna, hogy én képes leszek majd ilyen kapcsolatban élni. Persze, neki ez nagyon megfelelt, hiszen nem igazán tudott volna másképp élni, én pedig elfogadtam őt olyannak, amilyen. Volt egy férfi az életemben, de mindig tudtam, hogy nem hozzá fogom kötni az életem. Jó szívvel gondolok rá.  Átsegített sok nehézségen. Az igazságba beletartozik az is, hogy sok szép pillanatot éltem át vele. Ő tanított meg a pillanatok élvezetére, arra, hogy tudjak minden apróságnak örülni, és megszabadított minden maradék komplexusomtól. Nem beszélve, arról, hogy mellette kiműveltebb lettem. Beiratkoztam egy nyelviskolába is, pontosan az ő ösztönzésére, akkor, amikor megtudtam, hogy a hollandok kiadják a könyvemet és van esélyem arra, hogy más országban is megjelenjen. Mindig azt mondogatta, hogy én az átéltek ellenére, különleges szerencse- csillag alatt születtem. Talán igaza is volt. Elkallódhattam volna és lám nem ez történt. Talán valóban volt egy jó tündérem. Aztán ki tudja? Lehet, hogy az apám valami jó génekkel rendelkező valaki volt. Mennyire szerettem volna tudni, hogy ki az apám! Ez a gondolat mindig kísértett. Enikőtől kérdezgettem, de ő sem tudott többet.

     Amikor kint voltam Hollandiában a könyvem bemutatóján, elcsodálkoztam mindenen, nagyon tetszett az ország, egy számomra idegen, csillogó világba csöppentem bele. Csodálkoztak, hogy milyen fiatal vagyok és csak jó kritikákat kaptam. Jó barátságba kerültem Lizával, a fordítómmal, a magyar származású lánnyal, akinek mindent köszönhettem. Nyáron mindig együtt kószáltunk a Balatonon.  Szüleivel és barátjával élvezték a kis házat, amit megvettek Mária nénitől. Gyönyörűen átalakították, és szépen berendezték. De azért a kemencét meghagyták, néhány eredeti magyar paraszt bútort is, csak éppen felújították őket.

    Igaza volt Zsombornak, hogy szinte mindent elértem. És túl fiatalon. Nincs miért siránkoznom. Talán a sors kárpótolt sanyarú gyerekkoromért. Igaz, hogy azért a kemény kitartásom nélkül semmi nem ment volna. És hát azért Mária néni anyagi segítsége nagy lépés volt az életemben. Nem győztem hálálkodni neki. Vártam, hogy feljön a közelgő születésnapomra, de arra hivatkozott, hogy megfázott, nem tud jönni, ígérte, hogy majd pótolja egy későbbi látogatással.

 

19

 

    Nos. Végül a születésnapom.

    A huszonötödik.  Izgatottan vártam. Imre jött értem kocsival. Azt mondták lehetőleg csinos legyek. Hajamat ekkor már megnövesztettem, franciás kontyot csináltattam a fodrászaimmal, egy mélyvörös, hátul mélyen kivágott szűk alkalmi ruhát vettem fel, fekete magas sarkú szandállal. Nem tettem a nyakamba semmit. Valahogy így láttam magamat szépnek. Kicsit teltebb voltam már, Imre szerint most virultam ki.  

   - Hová megyünk? - kérdeztem tőle, amikor értem jött, és beültem a kocsijába.

   - Ne törődj vele! Meglepetés!  - és csak mosolygott - Enikő már tiszta izgalom, attól fél, hogy esetleg nem jól sül el a dolog.

    Ránéztem Imrére, és azon töprengtem, hogy vajon milyen dologról van szó! Majd Imrén és Enikőn gondolkodtam néhány percig. Egyszerű emberek és, mégis, milyen jól érzem magamat velük az utóbbi időben. Természetesek és képesek voltak a mélyről felemelkedni. Ezt nagyon díjaztam bennük. Soha nem hittem volna, hogy Enikőből valaha jó anya és feleség lesz majd. Ez is egy csoda volt számomra.  Aztán kinéztem a kocsiablakon és lassan rájöttem, hogy Imre galériájába vezet az utunk. Nem tévedtem. Sötét volt a galéria ablaka. Aztán Imre kinyitotta az ajtót, előre ment.  Hirtelen fénybe borult a terem, tömve emberekkel. Először azt sem tudtam hová nézzek. Megpillantottam Mária nénit, Márta nénit, Enikőt, Zsombort a feleségével, és még számtalan ismerős embert, még a holland barátnőm is ott volt a barátjával. Nagy örömmel borultam közvetlen rokonaim nyakába. Majd ahogy körül néztem, akkor láttam, hogy a fal tele van az én képeimmel - Imre pár hete elkérte a képeimet, hogy válogasson belőlük majdan egy kiállításra. A terem közepén a mikrofon előtt egy régi kedves tanárom állt, aki a képeimről kívánt beszélni és rólam. Leültettek az első sorba. Ahogy Bertalan bácsi megszólalt, potyogtak a könnyeim: 

