Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hosszú az út hazáig 1 - 4. fejezet

 

oleles-4.jpg

 

1

 

    Őszi este volt. November közepe. Hideg szél fújt, szemerkélt az eső. Fáradtan ültem a számomra nagyanyám által ajándékozott kamrából és előszobából átalakított alig hat négyzetméteres szobámban. Egy heverő, egy fotel, egy kis szekrény és egy falilámpa volt a berendezésem. Épp, hogy elfértek a dolgaim. Igaz, alig volt valamim. Néhány nadrág, szoknya, blúz, póló, cipők és fehérnemű. Nagyanyám, a mellettem lévő konyhából nyíló nagyobb szobában lakott, ekkor már egyedül élt.

     Két éve voltam túl az érettségin, kikerültem az állami gondozásból, azaz a nevelőotthonból, mivel nagykorúvá váltam. Közel tíz évet töltöttem az otthonban. Még szerencse, hogy hétvégén, és nagyobb ünnepnapokon, Janka nagymamám, mindig haza hozott bennünket a testvéremmel együtt.

    Ezen az őszi napon, délelőttös voltam. Egy tizenharmadik kerületi fodrászüzletben dolgoztam, mint szakképzett fodrász. Nagyanyámon kívül nem számíthattam senkire. Volt ugyan egy anyám, de ő börtönben ült. No és az ikertestvérem, aki akkor már befutott, nem szépítem, utcalányként tengette az életét.

   Anyám, miután börtönbe került, mi pedig állami gondozásba, egy ideig küldözgette a leveleit, aztán egy idő után ezek is megritkultak. Kétszer meg is látogattam őt a börtönben.  Szép nő volt. Még a börtöni körülmények között is tartotta magát, de amikor megtudtam, hogy miért ül, majd az is tudomásomra jutott, hogy milyen életet élt, az érzelmeim nagyon is vegyesek lettek iránta. Inkább szégyelltem őt, mint szerettem.  A testvérem másképp viszonyult hozzá, de hát ő hasonlóan szabados életet élt már tizenöt éves kora óta.

     Egyedüli kötődésem Janka nagymamámhoz volt, aki anyám börtönbe kerülése után nem tudott eltartani bennünket, ezért kerültünk állami gondozásba. Aztán összeállt egy férfival, hiszen még ő is fiatal volt akkor. Talán lehetett úgy negyvennyolc éves akkoriban. Fiatalon özvegy lett, sokáig nem láttam férfit a közelében.  Gondolom jól jött számára egy viszonylag jól kereső férfi, aki velünk is mindig nagyon rendes volt, ha éppen otthon voltunk. De két éve ő is meghalt.

   Anyámról még annyit: született Szalai Aranka mindössze tizenhat évesen szült meg bennünket ezerkilencszázhetvenben, pechjére mindjárt két gyereket. Enikőt és Borbálát. A kétpetéjű ikreket. Apánk persze nem volt. Legalábbis soha nem derült ki, hogy k is nemzett bennünket. Janka nagymama szerint anyánknak fogalma sem lehetett ki az apánk, mivel fűvel-fával nem került csak kapcsolatba. Így aztán a nagymamám lett az anyánk, amíg állami intézetbe nem kerültünk. A Május 1 Ruhagyárban varrónőként dolgozott.  Hogy az anyánk miért is került börtönbe? Nagymama rövid meséje szerint belekeveredett valami gyilkossági, rablási ügybe. Nem ő ölt, csak éppen résztvevője volt az ügynek a háttérben. Talán felbujtó volt. Máig nem tudom. Nem kérdezősködtem, mert a későbbiekben sem akartam megtudni többet róla. Tíz évet kapott. Nyomasztóan hatott rám az a gondolat, hogy anyám bűnöző.

     Nem valami rózsás gyerekkor. Az államiban volt egy-két nekem kedves nevelő, gyermekfelügyelő, de az otthont nem tudták pótolni.

    Vágyaim voltak persze. Jól rajzoltam, érdekelt a képzőművészet, és az irodalom. Márta néni, a kedvenc nevelőm, és a rajztanárom kitartó támogatásával, segítségével jutottam be a nyolcadik osztály elvégzése után a képzőművészeti gimnáziumba. Ők azt mondták, hogy a saját tehetségem által. Ami lehet, hogy igaz, de nélkülük biztosan még a gimnáziumról sem tudtam volna. Így sokat köszönhettem nekik. Amikor leérettségiztem, anyagi okok miatt, nem tanulhattam tovább. Így aztán fodrász lett csak belőlem. Mindentől függetlenül szerettem a munkámat, és igyekeztem jól és főként kreatívan dolgozni. A vendégköröm is szépen gyarapodott. De a rajzolásról nem mondtam le. Megint csak Márta néni közbenjárásával, akivel tartottam a kapcsolatot. Aztán eljutottam egy kerületi önképzőkörbe, ahol adódott egy jó tanító mester számomra. És hát lett néhány jó barátom is, akikkel néha beültünk egy-egy presszóba , vagy sörözőbe. Nehezen oldódtam, kevés beszédű voltam, tele kisebbségi érzéssel, szorongással és bizony szégyelltem a körülményeimet. Főleg az anyámat. Ebben a társaságban ismerkedtem meg egy nálam alig idősebb fiúval, aki Zeneművészeti Főiskolára járt, és néha benézett  hozzánk  az önképzőkörbe, mivel a szakmai tanárom az ismerőse volt. Szerelmes lettem. Marci velem ellentétben kissé bohókás, az életet egészen másképp szemlélő fiatal volt.Jó családi háttérrel rendelkezett. Talán ez is számított. Budai öröklakás, két testvér, pedagógus anya, orvos apa. Nehezen nyíltam meg számára. Hiszen tele voltam tüskékkel.

