Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hossszú az út hazáig 9-11.fejezet

9

 

     Másnap nyolc körül keltem, Mária néni konyhájában már fortyogott a másnapi ebéd, mire a fürdőszobából a konyhába jutottam, a rétesek már három tepsiben terpeszkedtek. Én meg szégyenlősen szabadkoztam, hogy semmit sem segítettem, de Mária néni csak nevetett.

   - Ugyan már! Én már öreg vagyok és kidob az ágy hajnali ötkor. Mit tegyek? Felkelek és csinálom a dolgom. Most meg van is kiért, miért. Nem is tudod, hogy ez nekem most milyen nagy öröm! Ülj le, ott a kalács, kávé, vagy amit akarsz, egyél csak! Már sül egy tepsi rétes, akarok belőle küldeni János édesanyjának is, aki beteges szegény és nem nagyon tud már ilyesmit csinálni. Mert ez elég nagy munka, tudod?

    Ekkor kopogtak az ajtón, de szóra sem várva egy fekete vastag pulóverben, farmerban, vastag hótaposó csizmában János lépett a konyhába.

-   Nem zavarok? Kezüket csókolom! – a kezét dörzsölgette - Kutya hideg lett, de hál Isten nem locsogós lesz a karácsony!  Meghoztam a fát. Letettem a tornác végébe. Nem nézi meg Bori? – kérdőn nézett rám.

 - Éppen reggelizek, de talán üljön le! – felpattantam, majd Mária nénire néztem, aki csak biztatott a tekintetével – Egyen velem! Hozok valami tartalmasabbat.

  - No, az ám! – szólalt meg ekkor Mária néni, aki közben a sütőt nézegette.

  - Ülj le fiam!  Borikám, ott a szekrényben találsz kupicákat, én meg hozom a jó kis körtepálinkát. Koccintunk! És köszönjük a fát. Korán keltél... - nézett most  Jánosra, aki lassan leült az egyik fonott székre. Közben a csizmáját nézegette.

   - Egy papír kéne ide a talpam alá, mert ideolvad a hó.

   - Ugyan! Hagyd csak! Majd Borika feltörli. -  Mária a néni a pálinkás kis fehér üvegből töltött a három kupicába, majd mindhárman megemeltük a poharunkat. Koccintottunk.

   -  Na, csak nem magázódtok már, hiszen nem olyan nagy a korkülönbség és ezután úgyis többet fogtok találkozni. Tegeződjetek csak le!  - mondta aztán hirtelen Mária néni, majd töltött még egy kupicával. Én pedig zavartan vettem kezembe a poharat, és ahogy azt vidéken illik, végig csináltam a pertut ívó ceremóniát, ami a végén egy testvéri puszival zárult. Éreztem János erősen borostás arcát, láthatóan ezen a reggelen még nem borotválkozott.

   -  Na, így van ez jól. Szomszédok vagyunk vagy nem? – mondta nevetgélve Mária néni és kacsintott hozzá.

  - Hűha! - mondtam ekkor kissé zavartan - a fejembe szállt, nem vagyok én ehhez szokva. Akkor megnézhetem a fát, János?

  - Persze! Csak vegyél fel magadra kabátot, mert tényleg nagyon hideg van!  - kifelé indult,  én meg utána .

  - Mária néni nem nézi meg? - kérdeztem  visszafordulva .

  - Dehogyis! Én most itt sürgök-forgok, nézd csak meg te Borikám!

   János egy majd két méteres gyönyörű lucfenyőt forgatott a tornác végén - Na, milyen? Meg is faragtam. Csak kellene valami talp. Van?

  - Nagyon szép! Amíg ezt feldíszítem, eltelik kis idő. De örülök neki! Még soha életemben nem volt ekkora karácsonyfám! Talp? Várj! Mindjárt megkérdezem Mária nénit, hogy hol találom.

    A folyosó végén volt egy ajtó, ami egy kamrába vezetett, onnan hoztam ki a talpfát. János ügyesen beleállította, hoztam neki még egy éles bicskát, mivel még farigcsálnia kellett rajta.

   - Na, akkor kész. Hova vigyem? De most leveszem a csizmám- Fogta a fát és jött utánam a konyha felé, Mária néni elámult a fa nagyságán.

  - Hát ez nagyon szép fa! De kicsit nagy, hová is tehetnénk, talán a te mostani szobádba fér csak el Bori! Majd János bevisz egy kis alacsony asztalt, az is a kamrában van, adok rá egy fehér terítőt, tegyétek arra.

    Miután ezzel végeztünk, még elgyönyörködtem egy ideig a fában, János pedig kézbe vette a rétes csomagot, amit Mária néni az édesanyjának szánt.

  - Akkor én mennék. Nem zavarok.

  - Nem zavarsz fiam, én már majd készen vagyok mindennel. Bori segít kitakarítani, rendet tenni.  És te fiam mit csinálsz délelőtt?

  - Semmi különöset. Fát vágtam apámnak, aztán elmentem a fákért az erdőbe. Esetleg Bori nem volna kedved sétálni a környéken?