     -  „Természetközelség, korszerű realizmus jellemzi munkáit, mindenféle manírt nélkülözve, lelke legbelsejéből ontva a finom cizellált színszerkezeteket, drámai feszültségük ellenére is harmóniába futó kompozícióit. Korához képest egy érett nő, érzékeny nő képei ezek, akinek még nagy jövőt jósolok ”.

     Többek között ilyesmiket mondott, aztán elhangzott egy szép vers, majd kellemes halk zene szólt.  Ezek után néhány köszönő szót mondtam a tanáromnak, a megjelent vendégeimnek és a meglepetést okozó rokonaimnak. Olyannyira meghatódott voltam, hogy utána elvonultam egy sarokba, Imre és Enikő pedig közben ügyesen terelgették az embereket, itallal kínálták őket, svédasztal állt rendelkezésükre.

      Éppen indulni akartam volna vissza a szétszóródott vagy éppenséggel kupacokba tömörült emberek felé, amikor földbe gyökerezett a lábam. János jelent meg, egy nagy csokor rózsával a kezében. Megállt előttem és fekete szeme mosolygott rám: - Boldog születésnapot kívánok neked Bori! Fogd, ez a doboz is a tied – egy fekete bársony dobozt nyújtott felém.

      Átvettem a virágot, a dobozt, reszketett a lábam, nyilvánvalóan ez volt az est legnagyobb meglepetése számomra.

     Csak néztem rá szótlanul. A szemünk egymásba kapaszkodott és talán mindennél többet elárult az érzelmeinkről. János a kezem után nyúlt és Mária néni felé vezetett, aki láthatóan büszke volt rám, és ahogy ránk nézett, mosolya mindent elmondott a gondolatairól.

     De tovább peregtek az események. Az emberek nézegették a képeimet, zsongás vett bennünket körül. Én pedig egy adott pillanatban félrevonultam, leültem egy székre és óvatosan kinyitottam a kis fekete dobozt, amit János adott. Egy szépen csiszolt féldrágakőből készült zöld szív feküdt a dobozban. Mellette néhány egészen apró kődarab a kőtengerből. Ráismertem. Elérzékenyültem. Szememmel Jánost kerestem, aki ott ült mögöttem, csak éppen nem vettem észre. Egy meleg kéz került a vállamra, ekkor hátra fordultam.  János igéző fekete szemébe néztem.

    - Tetszik? Régóta őrzöm. Azóta, amióta szakítottál velem. Az akkori születésnapodra szántam, hát ennyit késtem. Ekkor János felállt és odaült mellém.

   - Szépek a képeid. De nekem a legkedvesebb a Találkozás című festményed. Tudom, hogy rólunk szól.  Enikő keresett fel, ő hívott meg, tudta, hogy nekünk még egyszer az életben találkozni kell. Nem tudtalak felejteni. Hiába próbálkoztam! Szíven ütöttél, amikor a vízben megláttalak. Tudom, előbb is kereshettelek volna, de nem akarok magyarázkodni. Sok idő eltelt... Még valami: felköltöztem néhány hete Pestre. Az egyetemen tanítok. Édesanyám meghalt, édesapám lent él most egyedül. Elég gyakran meglátogatom. Remélhetek? - várakozóan nézett rám.

    -  Hallgattam egy ideig és néztem a fekete szemét, a szép kezét, amit annyira szerettem régen. Megsimogattam az arcát.

    - Köszönöm János, hogy eljöttél! Talán boldog is vagyok, hogy ismét itt vagy és láthatlak. Hirtelen nem tudom, hogy mit is mondjak? De most felállok, ha nem haragszol...Itt maradnál és vigyáznál az ajándékaimra? Odamegyek kicsit a vendégekhez, az ismerőseimhez. Majd visszajövök hozzád.