    Aztán egyik este, amikor leült elém és kérte, hogy rajzoljam meg a portréját, valami bizonyítási vágy fogott el. Mesterem félrevont, tanácsokat adott, majd leültem és belekezdtem a munkába. Szinte megfeledkeztem mindenről. Különös kék szeme, szája, kissé hajlott orra szinte felnagyítódott előttem, félhosszú, szőkésbarna rakoncátlanul göndörödő fürtjeit pedig képzeletben, simogatva rakosgattam ide-oda. Aztán amikor elkészültem, szégyenlősen álltam fel, széttártam a kezemet, zavartan néztem rá és csak annyit mondtam:  – Na, azt hiszem sikerült!  Ilyennek látlak. Nézd meg!

     Marci és a mesterem is elámult,olyannyira jól sikerült a portré.

   Lassan egy éve tart a kapcsolatunk. Ő hegedülni tanul. Ha időm engedi csatangolunk, társaságba járunk, vagy csak kettesben vagyunk nálam, amit nagyon szeretek. Már ismeri az előéletemet is, talán elfogadott és merem remélni, hogy szeret. Bár, azt hiszem, én sokkal mélyebben kötődöm hozzá, mint ő én hozzám. Persze ez csak olyan megérzés bennem.

     Ezen az őszi estén behunyt szemmel ültem a már félig sötét kicsi szobámban. Marcira gondoltam, majd az éppen olvasott regényen gondolkodtam. A csengő éles, berregő hangja zökkentett ki képzelgéseimből. Janka nagymama hangját hallottam.

    -  Borikám! Valaki csengetett. Hallod?

    - Legyél nyugodt nagyi, hallom.  Megyek! Biztosan valamelyik szomszéd – kiabáltam vissza Janka nagymamának, és elindultam, az ajtó felé. Amikor kinyitottam az ajtót egy barna őszi kabátba öltözött nő állt, aki nem más volt, mint az anyám. Mellette ott virított hosszú szárú fekete csizmában, mini szoknyában, rövid kis kabátban, az erősen kisminkelt arcú testvérem, Enikő.

   - Na, mi az? – szólalt meg – Bemehetünk? Mit vagy úgy lecövekelve? Anya végleg szabadult, nálam lakik néhány napja, de látni akarta Jankát.

     Anyám jól megnézett, átölelt, finom parfüm illat csapta meg az orromat, majd elindult nagyanyám szobája felé.

     Hátul kullogtam a két kifestett, agyon öltözött nő után. Nagyanyám az ágyban feküdt, felpolcolt párnák voltak a feje mögött. Amikor meglátta anyámat, összecsapta a kezét!

    - Hát te? Hogy kerülsz ide? Csak nem megszöktél? - aztán fulladozni kezdett, én rohantam a konyhába és orvosságot, vizet vittem neki.

     Anyám letérdelt az ágya elé és sírva, összetett kézzel kérte nagyanyám bocsánatát.

  Számomra az egész jelenet teátrális volt, idegenül, szótlanul bámultam azokat, akiknek én is a vére voltam.

    - Itt vagyok mamika, kiengedtek előbb, a jó magaviseletemért. Bocsáss meg nekem! És köszönöm, hogy vigyáztál az én kedves lányaimra. Gyertek, gyertek ide!

    Enikő odatérdelt mellé, de én csak álltam továbbra is szótlanul a háttérben. Hazugnak találtam a  jelenetet.

   - Na, jó! – mondta egy idő után Janka mama - Álljatok fel! Nincs szükség semmi színielőadásra. Te Enikő, kurválkodsz  még? És Te Aranka! Csak nem itt akarsz lakni? Hogy, hogy ennyire ki vagy öltözve? És mi történt, hogy egyáltalán meglátogattál?  Még egy levelet sem írtál.

  - Na, üljünk le anyu! - szólt most kissé sértetten Enikő, és anyám is leült egy székre.

  - Nem akarok itt lakni. Isten őrizzen!  Levelet? Hiszen megtagadtál! De hagyjuk! Van már hol laknom és holnap  elutazom Nyíregyházára, mert a barátom ott lakik.

  - Barátod? – nézett rá nagy szemekkel Janka nagymama - Hát alig jöttél ki a börtönből és máris palit fogtál magadnak?