  - Tegnap Mária nénivel már sétáltunk kicsit, több mindent el is mesélt.

  - Ez igaz, de azért csak menjél! Van még mit megnézni. És János legalább úgy ismeri és tudja a falu történetét, mint én. Nem árt kicsit levegőzni sem.

És hát jobban megismeritek egymást, ha már szomszédok vagyunk.

    Éreztem, hogy Mária néni titokban össze akar hozni Jánossal. Pedig nekem ez eddig eszembe sem jutott. Szemrevaló, jóképű férfi volt, de még nagyon nem voltam én túl a Marci féle érzelmeimen. Persze azért elmentem Jánossal sétálni. Hiszen tudtam, ez semmire sem kötelez. És úgy gondoltam, János nem az a városi pasi, aki azért van most velem, mert le akar rohanni. Tulajdonképpen mindketten egyedül voltunk, ő már egy házasságon túl, én pedig még túl friss szakítási sebekkel a lelkemben. Bár János ezt akkor még nem tudhatta. Én már előnyben voltam vele szemben. Mária néni által valami keveset tudtam már róla. Ami talán nem is volt baj.

   Jó melegen felöltöztem, amikor egy félóra múlva értem jött. Elindultunk a falu nyugati határa felé, hosszú séta lett belőle. Közben ő is beszélt a faluról, régi emlékeit idézte, amikor Mária nénihez járt még iskolába. Beszélt a szüleiről, egyetemi éveiről, a munkájáról.  Magánéletéről szinte semmit. Aztán amikor már a híres Kőtengerhez értünk kissé tudományos magyarázatba kezdett.

 - Érdekel a hely története? Gondolom igen. Nos, valaha az itteni intenzív vulkánikus tevékenységet követően feltörő kovasavak, hévizek a laza homoküledékeket összecementálták, amit a szél, a csapadék, az erózió tovább formázott. A kövek nagysága és magassága meglepő ugye? Némelyik ház nagyságú, mások betöltenek egy egész szobát. Mintha óriás járt volna erre, aki rossz, vagy jó kedvében gigászi kődarabokat hajigált szerteszét.

      Botorkáltunk a kövek között, soha nem láttam ilyen számomra érdekes helyet. Valóban úgy éreztem, mintha valami mesebeli helyen járnék, ahogy János mesélte, az óriások egykori földjén. Mindjárt ki is pattant az agyamban egy történet. Elővettem a kis noteszomat, néhány skiccet rajzoltam emlékeztetőül és felírtam néhány dolgot, ami majd tudtam, hogy emlékeztetni fog a kipattant új mesémre.

    János megállt és érdeklődve figyelte, hogy mi a csudát rajzolgatok és írogatok, és csak nézte, ahogy szaladgálok a kőtengerben.

    - Mit csinálsz? Szabad megkérdeznem? – aztán lassan egy nagy kőtömb mellé sétált, ahol rajzolgattam.

      Hirtelen zavart lettem és eltettem a tollam és a kis füzetemet. A kezemet lehelgettem, mert hirtelen nagyon hidegnek éreztem.

 - Jaj, ne haragudj! Ez...  Tudod, ez olyan magán dolog... Nem szeretek erről beszélni...Csak úgy firkálgattam, illetve rajzolgattam, skicceket készítettem. Mária néni nem mondott rólam semmit?

     János ekkor hirtelen megfogta a két jéghideg kezemet, bedugta a kabátja alá a meleg hónalja alá. Ettől én egészen testközelbe kerültem vele. Egy fejjel volt magasabb, mint én. Ránéztem. Fekete szeme furcsa tűzben égett és én megijedtem, hirtelen kikaptam a kezem, megfordultam, kesztyűt húztam a kezemre.

  - Bocsánat. Csak meg akartam melegíteni a kezed és kíváncsiskodni sem akarok - mondta lehajtott fejjel, lábával egy kisebb követ rugdosott, mint akit sérelem ért.

  - Ne haragudj!  - feléje fordultam - Tényleg nem akartalak megbántani, de én... Én most vagyok túl egy fájdalmas kapcsolaton.  Hát azt hittem, hogy te... És ez nekem nem megy most... Én most nem tudok kapcsolatot teremteni. Egyébként pedig mesét szeretnék írni.  És most eszembe jutott egy majdani megírandó történet erről a tájról, a kövekről, és tudod, én festek, rajzolok is. Skicceket készítettem.

    Kihúzta magát, közelebb lépett, felemelte az állam, rám nézett, egy gyermeki csókot adott a számra, majd belém karolt és elindultunk hazafelé.

   - Nem volt szándékomban semmi rosszat tenni. Értelek. Szóval te egy festő, írónő...

