Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hosszú az út hazáig 5 - 8.fejezet

5

 

   Marci kora reggel elment, órája volt. Én megreggeliztem, rendet tettem a kicsi lakásomban, majd a megbeszélt időre megérkezett Imre, a testvérem barátja. Vagy most már élettársa? Nem egészen tudtam hová tenni az életformájukat. Nem is tudtam sokat róluk. Úgy üdvözölt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Arra gondoltam, hogy talán nem szívtelen gazember. Gyorsan végigjárta a lakásomat, majd leültettem és kávéval kínáltam.

   - Nem zavar, ha rágyújtok? – kérdezte és hosszan nézett rám.

   - Bár itt nem cigizik senki, jómagam meg egyenesen utálom a füstöt, de azért nyugodtan gyújts rá! Majd kiszellőztetek - mondtam neki teljes nyugalommal.

   Visszacsúsztatta cigijét az ezüst cigarettatárcájába.

   - Nem. Akkor a világért sem! – kezébe vette a kávéscsészét, kortyolt egyet, majd hátradőlt a nemrég vásárolt kényelmes fotelomban.

   - Hát! Ráférne erre a lakásra is egy nagy felújítás, meg a környék sem a legzsengébb, de talán van esély rá. Mondtam, hogy itt, ebben az esetben a pénz dominál. A cserelakás is le van pukkanva, de az elrendezése, a hely, ahol van, jó. El kellene jönnöd, megnézni. Persze, ha érdekel a dolog.

    Hirtelen zavart lettem. Nem értettem én az ilyen dolgokhoz. Nem foglalkoztam eddig ilyesmivel.

    - Nem is tudom. Lehet, hogy jó ez nekem, csak fel kellene újítani. Félek én belemenni minden kétes dologba.

   - Ne viccelj! Mindent hivatalosan intézünk, csak a pénz...  A fekete pénz megy stikában, köztetek... De ezt más is így csinálja. Ne izgulj, átverés nincs! Mit hezitálsz? Senki nem akar átverni, ne félj! Végül is a rokonom vagy Enikő révén, még ha nem is tartjátok nagyon a kapcsolatot. De biztosítalak most már normális életet él, élünk. Na, akkor érdekel? Esetleg el is viszlek most a lakásra, otthon van a srác. Már beszéltem vele. A nagymamája hagyta rá a lakást, de neki van másik lakása és mondom, pénz kell neki.

   - De hát mennyi? Azért én sem akarok teljesen pénz nélkül lenni.

   - Látva most ezt a lakást, én úgy négyszázezer különbözetre gondolok. Szerintem ennyiért belemegy. Te meg jól jársz vele, majd meglátod. Segítek neked a lakás felújításában, van némi ismeretségem és jóval olcsóbban megcsinálják neked majd azt a lakást. Na, gyere! Nézd meg! Ha még sem akarod, az a te dolgod! Be kell jelentened még valakit. Csak úgy megy... Tudsz valakit? Esetleg Marci? – nézett rám kérdőn, miközben felvettem kabátomat, bezártam az ajtót és elindultam vele a kocsijához.

  - Marcit? Nem, nem hiszem. Talán inkább a nagynéném, tudod a nagymama vidéki testvére. Úgyis megyek hozzá karácsonyra.

  - Na, ez nem rossz ötlet. Beszéld meg vele!

    A ház valóban jó helyen volt, nagy belső udvarban, fás park vette körül. Így még csendes is volt.  A lakás a háromemeletes bérház első emeletének egyik sarkában állt. Két nagyobb és egy kisebb szoba, közte egy hall, normálméretű konyha, külön WC, fürdő. De láthatóan évtizedek óta nem volt felújítva. Még egy pici erkély is volt hozzá. A fiatal férfi, aki a bérlő volt, hasonló kinézetű volt, mint Imre, láthatóan jól ismerték egymást. Ténferegtem a lakásban, tetszett a fekvése, a lakás beosztása, már láttam felújított állapotban, agyam lázasan dolgozott. Hirtelen döntöttem.

   - Nekem jó lenne, azt hiszem – fordultam az ismeretlen férfi felé. Maga nem akarja látni az enyémet? Akkor mindjárt az anyagiakat is megbeszélhetnénk.