  - Jaj! Nagyi! – szinte kiabált Enikő – állítsd le magad! Ő tudja, hogy mit csinál. Levelezett valakivel, akihez most elmegy. Régi ismerőse.  Engem pedig ne ócsárolj!  Már fél éve rendesen élek, felhagytam a kurválkodással, ahogy te mondtad Janka mama.  Magához vett egy rendes férfi. És gyerekem lesz hamarosan...  - ekkor rám nézett - Na, mi van Bori? Ne nézz így ránk!  Az élet változik. Te pedig most jobban nézel ki! Bár kissé sovány vagy! Meg hiányzik a smink.

   - Jaj, Istenem! Enikő hogyan beszélhetsz így? Bori legalább tisztességes, dolgozó nő, komoly udvarlója van. Meglepve hallom, hogy te már jó útra tértél.  Majd hiszem, ha látom! És lányom! Te pedig tudd, hogy nagyon nagy szégyent hoztál rám és a lányaidra.  Életeket tettél tönkre. Még csoda, hogy Bori vitte valamire.  Aztán nagyon beteg vagyok.

   - Jaj, édes mamika! Hát ezért kértem bocsánatot. De most már jó életet fogok élni és ne bántsd Enikőt! Ő szabad szájú, kicsit hozzám hasonlít. De tényleg nagyon rendes férfi karolta fel őt. Ennek még én is örülök.  Te meg Borikám – nézett rám -  eltávolodtál tőlem. De hát mit tehetek? A lényeg, hogy kint vagyok. És eljöttem elbúcsúzni. És mi bajod van végül is mamika?

   - A gyomrom fáj sokat. Gyenge vagyok. De Borika ápol. Talán majd megerősödök.

     Anyám odaült az ágy szélére ismét, és simogatni kezdte Janka mama haját, hízelgő mondatokat mondott neki, Enikő közben felállt és odalépett hozzám.

   - Csak búcsúzni jött anyu a nagyihoz, ahogy mondta is. Én most nagyon jól vagyok, majd néha felszaladok hozzá a jövőben. De te is eljöhetnél már egyszer hozzánk! Tényleg nem élem a régi életemet. Imre ki is tekerné a nyakamat. Mégis csak testvérek vagyunk, nem? Egyébként meg, hogy tudtok ebben a nyomorban élni? Ha látnád, hogy nekem milyen klassz lakásom van!  Szóval van egy krapekod? És milyen? Mivel foglalkozik?

  - Kedves és jóképű,  művész lélek, hegedűművésznek készül.

  - Na!  Akkor lesz talán majd pénze is! És elvisz ebből a szörnyűségből- fitymálva nézett körül a lakásban -  Még ugyanott dolgozol?

   - Igen. Bár lehet, hogy megszűnik az üzlet.  Mellette meg festészettel foglalkozom.

    Nagyon nehezen, kényszeredetten mondtam mindezt, mert ekkorra már a testvérem és az anyám is szinte idegenek lettek számomra.

  - Aha! Szóval te is művészlélek vagy! – ezzel megfordult, mint aki már mindent tud – Na,  anyu menjünk, mert Imrus vár lent a kocsiban és ideges lesz. Tudod, hogy csak egy negyedórát mondtunk neki. Aztán neked meg még dolgod van – jelentőségteljesen nézett anyánkra.

    Anyám ekkor átölelte nagymamát, majd felállt, odajött hozzám, jól megnézett, nem mondott semmit, átölelt, két puszit nyomott az arcomra és elindultak Enikővel. Az ajtóig kísértem őket. Amikor már a látókörömön kívül voltak,  visszasétáltam nagyihoz.

  -  Szép kis látogatás. De mindegy. Hozok neked valami könnyű vacsorát, jó?

  - Csak egy teát és pirítóst kérek. Nem kívánok mást. Látogatás? Mit vársz tőlük? Én már belenyugodtam mindenbe. Csak annak örülök, hogy te itt vagy mellettem és jó ember lett belőled. Tehát kiszabadult a lányom!  Istenem! Istenem, de nagyon megvertél! Hát mi lett ebből az Enikőből? Vajon tényleg nem kurválkodik már? És ki az a szerencsétlen férfi, aki elfogadta őt így?   Az is milyen ember lehet?  Látod? Ennyi vagyunk nekik. Egy félóra.  Talán megérdemeltem ezt a sorsot. Megvert a jó Isten...

  - Nem érdemelted meg. Anyám és Enikő élete félre siklott.  De hát nekik ez a jó. Ez a normális élet.  Nem te tehetsz róla. Látod, én nem lettem olyan, mint ők, pedig én is az anyám lánya vagyok.

   - Ne menj most ki Borikám! Ülj le ide az ágyam szélére. Valamit nem tudsz. Nekem ezt el kell most neked mondanom. Ki tudja, mi történik velem? Én egész fiatal koromban megszöktem otthonról a szerelmemmel, akit nem fogadtak el a szüleim. Kiátkoztak. Kitagadtak. Sajnos nagyapádat nem ismerhetted, mert korán elvette tőlem a jó Isten. Egy húgom van, aki még él. Tanult nő. Tanítónő lett belőle. Néha ő írt a szüleimről pár sort. Aztán annyit tudok még, hogy öt vagy hét éve meghaltak. Ha meghalnék... A sublót fiókban az imakönyvemben van a testvérem címe és a végrendeletem is. És ott van egy fénykép a nagyapádról. Majd megnézheted.  Értesítsd a húgomat, ha meghalnék!