   - Jaj, nem! Én fodrász vagyok. De képzőművészeti gimiben végeztem. Szeretek festeni, rajzolgatni, állítólag tehetséges is vagyok. Majd egyszer mutatok néhány képet talán.  És írtam egy mesekönyvet, rajzoltam hozzá, most lett egy kiadóm. Megjelenik majd a könyv... Ennyi. Az igazság, hogy szeretnék rendszeresen mesekönyveteket írni, amit én illusztrálok.  Minden a jövő titka még. Azt is tudom, hogy még nagyon fiatal vagyok.  De most örülök, hogy itt vagyok és...

    - Hát ez nagyszerű dolog. Én nem sokat tudtam rólad. Megleptél! De örülök, hogy az vagy, aki. Én pedig egyedül élek már régóta, legalábbis komoly kapcsolatom nincs. Mária néni nem mesélt rólam? – nézett rám kérdőn.

    - De igen. Illetve annyit mondott csak, hogy elváltál, hogy korán nősültél. Biztosan nem sikerült a házasságod.

  - Hát igen. Ez így igaz. Még nem fejeztem be az egyetemet, akkor házasodtunk össze.  Igazából jött a kislány, nem akartam cserbenhagyni a barátnőmet. Azt hiszem, nem  egy húron pendültünk, azaz nem voltunk egymáshoz valók. Sajnos a kislányomat is csak ritkán láthatom, mivel Miskolcra költözött a volt feleségem. Ott tanár az egyetemen. Így csak néhány napra találkozhatom időnként vele. Majd karácsony másnapján felutazom Pestre, ott lesznek a nagyszülőknél, akkor láthatom. Aztán jövök vissza. Nyáron két hetet szokott nálam lenni.  Pocsék szülő vagyok így.

   - Ez szomorú történet. Jól tudom, hogy mit jelent.  Én is apa nélkül, de még anya nélkül is. Szóval a nagymamám, Mária néni testvére nevelt, de voltam állami gondozott is. Egyszerű lány vagyok. Majd mesélek egyszer magamról, ha érdekel – néztem most szomorú emlékeimmel a szívemben erre a láthatóan magányos férfira, aki éreztem, hogy többet érez irántam, mint kellene.

   - Igen, nagyon is érdekel.  Meglepő, amit most mondtál. A másik dolog meg... Őszinte leszek hozzád. Tudom, hogy te semmit sem érzel irántam, de én... Ne félj, nem leszek tolakodó. Ha jobban megismerjük egymást, és esetleg már túl leszel a mostani fájdalmadon hátha... Persze, ha te, akkor sem tudsz közelebb kerülni hozzám fájni fog, már most megmondom. De nyugodtan megmondhatod. Legfeljebb jó barátod próbálok lenni. Persze, ha te is akarod.

     Ahogy ezt elmondta, éreztem, hogy egy tiszta érzelmű érett férfival kerültem most szembe. Sajnáltam, de nem tehettem mást, mint az igazat mondani neki.

  - Nem ígérhetek semmit János.

  - Nem is kell! Talán nem is kellett volna mindezt elmondanom, de kibukott belőlem... Mindegy!  Na, milyen volt ez a hely? – kérdezte tettetett vidámsággal.

   - Különös, nagyon különös.

   - Remélem, ha készen lesz a meséd, én leszek az első, aki elolvashatja. Ígérem, hogy szigorú kritikusod leszek. Örülök, hogy megismerhettelek. Ha visszajöttem Pestről, lenne kedved még egy szép kirándulást tenni velem? És esetleg szilveszterkor átmehetnék hozzátok?

    Néztem kutató szemét, gondolkodtam kicsit, aztán válaszoltam csak - Ha nincs jobb programod, mint Mária nénivel és velem tölteni az év utolsó napját... És hova akarsz velem kirándulni ebben a hóesésben? – kérdeztem tőle kissé vidámabban.

   -  Az úgy nevezett fekete-hegyre. Elmegyünk egy kilátóhoz és letekintünk a körülöttünk lévő tájra és majd elmondom, hogy hol is vagyunk. Igaz, hogy nyáron más a kép, de talán még arra is sort keríthetünk.  Na, de  induljunk!  Add a kezed! Csúszós az út, nem szeretném, ha kitörnéd a nyakadat! - gondolkodás nélkül a kezem után nyúlt, én pedig nem ellenkeztem.  Így ballagtunk hazáig kéz a kézben, mint két jó barát. Pontosan tudtam, hogy János szívében remény csillog. Azt, hogy az én szívem valaha is érez-e majd egyszer csak többet, mint barátságot iránta, ezen elgondolkodtam, de most, minden egy nagy kérdőjel volt előttem. Azért jó volt érezni a közelségét. Megnyugtató volt számomra határozottsága és kedvessége. Útközben nekem már az estén járt az eszem, a feldíszített fán, Mária nénin. Olyan lettem, mint egy gyermek. Tele voltam kíváncsisággal. Jóleső, boldog, családias szeretet költözött a szívembe. Mint a szivacs úgy szívtam magamba minden új élményt.