     Váratlanul hagytam magára Jánost, hirtelen olyan zavart lettem, hogy a legjobbnak láttam, ha egy pillanatra kilépek a bűvköréből. És ekkor Zsombor jött hozzám, átölelt és szívből gratulált majd a fülembe súgta: - Szép vagy és már tudom, hogy ki az a János, akit te szerintem még most is szeretsz, és tudom, hogy miatta nem tudtál soha engem teljesen magadhoz engedni.  Amúgy jók a képeid. És tetszik a könyved is. Vettem is belőle. Légy szíves dedikáld! – kezembe nyomta a könyvemet  - Ránéztem, majd hátra fordultam és Jánosra lestem, aki biztosan észrevette, hogy ez a férfi valaha jelentett nekem valamit. Kinyitottam a könyvet és kértem tőle egy tollat.

     -  „  A megbízhatatlan, de nagyszívű Don Juannak, akitől sok szépet és jót kaptam nehéz perceimben. Szeretettel ajánlom! „ 

    Amikor Zsombor elolvasta a könyvbe írt ajánlásomat mosolyra derült az arca: - Köszönöm Bori!  Jó volt veled minden!  Légy nagyon boldog!

      Ekkor Enikő lépett hozzám, akivel kicsit félrevonultam. Szorosan átöleltem.

   - Köszönöm, köszönök mindent!  Imrének is mondd meg!  Ez életem legszebb születésnapja. Tudom,hogy ezt mind neked és Imrének köszönhetem...

   - És János?  – nézett rám kérdőn – Szeret téged! Nem baj, hogy elhívtam?

   - Őt is köszönöm!  Semmit sem tudok most mondani. Hálás vagyok neked. Azt hiszem, jól ismerted a szívem titkát – láthatóan nagy kő esett le Enikő szívéről – Nem haragszol, de még kicsit odamegyek a többi ismerőshöz is. Addig tartsd szóval Jánost! Szegény olyan magányosan áll ott...

      Odaléptem Márta nénihez és én nem győztem neki hálálkodni, hiszen mindent neki köszönhettem. Ő meg csak azt mondogatta, hogy az adott tehetségemmel eddig jól kufárkodtam. De én nagyon is jól tudtam, ha ő nem kerül mellém az otthonba, nem lett volna belőlem az, aki. Mária nénit pedig magamhoz öleltem és a fülébe azt súgtam - Így becsapni engem! – elnevette magát  - Dehogyis kislányom! Csak változott a program. De menj már oda Jánoshoz!  Most már mindenki el lesz magával! Neked meg vele van fontos dolgod!

    Ekkor megfordultam és lassan elindultam János felé, akinek a kezében ott volt a csokor virág, a doboz , láthatóan figyelmesen hallgatta Enikőt, aki kérésemre szóval tartotta. Amikor meglátott, láthatóan megkönnyebbült.

   - Na, itt vagyok. Add oda János a virágot és az ajándékodat is! – átvettem a kezéből mindent. Enikő tapintatosan elment mellőlünk, mint akinek fontos dolga lett hirtelen. Beleszagoltam a csokorba, majd Jánosra néztem. Úgy éreztem magam, mintha el sem váltunk volna. Közelebb lépett hozzám és a fülembe súgta: – Baj lenne, ha mi most kisurrannánk innen?

   - Menjünk!  - válaszoltam és ott hagyva a kabátunkat ellógtunk. A lakásomra mentünk, amit még Jánossal hoztam rendbe a kezdet kezdetén, de azóta minden sokat változott. Persze most nem ezzel foglalkoztunk. Pillanatok alatt egymás karjaiban voltunk.  Pontosan azt a gyengéd, forró ölelést éltem át, amit első alkalommal. A zsigereimben volt János illata, kezének simogatása. Kivirágzott a lelkem. Szívemből kipattant az elrejtett szerelem szikra.  Azt hiszem benne is hasonló érzések voltak.  Lelkünk és testünk visszatért oda, ahonnan először elindultunk. Nem beszéltünk. Csak a testünk beszélt. Aztán reggel, amikor felébredtünk, hozzám bújt, megsimogatta a hajamat és halkan, akadozva beszélni kezdett.

  - Szép a meséd Bori. Hosszú az út hazáig. A főszereplő kislány, a kedves kis Babszi, milyen rögös és hosszú utat járt be! És milyen boldog volt, amikor hazatalált! Hát, valahogy így vagyok most én is.  Nekem is nagyon hosszú volt az út, eltévelyegtem, de azt hiszem ma éjszaka végre haza érkeztem. Haza, hozzád.  Remélem te is így érzed!   

     Szorosan hozzá simultam, lelkem és testem minden szeretetével öleltem át.