    -  Jaj, ne beszélj ilyeneket Janka mama!  Majd meggyógyulsz! Csak akarni kell! És ezt a dolgot miért titkoltad eddig? Nem egészen értem – néztem rá kérdőn.

    - Az én életem az enyém volt. Minek terheltelek volna? Nehéz életed volt eddig is.  Tudom, hogy te valami egészen másra vágysz... De hát én egyedül nem tudtam megadni azt, ami a te normális életedhez kellene...

    - Ugyan! Boldogulok én egyedül is. Láthatod! És hol lakik a testvéred? Igazán kíváncsivá tettél. Hány éves?

    - A Balaton felvidéken. Ott van egy kis tornácos parasztháza. Legalábbis így tudom.  A nagyszüleimé volt. Ott nőttem fel, mint gyermek.  Istenem! De szép is volt! Legalábbis még két éve ott élt. Akkor írtam meg neki, hogy te leérettségiztél, hogy milyen rendes vagy, hogy van, aki ellát majd. De csak egy képeslapot küldött, hogy örül mindennek. Hát így. De most fáradt vagyok.

   - Azért hozom a teát, meg a pirítóst. Ha nem eszel, legyengülsz Janka mama – néztem rá hosszan és óvatosan megsimogattam lesoványodott, ráncos karját. Elindultam a konyha felé. Anyám és Enikő felbukkanása, viselkedése, Janka mama látható gyengesége, titkának felfedése ott kavargott a lelkemben és minden nagyon zavaros lett ismét körülöttem.

 

 

   2

 

 

        Egyre nehezebben viseltem Janka mama betegségét, hiszen mellette el kellett látnom a munkámat is. Alig maradt időm Marcira, az önképzőkörbe el sem tudtam menni, ami nagyon hiányzott. Aztán egyik november végi hétvégén nagyanyám annyira rosszul lett, hogy, kórházba kellett szállítani. Az orvos közölte, hogy csak hetei lehetnek vissza, mivel a rák szétszóródott a testében.  Összeszorult szívvel néztem a behunyt szemmel fekvő, szinte gyermektestűvé zsugorodott Janka mamámat. Szinte minden nap bementem hozzá, órákat ültem az ágya mellett. Táviratot küldtem Janka mama testvérének, arra gondoltam, hátha megesik a szíve és eljön hozzá a kórházba. Telefonon beszéltem az ikertestvéremmel, Enikő pedig levélben értesítette anyánkat, de csak Enikő szaladt be időnként a kórházba. Anyám arra hivatkozott, hogy beteg és nem tud vidékről feljönni. De nem is vártam mást tőle. Aztán amikor Mária néni távirata megérkezett, hogy mikor és hová érkezik a vonat, nagyon megörültem. Úgy gondoltam, hogy Janka mama vele való nem várt találkozása, elhozza majd számára a lelki békéjét. Nyugodtan fog távozni a másik világba.

    Nem sokat tévedtem.  Másnap a hatvan körüli Mária nénivel bementünk a kórházba.  Amikor a két nő meglátta egymást, hangos zokogásban törtek ki. Mária néni leült nővére ágya szélére, megfogta annak vékony karját. Megsimogatta a haját, homlokát. És szinte egyszerre mondták.  –  Bocsáss meg nekem!  - Janka mama felpolcoltatta a párnáját és ekkor már szinte csillogott a szeme az örömtől.

    - Hát eljöttél. Eljöttél mégis! Meghallgatta imámat a jó Isten! El tudok búcsúzni tőled. Annyit gondoltam rád mostanság, annyi minden eszembe jutott a gyerekkorunkról. El kell mennem... De te jól nézel ki. És mondd csak!  Mit szólsz az én Borikámhoz?  A többiekről nem beszélek. Majd Bori mindent elmond. Arra kérlek, ha már nem leszek,  vedd a szárnyaid alá! - hirtelen elcsendesedett. Mária néni halkan sírdogált, hol a nagymamámra, hol rám nézett. Egy darabig néztem őket, aztán magukra hagytam a két testvért. Tudtam, hogy vannak dolgok, amiket nem előttem akarnak megbeszélni. Másnap hajnalban Janka mama örökre elszenderedett.  

     Mária néninek a temetésig helyet adtam a lakásban, aki mire hazaérkeztem a munkából, bevásárolt, főzött és kérésemre egy bőröndbe rendezgette nővére holmijait. Látszott, hogy munkához volt szokva, nem ismerte a semmittevést.  Arra is jó volt ez a két hét, hogy megismerkedjünk, és megtudjon mindent rólunk, már amit én el tudtam neki mesélni. Szörnyülködött anyámon és a testvéremen. Hallani sem akart róluk. Ezért telefonon megmondtam Enikőnek ne jöjjön fel hozzám, még véletlenül sem, a temetésig. Még szerencse, hogy megértette, bár sértve érezte magát.

     A temetés utáni estén leültünk kettesben Mária nénivel az asztalhoz, csendesen teát kortyolgattunk.

    - Nem maradna még egy hétig Mária néni? Úgy hiányzik Janka mama! – kérdeztem aztán szinte könyörgőn.