 

10

 

     Nem csalódtam. A karácsonyeste úgy telt el, ahogy elképzeltem. Bár csak ketten voltunk, de olyan szép karácsonyfánk lett, amilyen nekem még soha nem volt.  Gyertyafényes fehér abroszos dúsan terített asztal várt és Mária néni régi karácsonyi bakelit lemezei szóltak a szobámban lévő lemezjátszóról. Aranyozott, ezüstözött dió, és sok régi szép karácsonyfadísz volt a fán. Finom narancs, fenyő és fahéj illat keveredett a lakásban. Mária néni gyümölcskenyeret sütött én pedig nagy igyekezettel segítettem neki készíteni a habcsókot,a mézeskalács formákat. Készítettem egy mézeskalács házikót is. Elég sokáig elbajlódtam vele, de Mária néni nagyon meg volt elégedve, amikor már kiszáradt és a karácsonyi asztalra tettem. Sokat mesélt közben a régi gyermekkori karácsonyokról, Janka mamáról, amit szívesen hallgattam.

    Aztán az éjféli misére Jánossal és a szüleivel együtt mentünk a kocsijával. Meglepődtem, amikor előtte bekopogott hozzánk. De Mária néni boldogan ültette le az ünnepi asztalhoz.  Kicsit már hosszúra megnőtt, homlokába hulló göndör hajfürtjeit babrálta, miközben készségesen leült és kóstolgatta a karácsonyi süteményeket. De nem maradt sokáig, hiszen nemsokára indulnunk kellett

   Jómagam nem voltam templomba járó, nem így neveltek. Azaz sehogy sem kerültem eddig kapcsolatba a hittel. Mária néni ajándéka egy biblia volt számomra és az édesanyja csontfedelű imakönyvét adta még nekem. Nagyon meghatódtam.

    A templom tele volt különböző korú emberekkel. A hittanos gyerekek előadták a kis Jézus születését. Kint hullt a hó, szinte mesébe illő volt számomra az est minden perce.

    Mária néni másnap használatba vette a puha, meleg barna köntöst, amit ajándékba vettem neki. Láthatóan örült neki.

   - No, ma én sem keltem korán – mondta, amikor együtt leültünk az asztalhoz reggelizni – és felvettem ezt a finom meleg köntöst. Had legyek ma én is úriasszony – mindketten elmosolyogtuk magunkat.

   - Szép volt a tegnap este Mária néni. És nagyon köszönök mindent.

    - Na, és János? – nézett rám kérdőn és kíváncsiskodva.

    - Nem értem – tettem az értetlent, pedig tudtam, hogy mit szeretne hallani.

    - Hát... Hogy sikerült a kirándulás? Nem is meséltél róla. De én láttam, a misén is, hogy sokszor keresett téged a tekintetével, tetszel neki. Én sejtem.

    - Igen?  Lehet. A kirándulás jól sikerült, hiszen mondtam, hogy gyönyörű volt a hely és már egy új mesetörténet is kipattant az agyamban.

    - Nem tetszik neked? – nézett rám fürkészve.

    - Mária néni. Én nem mondom, hogy nem jóképű, meg udvarias, kedves. De hát én még sokat gondolok Marcira, még ő él bennem, ha el akarom felejteni, akkor is.

   - Ó, istenem! Gondolhattam volna! Csak nem akarsz újra összejönni vele? Vagy igen?

   - Nem, nem akarok. Pedig láttam keresett a telefonomon. De kikapcsoltam a mobilomat. Nem tudom csak úgy lezárni. Aztán jött egy másik üzenet is, sajnos előbb haza kell utaznom, harmincadikán. Üzenetet írt a kolléganőm. Annyi a vendég, hogy nem bírja egyedül. Szóval muszáj mennem. Nagyon sajnálom! De jövök majd, ha már jobb idő lesz, tavasszal is pár napra, amikor lesz időm, mindig. Nagyon jó itt!  Pedig most tényleg nem ez volt a szándékom.

  - Nagyon sajnálom! Pedig milyen jó lett volna még pár napot itt lenned! Biztos, hogy nincs ebben valami susmus? Az a Marci biztosan veled akar szilveszterezni. Persze értem én, de Jánosra visszatérve... Jó fiú, csinos, szemrevaló férfi és egy új kapcsolat, egy új szerelem segíthet feledtetni a másikat, azt mondják. Én  ugyan nem annyira tudom ezt...

  - Mária néni! – néztem ekkor a nagynénémre nagyon komolyan – Én nem szoktam susmusolni. Ha Marcival akarnék lenni, azt is megmondanám. János szimpatikus és lehet, hogy tetszem neki, de én nem érzek iránta olyasmit. Nem tudom. De őszintén, nem is akarok most senkit. Nekem nagyon jó, hogy itt lehetek, aztán otthon vár a munka.

   - Rendben. Értettem kislányom. Örülök, hogy ilyen őszinte és szókimondó vagy. Azért lelki barátod csak lehet ez a fiú? Nem?

   - Hát... Amennyit mi a jövőben találkozunk.  Neki is megvan a magánélete biztosan.

  - Na, jó. Akkor harmincadikán elutazol? Meg kell beszélnem Jánossal, hogy vigyen majd ki a vasútra, különben hogy jutsz ki?