    Rám nézett, megsimogatta a hajamat.

   - Majd meglátjuk! Ne búslakodj! Fiatal vagy még. Szegény Jankánk nagyon rosszul választott, de talán egy ideig boldog volt az életben.  Nem tudhatta, hogy a sors fiatalon elveszi tőle a nagy szerelmet. Látom, hogy te szorgalmas, rendes lány vagy. De ez a lakás!  Ez a lepusztult körfolyosó. Nem tudtam, hogy ilyen nyomorult körülmények között él a testvérem. És hát te meg abban az ablak nélküli lukban...

    Elszégyelltem magam. Annyira megszoktam a környezetemet, elfogadtam a szegénységemet, hogy ilyen élesen, ahogy beszélt róla most Mária néni, fel sem tűnt eddig.

   - Hát... Van némi pénzem a takarékban, még az állami gondozott évek alatt gyűlt össze, azt megkaptam tizennyolc éves koromban, de nem nyúltam hozzá, csak most a temetés miatt vettem ki a betétkönyvből némi pénzt.  Enikő barátja nagyvonalú volt, ő fedezte a költségek nagyobb részét. Szóval, majd megpróbálom elcserélni ráfizetéssel. Talán sikerül. Én már megszoktam. Lehet, hogy nagyon szegényes. Csak most, hogy Mária néni beszélt erről, most tudatosult bennem, hogy milyenek a körülményeim.

   - Megszoktad. Hát igen. Aztán ugye tíz évig otthonban laktál. De ez a lehetőség, hogy elcseréld egy jobbra... Na, ez nem is rossz ötlet. Van egy kis megtakarított pénzecském, adok hozzá, ha éppen szükség lesz rá, csak szólj! És, ha kedved lesz, eljöhetnél hozzám látogatóba. A nyáron, ha van szabadságod.  Ott aztán lehetne festegetni. Gyönyörű vidék. Én is szerettem rajzolni, de hát hol voltam én tőled! Kár, hogy nem iratkoztál be a főiskolára! De hát megy ez majd e nélkül is. Gondolom, az udvarlód támogat, mármint ő is művészlélek, csak tud segíteni, meg jól tetted, hogy nem adtad fel. Ki tudja mi lesz még?  Nagyon jól sikerült Janka portréja.  Gondolom, hogy te festetted? – a komód felett lógó képre nézett.

  - Igen. Én. Legalább a kép által itt lesz velem.  És köszönöm a meghívást, meg mindent Mária néni - elsírtam magam.

  - Jól van. Sírj csak kis bogaram, ha ahhoz van kedved. Megkönnyebbülsz tőle. Még a hétvégén maradok, aztán visszautazom. Már hiányzik az én megszokott kis környezetem. Tudod mit? Ha nincs jobb dolgod, gyere le  már karácsonyra! Akár azt a Marcit is meghívom, de gondolom ő a családjával lesz!  Manapság tudom, hogy a nászéjszakával nem várjátok meg a házasságot. Bár nem értek egészen egyet vele.

  -  Karácsonyeste biztosan a szüleivel lesz, illetve nem tudom – megtöröltem könnyes szememet és boldogan mondtam a meghívására igent. Tudtam, hogy egyedül, ebben a lakásban Janka mama emlékével, hiányával, nagyon rosszul érezném magam.

 

 

3

 

    Ahogy Mária néni elutazott, kezdtem komolyabban foglalkozni a lakáscserével. De addig is átrendeztem a lakást. Átköltöztem Janka mama szobájába. Kicseréltem néhány darab bútort is.  Mindjárt másképp éreztem magam. Végre ablakom volt, némi fény is bejött a szobámba, még ha az udvarra is nézett az ablak.

    Egyik nap késztetést éreztem arra, hogy felhívjam Márta nénit, a volt nevelőmet. Vele tudtam a legőszintébben, a legfelszabadultabban beszélni. Meghívott egy délutáni időpontra a lakásába. Nagyon szép helyen, Budán lakott. Egy társasház első emeletén volt a másfélszobás összkomfortos kis otthona. Az erkélyről egész Budapestet beláttuk. Nagyon szerettem volna én is ilyen helyen élni, de csak álmodozhattam ilyesmiről.

   - Na, had nézzelek! Jól van. Szép vagy kislányom, bár kissé megviselt az arcod, és bizony lefogytál. De biztosan a nagymama halála, és a sok munka! De majd az idő begyógyítja a sebeket. Gyere, kislányom! Foglalj helyet! Hozok egy kis sütit és teát.

   Leültem, és néztem a szépen berendezett lakást, a rengeteg könyvet. Majd Márta néni leült velem szemben, töltött a teából, ropogtattam a sütit, hallgattam a mondandóját munkájáról, a politikai helyzetről, majd egy idő után kérdőn nézett rám.

   - És veled mi van? Akkor most szépen mondj el mindent. Ha tudok, segítek.  Dolgozol még? És ugyanott?

  - Igen. Még ott dolgozom. Aztán, hogy a nagymama beteg lett nem nagyon volt időm a festegetésre, meg el is bizonytalanodtam.  Tetszik tudni még nem beszéltem róla senkinek, de én mesét írtam, és hozzá a rajzokat is elkészítettem. Talán az írás, illetve a meseírás érdekelne. De biztosan butaság. El is hoztam, hátha elolvasná Márta néni és megmondja majd, hogy érdemes-e foglakoznom ezzel... - zavartan kotorásztam a mellettem lévő szatyromban és kiemeltem egy vastag dossziét, amiben a kéziratom volt. Márta néni figyelmesen hallgatott, majd a kezét nyújtotta, átvette a dossziét.

   - Jól tetted. Te aztán mindig meglepsz valamivel! Egy kicsit belenézek. Aztán majd elolvasom. De kíváncsivá tettél.  Addig nézegess egy újságot! „ Hosszú az út hazáig ”.  Szóval ez a címe. És egy kislányról szól, aki eltéved a világban.

    - Igen. Kicsit ugye én vagyok, mint egy mesebeli kislány.

      Rám nézett, láthatóan elgondolkodott, és elmerült az olvasásban. Már egy negyedóra is eltelt, amikor letette a szemüvegét, rám mosolygott, majd végig pörgette a lapokat, a rajzoknál elidőzött.

   -  Borikám! Ez nagyon ígéretes munka. Végig kell olvasnom. Egészen kiforrt stílusod van. És a rajzok! Azok egyszerűen tökéletesek! Az a gyanúm, hogy kiadót kell keresni! De úgy tudom, hogy mostanság neked is pénzzel kell beszállnod, ha ez megvalósulna, vagy szponzort kell keresni! No, de majd ez is megoldódik. Hagyd itt!  Van egy ismerősöm, aki talán tudna segíteni. Persze, ha neki is tetszik a meséd.

  - Szóval, nem butaság? - kérdeztem félve.

  - Szó nincs róla! De majd ha végig olvastam, akkor válaszolok. Szóval tele vagy fantáziával! De a festést miért akarod abbahagyni?

  - Azt hiszem az íráshoz nagyobb kedvet éreznék. Illetve, most még nem is tudom. És nehéz így a munkám mellett annyi félét csinálni. Tetszik tudni, most van egy kapcsolatom is...

  -   Hát ez a te korodban természetes, nem? És szeret a fiú? Mert én azt gondolom, leginkább ő szeressen téged, de nagyon!

  - Arra tetszik gondolni, hogy az én esetemben jobb lenne, ha ő jobban szeretne,  mint én?

   - Hát nem akartam így kereken mondani, de valahogy így. Hány éves és mit csinál? Tudod, sokszor visszaélnek a férfiak a tiszta szeretettel.

   - Talán ő nem. Marcinak, azaz Mártonnak hívják, most végez a Zeneművészeti Főiskola hegedű szakán. Ő egészen más családi körből jött, értelmiségi szülők gyermeke. Képzelje Márta néni! Anyám kiszabadult, elengedték, Enikő meg gyereket vár, felhagyott az utcalány életformával, valami férfi felkarolta, azt mesélte. És vele él. Állítólag szép lakásuk van. Anyám elment Nyíregyházára, Enikő szerint férjhez megy. Nem tartom velük a kapcsolatot. Sajnos, vagy nem sajnos, nem fűz hozzájuk semmi. Aztán megismerkedtem nagyanyám testvérével, Mária nénivel, aki fontos lett számomra, azt hiszem... – és csak mondtam, mondtam a velem történteket hosszan. Márta néni figyelmesen hallgatott. Majd elgondolkodva szólalt meg.

   - Elég sok minden történt veled Borikám. Jó is, rossz is. Azért, ha elmész Enikőhöz, nehogy rávegyenek valami marhaságra! Bár, lehet, hogy tényleg életmódot változtatott. Vannak még csodák.  Marcival is vigyázz!  Túl fiatal még és te is. Na, de az érzelmeidet én nem akarom irányítani. A lakásod cseréje okos ötlet. Biztosan más környezetbe szeretnél kerülni. Egyébként is jó lenne, hiszen sok nyomasztó emlék köt téged arra a környékre. Majd gondolkodom, hogy mit is lehetne tenni. De a könyv, ez a könyv, ez nagyon jó ötlet volt tőled. Ez tetszik. Hívj majd! Tudod-e, hogy jól áll ez a rövid frizura neked! Különleges vagy. Amúgy meg azt hiszem, jó művészi vénád van. Ki kell aknázni!  Jó, ha tudod, és nem hagyod abba egykori álmaidat. Mindig különleges kislány voltál. Te még leszel valaki, hidd el! Mindjárt itt a karácsony! Már alig két hét! Akkor elutazol a nagynénédhez?

  - Igen. Feltétlenül. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hol élt az én Janka nagymamám. De mennék is, mert este még randevúm van Marcival. Akkor itt hagyom a kéziratomat.

  - Jól van, kikísérlek. És hívj fel! Vagy, ha tudok valami eget riasztót, akkor kereslek majd a munkahelyeden.   Igyekszem gyorsan intézkedni! És vigyázz magadra!

   Érezhető szeretettel ölelt át, elbúcsúztunk, elindultam a domboldali lépcsőn lefelé. Megnyugodva mentem egy belvárosi presszó felé, ahol Marcival volt találkozóm.