  - Hát busz az nincs? – kérdeztem kissé rezignáltan. Nem is értettem miért lettem hirtelen olyan nyugtalan.

  - Nagyon korán megy. Nem tudom, mikor van csatlakozás. De minek komplikálni, János szívesen megteszi.

  - Jól van, akkor majd én átnézek hozzájuk és megkérem, hogy vigyen ki az állomásra - Mária néni meglepetten hallgatott.

  - Majd mindjárt felöltözöm és átmegyek hozzájuk. Nem zavarok én ilyenkor? Nem ismerem az itteni szokásokat – kérdeztem.

   - Nyugodtan menj csak át úgy tíz körül. Akkor már nincs korán. És beszéld meg vele. Mi a csudának buszoznál, amikor van más lehetőség is. Ejnye, te lány! Csak ne a Janka sorsa érjen utol! - ezt már csak úgy az orra alatt mormolta, miközben én a mosogatóhoz vittem az edényeket.

   Jól felöltöztem, bár csak egy házat kellett megkerülnöm, de olyan hideg volt, hogy már pirosra csípett arccal álltam a kapujukban. Hosszú, tornácos házuk volt, a virágoskertjüket nagy hó borította. Levertem az ajtó előtt lévő sarokkaparón a csizmámról a havat és bekopogtam az egyik ajtón. János apja nyitott ajtót. Olyan sötét bőrű volt, mint János, haja ősz, de láthatóan tőle örökölte fia a göndörséget. Jánossal ellentétben kék szeme volt.

    - Jó napot kívánok! – mondtam kissé zavartan – János itthon van?

    - Kerüljön beljebb. Telefonál éppen azon a mobilos készüléken. A szobájában van. Jöjjön, csak jöjjön ! - beléptem az előszobába, levetettem a kabátom. János édesapja felakasztotta a fogasra - Arankám, gyere!  A Mária néni kis rokona van itt.

    Előkerült az egyik szobából egy vékony, alacsony, feketeszemű asszony. Kendő volt a fején, mint a vidéki paraszt asszonyoknak.

   - Csókolom Aranka néni! Nem zavarok? Jánostól szeretnék szívességet kérni – gyorsan elhadartam jövetelem okát, de a két ember nem zavartatta magát, szívélyesen tessékelt a nagy konyha irányába. Leültettek egy hosszú padkára, és azonnal likőr, sütemény került elő. Hiába szabadkoztam, muszáj volt egyet koccintani és megkóstolni a fehér hold alakú süteményt.

   - Hát leányom te éppen olyan vagy, mint a Janka anyja. Nagyon hasonlítasz a fiatal korabeli arcára. Ugye, Aranka? – nézett a feleségére János bácsi.

  - Igen, igen. Már éppen beszélgettünk, hogy eddig miért nem jöttél Máriához? Aztán szegény Janka! Hallottuk, hogy mi lett vele, korán elment szegény.Te mivel foglalkozol ott Pesten? – kérdezte tőlem Aranka néni.

   - Én fodrász vagyok, de festegetek, rajzolok, képeket, és... - ekkor robbant be a konyhába János, láthatóan ideges volt. Láttam az arcán, hogy megleptem az ottlétemmel. Feldúlt állapotát igyekezett visszafogni, ahogy meglátott.

  - Szervusz, Bori!  De megleptél!  Leülök hozzátok. Akkor igyunk! De ne ilyen likőrséget édesapám! Valami jó kis szilvóriumot. Karácsony van, nagy ünnep. Édesanyám csak maradjon! Majd én hozok mindent!

   Pillanatok alatt ott voltak a kis poharak, a szilvapálinka. Én ugyan nagyon keveset ittam, de láttam, hogy János most tele van feszültséggel és azt próbálja a két kupica pálinkával leöblíteni.

   - Na, fiam! – nézett rá ijedt nagy fekete szemével az édesanyja - akkor mikor utazol? Mi van a mi kis Zsófikánkkal? Mink sose láthatjuk?

    János lehajtotta a fejét és nem válaszolt. Kezébe vett egy süteményt, nagyot harapott és csak ezután válaszolt az édesanyjának.

   - Majd megbeszéljük. Változott a program. Ne untassuk most Borit a mi ügyeinkkel! Na, milyen volt itt a karácsonyeste? – láthatóan kíváncsi volt a válaszomra.

  - Nem is tudom leírni neked János. Életem legszebb karácsonya volt! A világ legszebb helyén és hát Mária nénivel... Mint a mesében...

  - Látod, ennek örülök! Gondoltam, hogy így érzel majd! Nincs kedved egyet kirándulni? Elmegyünk kocsival egy darabig. Felviszlek a fekete-hegyre. Úgyis megígértem.

    A szüleire néztem, akik most csak hallgattak, nézték a fiúkat, majd rám pillantottak és szinte szégyenlősen lehajtották a fejüket, mint akik tudják, hogy nekik ebbe nincs beleszólásuk.