 

 

 

 

4

 

   - Kicsit késtem – mondtam és levetettem a kabátom, megcsókoltam Marcit, majd vele szemben leültem a kerek barna tonett székre. Egy narancslét kértem. 

   - Hol voltál tulajdonképpen? Újabban nagyon titokzatos vagy.  Most szokatlanul nyugodtnak látszol.

    - Márta néninél voltam.  Otthon kicsit. Én csak így mondom. Te nem tudhatod, mert van otthonod. Hosszan beszélgettünk. Szeretem őt. Sokat kaptam tőle.

    - Tényleg nem tudom. Hála Isten, hogy van otthonom. Rólam is szó esett? –  nézett rám kíváncsian, miközben kicsit hátradőlt a székén.

    - Nem hazudok. Rólad is. De csak úgy közbevetőleg. Csak éppen elmondtam, hogy van valakim. Bővebben nem beszéltem rólad.

    - Na, jó, nem faggatlak. Akkor? Utazol karácsonykor?

    - Én kérdezem. Eljössz velem? Vagy muszáj a szüleiddel lenned, akiket nem is ismerek?

    - Most ez szemrehányás? Majd idővel bemutatlak nekik. Nyugodj meg! Nem tudok veled utazni, mert egyrészt otthon vagyok karácsonyeste a családom körében, aztán utána meg néhány vizsgám lesz.  Az embernek, ha van otthona, ott szokások alakulnak ki és ne haragudj! De majd egyszer máskor elmegyek veled. Te itthon leszel már szilveszterre?

     Hallgattam, nem esett jól néhány mondata és nem tudom miért, de úgy éreztem, valami eddig nem érzett űr tátong közöttünk.

    - Kérdeztem valamit te gyönyörű szeműm! – mondta és megfogta a kezemet, egész közel hajolt hozzám és az én szívem ekkor szerelmesen összefacsarodott.

   - Szilveszterre?  Itthon leszek.  De az még messze van - majd hirtelen Márta néni lakásáról beszéltem, arról, hogy én is hasonlóban szeretnék élni és a lakáscsere gondolataimat ecseteltem neki.

   - Van valami pénzed? – nézett ekkor rám.

   - Valamennyi van. Igen. De nem biztos, hogy elég.

   -  És mondd csak? Miért nem megyünk el a testvéredhez, az ő pasija biztosan mozog olyan körökben, hogy tud segíteni. Mit gondolsz ő hogyan szerezte a lakását?   Ezek vagány, minden hájjal megkent emberek.

  - Gondolod, hogy én tisztességtelen dolgokba belemennék? Marci! Hát így ismersz te engem? És te eljönnél velem hozzájuk?

  - El. Sőt kíváncsivá tettél már rég. Azt mondtad, hogy a testvéred már nem a szakadt kurvák közé tartozik.  És akivel együtt él, az felkarolta.

   -  Te is voltál már kurvával? – néztem rá rosszallóan.

   Elnevette magát, de mintha kissé zavarban lett volna – Nem szorultam rá. Egyébként is itt vagy nekem te.

   - Már azt hittem, hogy csak azért vagy velem...  De nekem nincs kedvem a velük való találkozásra!

   - A cél érdekében nem finnyáskodunk!  – mondta határozottan és ekkor felálltunk - Na, vegyük a kabátunkat és elmegyünk hozzájuk. Szerintem tudnak segíteni. Megnézzük mi az luxuslakás, ha egyszer annyira húzta a testvéred az orrát a te otthoni körülményeid miatt. De előbb telefonálj nekik! Nehogy rosszkor menjünk!

    Egy utcai telefonfülkéből felhívtam Enikőék számát, Imre, a testvérem pasija vette fel a telefont, készséges volt, így aztán Marcival, villamossal elindultunk a hatodik kerület egyik nagy háromemeletes bérházába. Enikő fogadott az ajtóban, szokásához híven erősen ki volt festve, haja kócosan feltűzve, egy pongyola volt rajta.

- Nahát! Nem gondoltam, hogy egyszer eljössz hozzám! - Gyere, gyertek!  Szia, Enikő vagyok - a kezét nyújtotta Marci felé - Bori már beszélt rólad. Menjetek balra és tegyétek le a kabátotokat. Imre a nappaliban van.

    Miután letettük a kabátunkat, egy nagy csilláros, fehérbőr ülőgarnitúrás, hatalmas nappaliba kerültünk. Imre felállt – kövérkés, kidolgozott izmú harmincas férfi volt – üdvözölt bennünket, majd különféle italokkal kínált.

    - Hát üljetek le! Ki - ki  igyon azt, amit akar. Enikő mindjárt hoz néhány szendvicset. Jó kis háziasszony lett belőle, nemcsak az ágyban jó. Persze ott kiváló!  – mondta röhögcsélve, majd hozzátette - bocs, de kiszaladt a számon. Gondolom te sem vagy más sógornő, hiszen ikrek vagytok! Persze ezt a barátod tudja! – kacsintva Marcira nézett.

  - Úgy, ahogy mondod – mondta könnyedén Marci – Szeretem a sógornődet!

  - Na, jó! Csak vicceltem! - közben Enikő egy tálcán hozta a szendvicseket, majd leült Imre mellé.

 - Mi szél hozott Boris? Mert gondolom, hogy nem a két szép szememért jöttél? Bár jó lenne barátságban lenni most már. Mégiscsak a testvérem vagy!  – mondta Enikő kissé szemrehányóan.

  - Nem is tudom, hol kezdjem – zavarban voltam - Imre! Mindenekelőtt köszönöm az anyagiakat, amivel hozzájárultál a nagymama temetéséhez. Igazán nem gondoltam volna...

 - Nem-e? Miért? Mit gondolsz? A család az család.  Most, hogy gyerekünk lesz, főleg! Enikőt kikapartam a mélyből, megszerettem őt. Egész rendes háziasszony lett belőle. Meg most már családot akarok. Látjátok! Van pénzem! Három szobás lakás, berendezve, de majd megnézitek a lakás többi részét is. Sikerült társulnom egy fickóval. Galériája van. Képekbe, hagyatékba fektetem a pénzem,  és régiség.  Most már lehet sok mindent csinálni, hogy végre megszabadultunk a szocializmustól. Hallom, hogy te festegetsz Bori. Készíts egypár képet és én eladom. Megegyezünk. Velem lehet tárgyalni.  És te? – fordult most Marci felé - Te mivel keresed a kenyered?

   - Én még semmivel. Most végzek a zeneművészetin. Hegedű szakon.

   - Remek! Akkor egy-egy kiállítást, ha szervezünk, mondjuk, te eljöhetnél zenélni. Nekem mindegy mit! Fizetünk érte. Szeretünk a társammal  hangulatot teremteni. Na?

  - Jaj, kösz, de én klasszikust játszom.

  - Na, és? Mit gondolsz, kik járnak egy-egy bemutatóra? Csupa sznob. Majd szólok, és ha gondolod, eljössz.

  -  Imre! A lényegre térek - szóltam most közbe, mert láttam, hogy Marci kínosan érzi magát – A lakásomat szeretném elcserélni valami szebbre. Talán te tudsz valakit, aki ráfizetéssel elfogadná az enyémet.

    Imre keresztbe tette lábát, karját a nyaka köré kulcsolta. -  Nem rossz gondolat. Én nem láttam a lakásodat, de akkor megnézném és ahhoz képest. Várj csak! Van egy ismerősöm, akinek pénz kellene, van egy három szobás lakása a hetedik kerület jobbik részén. Fel kellene újítani. Annyi.  Szép polgári méret. Központi fűtés. Mennyi pénzed van?

  - Az is tanácsi lakás? – kérdeztem.

  - Az. Még az. De mostanság meg lehet venni potom áron a tanácsi lakásokat. Sőt ajánlom is majd neked!

  - Tudom. Van pénzem. Éppen elég. Tudod, még ami összegyűlt. Enikőnek is volt...

  - Tudom. Végül is nem kell elárulnod az összeget, félre értés ne essék! Ebben a lakásban egyébként Enikő pénze is benne van, meg az üzletben is! Úgy kell szervezni, hogy maradjon is a pénzedből. Maradjon valami a felújításra is, meg esetleg megveszed majd.  Holnap mikor vagy otthon?

   - Hát délelőtt. Délutános vagyok.  Akkor jöhetnél.

   - Oké!  Eljöhetnétek máskor is! Igaz mi egyszerűbb emberek vagyunk, de azért nem hülyék. És elég jól élünk. Miért ne segítenék? Már előbb is szólhattál volna!

  - Az én húgom, mert ugye először én bújtam elő anyám hasából – szólalt meg ekkor Enikő - és ezért mondom, hogy húgom, olyan kis szende, magába zárkózott lélek, pedig jó nő, nem igaz Imre? Ráadásul esze is van! És abban a nyomorlakásban képes élni! 

- Akkor mindent megbeszéltetek? – Marci az óráját nézte, láthatóan már indulni szeretett volna - Nem haragszotok, de lassan mennünk kéne, mindjárt tizenegy óra és nekem holnap korán kell kelnem.

  - Na, jó! Akkor holnap tíz körül ott vagyok Bori!  – mondta Imre az ajtóban, én pedig kényszeredetten, rokoni puszival búcsúztam tőlük.

     Amikor már a lakásomban voltunk és levetettem a kabátomat Marci magához húzott, átölelt.

    - Látod? Nem is olyan szörnyűséges emberek. Nem is olyan közönségesek. Istenem, hát ők azt az életet élik. De látod azért most már családot akarnak, és hát egész jó körülmények között élnek.

   - Na, persze! Jó a lakás elrendezése, de a berendezése nem az én ízlésem. Meg az egész dolog! Fogalmam sincs az életükről és őszintén szólva nagyon idegenek számomra. Na, de mindegy. Nem értheted.  Szerintem menjünk aludni, mert korán kelsz.

   Marci már az ágyamban várt, én még a fürdőszobának nevezett kis helységben tettem-vettem, majd visszatérve a szobába, hirtelen  bebújtam  Marci mellé.