    - Menjünk! Csak majd be kell szólni Mária néninek, hogy tudjon róla merre tűntem el. Nincs valami dolga most Jánosnak? - kérdeztem a szülőket - Mert mehetünk később is. De olyan szépen ragyog a Nap és annyit mesélt már erről a helyről, hogy kedvem lenne megnézni - tettem hozzá.

     János ekkor már kabátban volt, a szülők meg noszogattak bennünket. A végén még én éreztem magamat kínosan. Beültünk a kocsijába, majd Mária néninek beszóltam, aki láthatóan boldogan engedett az utamra.

   Nem volt hosszú az út kocsival. Az út nagyobbik részét pedig gyalog tettük meg. Aztán amikor felértünk a kilátóhoz csodaszép havas tájat láttam. János haja csillogott a napfényben, mintha megfeledkezett volna a bajáról, gondjáról, különböző irányokba forgatott és mesélt.

  -  Nos, ezt hívják fekete-hegynek. Ezt meg, ahol itt állunk, Eötvös Károly kilátónak, ez valamikor, talán az 50-es években, bazaltkőből épült, később ezt váltotta fel hetvennyolcban ez a vörösfenyőből készült kilátótorony. Ott láthatod a festői Káli-medencét, akár le is rajzolhatod, vagy megfestheted majd nyáron, aztán ott a Tapolca-medence tanú hegyei látszanak, arra van a Balaton, a Tihanyi félsziget és ott vannak a hegytető tavai is.

 - Hát ide tényleg vissza kell jönnöm. És mik ezek a tavak? – kérdőn néztem most Jánosra, aki boldogan mesélt tovább nekem.

   - Tudod, ezek a kicsiny, lefolyástalan mélyedések az úgynevezett kőtálak, vagy krátertavak. Ezek a mélyedések a bazaltláva-takaró kialakulásával egyidejűleg jöttek létre. A tavak többségét csak a nedves évszakban tölti ki víz és akkor is inkább csak sekély nádasokkal borított mocsarak, vagy lápok. Például a Bika-tó, Bonta-tó, Barkás-tó, Monostori-tó, Kálomis-tó, Kettős-tó. A Fekete-hegyről Szentbékálla felé vezető árok oldaláról a Bocskor-kúti forrás vize folyik le. Tőle délebbre a tavak alatt karsztosodó kőzetek repedésein átszivárgó víz, bővizű forrásként jut a felszínre, ez az Öreghegyi forrás, vagy kút. Persze ezt tényleg nyáron kell látnod. Remélem, hogy  visszajössz? – nézett most rám és kezébe vette az arcomat - Szép vagy és kedves. Sokat gondoltam rád tegnap este és ma reggel.   

    Zavartan hátrébb léptem. És a csizmámmal a földön lévő kicsi száraz faágat tologattam.

  - Ne hozz zavarba! Tudod, hogy... - hirtelen ránéztem - Csak azért mentem hozzátok, hogy egy szívességet kérjek! Sajnos harmincadikán haza kellene mennem, délre kell hazaérnem. Dolgoznom kell ugyanis. Rám telefonált a kolléganőm, nem hagyhatom cserben. Így elutazom, és ha a vonathoz ki tudnál vinni... Igazán megköszönném.

     Láthatóan felderült az arca.

   - Ez remek! Ez jó nekem! Mármint elviszlek kocsival. Na, mit szólsz hozzá? Úgyis mennem kellett volna! – mondta komollyá vált arccal.

  - Nem értem egészen, de, ha ez neked nem plusz kiadás vagy gond? – kíváncsian kutattam az arcán, vajon mitől lett hirtelen ilyen megkönnyebbült?

  - Hogy értsd! A volt feleségem telefonált, hogy harmincadika lenne neki jó a találkozásra, illetve másnap délelőtt, mert ő így döntött. Hogy miért?  - hirtelen düh borította el az arcát - Hát ez az én életem! Nem is tudom, miért csinálja ezt velem és a lányunkkal? Eh! De mindegy! Egyszóval úgyis fel kell utaznom... Így aztán nem gond. De menjünk visszafelé!  Add a kezed, ha a sors már így összehozott bennünket... Örülök, hogy még tovább a társaságodban lehetek.

 

 

 

 

11

 

    Harmincegyedikén már három óra felé járt az idő, amikor kis időhöz jutottam. Leültem az egyik üres székre, és csak bámultam kifelé az ablakon. Zenélt a mobilom, János keresett.

    -  Szervusz, Bori. Nem zavarlak most?

    - Szervusz. Nem. Éppen pihenek. A vendégem haja szárad, van egy kis szusszanásnyi időm. Na, hogy sikerült a találkozásod?

  - Ne is kérdezd! Persze öröm volt számomra, de azt hiszem ez így nem igazán megoldás. De inkább szóban.  Akkor? Este? Kitaláltál valami programot?

   - Nem. A testvérem telefonált, hogy menjek hozzájuk.  De hát én őket is alig ismerem, meg a társaságuk sem vonz. Ha gondolod, gyere ide értem, elmegyünk hozzám, veszünk valami enni-innivalót. Jó ez neked?

   - Ez igazán jó ötlet, valahogy nekem sincs kedvem nagy összejövetelen részt venni. A barátom, ahol aludtam ugyan rendez egy kis bulit, ha kedved lenne, esetleg oda elmehetünk. Vagy még van egy másik lehetőség is.

    -  Hol lakik ?  - szóltam közbe.

    -  Zuglóban. Lenne kedved esetleg?

    -  Nem tudom még. Mindenesetre gyere négyre értem.  Rendben? Akkor, szervusz, János.

    Krisztina is ücsörgött már, neki is csak egy vendége volt, kicsit közelebb jött hozzám.

    - Ki ez a János?  - kérdezte kutakodóan.

    - A nagynéném egyik szomszédjának a fia. Ott ismerkedtünk meg.  Ő hozott fel Pestre. Huszonkilenc éves, állatorvos, elvált, van egy kislánya. Őt jött Pestre meglátogatni. Nem is tudom. Azt hiszem, én neki nagyon tetszem, talán többet érez irántam, mint barátságot, de én még kínlódom kicsit Marci emlékével. Nekem ez nem olyan egyszerű. Enikő a testvérem biztosan nem csinálna ebből ügyet. De én más vagyok. Pedig nagyon jóképű, okos, és jóval érettebb Marcinál is. De nekem most olyan zavaros minden.

    - Nahát! Te akkor tiszta bolond vagy! Még mindig a Marci? Mondtam már, hogy milyen meghitten lófrált azzal a szőke lánnyal. Lehet, hogy kettős életet élt? Nem vetted te ezt észre? Na, nem azért, de ne gondold, hogy a férfiak szentek. Meg aztán ő még fiatal ahhoz, hogy lekösse magát. Ha már szakítottál vele, most miért hezitálsz? Ki kell próbálni!

    - Könnyű ezt mondani! De az érzelmek... Meg nem az a fajta vagyok.

    - Butaságot beszélsz! Mire jó, hogy boldogtalanul csak a Marcira gondolj, ha egyszer van egy új kapcsolatra lehetőséged. De te tudod! És ne haragudj, hogy beleszóltam a dolgaidba. Megyek és befejezem a munkám. Aztán összetakarítunk és menjünk, oké?

   - Jó, Kriszta. Semmi baj! Végül is lehet, hogy igazad van - válaszoltam neki töprengve. Majd visszamentem a középkorú hölgyhöz, aki még rám várt. Miközben a haját fésültem, formáztam, egyfolytában Marcin járt az eszem, és a szőke lányon. Azon gondolkodtam, én miért nem vettem észre semmit.  Aztán próbáltam visszaemlékezni az elmúlt félév eseményeire,  és lassan összeállt a kép. Valóban többször előfordult, hogy Marci hétvégeken nem ért rá, vagy éppen nem jött el a megbeszélt időpontra néhányszor. De hát ez engem akkor nem zavart. Ilyenkor rajzoltam, vagy olvastam.  Semmi rosszra nem gondoltam.  Igaz, hogy nagymama betegsége is lefoglalt. Valahogy most nagyon szerettem volna tudni a teljes igazságot. Majd Jánosra gondoltam. Magam előtt láttam kedves mosolyát. Nagyot sóhajtottam.

     A hölgy jókedvű volt, tetszett neki a frizura, amit szilveszter estére kreáltam neki. Megjutalmazott elég szép borravalóval. Ránéztem az órára. Már csak néhány perc volt négy óráig. Kriszta a maga környezetét rendbe tette és elsietett. Így a zárás rám maradt. Gyors iramban összesöpörtem, rendet tettem az asztalomon, épp a kabátomhoz indultam, amikor János lépett be, csak egy fekete magas nyakú pulóver és zakó volt rajta. Köszönt és zavartan nézett körül.

   - Szervusz, János. Veszem a kabátomat máris – aztán körbemutattam - Hát, ez a munkahelyem. Pár hónapja maszek üzlet, Kriszti a tulajdonos és én maradtam mellette. Ketten vagyunk. Még egy manikűröst és egy kozmetikust szeretne, de ehhez nagyobb üzlet kell majd. Mehetünk. Bezárok, jó?

    János, ekkor kicsit közelebb lépett hozzám. Hátradugott kezét elővette és három szál piros rózsát nyújtott felém - Ezt neked hoztam.

    Meglepetten vettem kezembe a rózsákat, és ránéztem Jánosra, akinek a szemében félénk melegséget fedeztem fel. Rájöttem, hogy fél tőlem. Fél attól, hogy lehet egy olyan lépése, amitől én el fogom küldeni. Hirtelen elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen érzéketlen, miért bántom ezt a szegény embert? Váratlan puszit kapott tőlem, János pedig bátortalanul magához húzott  és végig simította az arcomat.

   -  Sokat gondoltam rád.  De, akkor gyere!  Menjünk! Itt a kocsim. Mondd, hogy hová.

     Beültem a kocsijába, nyugalom költözött a még nem is olyan régen zaklatott lelkembe, elmondtam az útvonalat, majd elindultunk a lakásom felé. Útközben jutott eszembe, hogy egy éjjel-nappal nyitva tartó üzletbe betérjünk, ahol vásároltunk némi élelmet és pezsgőt. Utána mondta csak, hogy van két jegye egy jó zenei koncertre. A barátja adta neki, mivel ők mentek volna, de közben más lett a program.

   - És ezt csak most mondod? - kérdeztem egészen felvillanyozva. Már nagyon régen nem voltam sem koncerten, sem színházban. Ennél jobb programot nem is találhattál volna!

    Láthatóan megkönnyebbült, aztán amikor a házhoz értünk, kiszállva a kocsiból megkérdezte: - Felvihetem az utazó táskámat? Tudod, azt gondolom, itt nem lenne biztonságban. De már nem akarom zavarni Misit, a barátomat, elköszöntem tőle, gondoltam innen egyenesen megyek majd haza. Mesélted, hogy van egy kis szobád, esetleg ott elalhatok.

    Hirtelen megálltam, csak a három szál rózsa és a kis bevásárló szatyor volt a kezemben.

  - János! Csak természetes, hogy nem az utcán alszol! Hozz fel minden értékeset! Ne számíts valami előkelő lakásra! Mondtam, hogy hol lakom. Hát most láthatod.

     Kezébe vette a táskáját, becsukta a kocsiját és jött utánam.

  -  Bori! Egyre kérlek, hogy ne szabadkozz!  Mindenki jön valahonnan. Én is.

     Kinyitottam az ajtót. Levetettem a kabátomat, majd Jánosnak megmutattam az egész birodalmamat.

     Zavartan álltam a szoba közepén, majd a rózsát vázába tettem, leültetem Jánost a kis dohányzó asztalhoz, egy könyv feküdt rajta. A kezébe vette. Beleolvasott. Közben én kávét hoztam mindkettőnknek. Leültem mellé a kanapéra.

    Mindketten szótlanul kavargattuk a kávénkat, majd kortyolgatni kezdtük.

  - Hétkor kezdődik az előadás? - törtem meg az érezhetően kínos csendet.

  - Nem. Kilenckor. Nem baj? – fordult hirtelen felém, és kicsit közelebb ült hozzám.

  - Az még jobb. Biztosan éhes vagy. Csinálok valami vacsorát.

  - Eszedbe ne jusson! Ott a virsli! Megfőzzük. Tudod mit? Te biztosan fürödni, öltözni, készülődni akarsz, addig én elkészítek mindent. Én hozzá vagyok szokva az egyedülléthez, az önkiszolgáláshoz. Nekem csak ez a szürke zakóm, meg egy fekete nadrágom és egy tiszta ingem van csak, a cipőm kicsit letörölgetem majd.

   Elgondolkodva figyeltem, ahogy gesztikulálva mondja a magáét. Néztem kissé megnőtt, göndörödő haját, görögös metszésű orrát és a szép hosszú ujjain állt meg a szemem. Volt valami különösen vonzó a kezében számomra. Szerettem volna megfogni, megsimogatni. De megfordultam és elindultam a fürdőszoba felé.

     Aztán amíg én lefürödtem, János ígéretéhez híven vacsorát készített. Vörös bort nyitott. Fürdőköpenyben, törülközőből készített turbánnal a fejemen ültem le az egyik hokedlira Jánossal szemben. Átnyúlt a tányérok fölött, és megsimogatta az arcomat.

    - Tessék! Jó étvágyat!  – nézett rám, mosolyogva – Milyen jó illatod van! Szép vagy! – égetett a szeme, ahogy rám nézett. Furcsa sistergést éreztem a levegőben. Csendben ettem, alig néztem rá. Majd zavartan felálltam.

     - Megyek és átöltözöm. Hagyj itt mindent! És menj te is fürödni. Lassan készülődni kell.

     Egyetlen fekete kisestélyim volt, egy arany nyakláncom kereszttel és egy kerek aranyfülbevalóm. Lábamra felhúztam a magas sarkú fekete alkalmi cipőmet, még érettségire kaptam a nagymamától. Amikor elkészültem, János már a kanapén ült, a könyvet nézegette, amit még Marcinak vettem, rám pillantott, felállt.

  - Ejha! De nagyon szép lettél!  És milyen gyönyörű, karcsú derekad van! - éreztem, hogy tekintetével átölel, de én szinte siettettem.

  - Menjünk János! Mert még utóbb itthon maradunk! – mondtam neki aztán sejtelmesen.

  - Na és? Baj lenne? – nézett rám, miközben a kabátot rám segítette.

 - Nem, nem lenne baj! De most szórakozni szeretnék, zenét hallgatni. Megosztani veled ezt a szép maradandónak ígérkező, felejthetetlen szilveszteri estét, még akkor is, ha csak barátian... – mondtam neki és miután kiléptünk a körfolyosóra, bezártam a lakás ajtaját.