    A két férfi egymásra nézett, majd Imre nagy hangon terelt bennünket ki a lakásból és indultunk ismét a kocsija felé, hogy visszavigyen bennünket a lakásomba. Szinte éreztem, hogy itt valóban pénzről van szó és ebben Imre keze is benne volt. Ötszáz ezer forint volt a végső szó. Márta nénire gondoltam, hogy az ő segítségét kérem majd, az ügy további bonyolítására. Előleget nem ígértem nekik. Határozott lettem és ügyvédre hivatkoztam. E nélkül nem voltam hajlandó egy lépést sem tenni, pedig nagyon szeretett volna Imre ismerőse egy azonnali előleget. De azt gondoltam, akkor inkább lemondok a dologról. Féltem az átveréstől. Így aztán karácsony utánra beszéltem meg velük a továbbiakat.

   - Na, jó.  Óvatos vagy Bori. De nem baj! Igaz, Frici? Akkor szóban elrendeztük a dolgot. Fricinek kell a pénz, neked meg a lakás.

     A férfi bólogatott én meg hozzá tettem.

   - Hát, azért elég sok az összeg, nagyon sokat kell arra a lakásra költeni. Teljesen le van pukkanva. Nem lehetne egy kicsit faragni? – próbáltam alkudozni az idegen férfival.

     De a Fricinek nevezett férfi határozottan kitartott a kért pénz mellett, Imre meg csak azt hajtogatta, hogy jó helyen van, csendes és majd meglátom, hogy milyen szép lesz, ha felújítom.  A férfi  kezet nyújtott, Imre rokonian átölelt és elindultak a kocsihoz. Ennyiben maradtunk. Én az ajtóban állva néztem utánuk. Imre még visszaszólt.

   - Aztán, ha szilveszterkor kedvetek lenne, ha itthon leszel, eljöhetnétek hozzánk azzal a Marcival! Rendezek egy kis bulit! Na, csaó! Gondoljátok meg!

    Becsuktam az ajtót és gondolkodni kezdtem. Mégpedig a karácsonyon. Ránéztem az órámra. Hirtelen kiötlöttem, hogy veszek ki pénzt a bankból és elmegyek vásárolni.  Veszek valami ajándékot Mária néninek. Magamnak pedig egy telefont. Egy mobil telefont. Marcinak már kinéztem egy ajándék könyvet,  és egy szép sálat.

      Így aztán hamar eltelt a délelőtt. Épp, hogy beértem kettőre a fodrászüzletbe. Kolléganőm jelentőségteljesen nézett rám.

   - Üzeneted van. Egy nő és egy férfihang is keresett, ott a cetli az asztalodon - mutatott a térfelem felé. Odaléptem gyorsan, Márta és Marci keresett. Gyorsan átöltöztem, és először Márta nénit hívtam, aki nagyon jó híreket közölt velem. Majdnem elájultam a meglepetéstől. Elújságolta, hogy a mesekönyv kiadásának nagy az esélye. Elmondta, hogy mikor és hová kell ebben az ügyben mennem, kivel kell tárgyalnom. Először nem akartam elhinni, aztán amikor letettem a telefont, nem bírtam magamban tartani, pedig még nem voltam benne biztos, de elújságoltam Krisztának, a mellettem dolgozó nőnek.

   Kriszta nálamnál úgy tíz évvel volt idősebb, kedvelt engem. Most kitörő örömmel ölelt át.

  - Gratulálok! Tudtam, hogy te egy különös lány vagy!  Majd, ha dedikálsz, azért szólj nekem is! Mi is a címe? - nézett rám kérdőn.

     Halkan mondtam:  - Még nyomdában sincs, csak terv még. De hát örültem és el kellett újságolnom. A címe még nem végleges, nem tudom. Egy gyerek vagy félig felnőtt mesekönyv.  De hagyjuk! Ha megengeded még telefonálok egyet - Visszamentem a telefonhoz és felhívtam Marcit.

  - Nos? Szia! Már otthon vagy? Kriszta mondta, hogy kerestél.

  - Igen. Kíváncsi vagyok, hogy mit intéztél? Lakásügyben.

  - Minden rendben. Remek hely, lepukkant lakás, de minden szép lesz, ha felújítom. Majd, karácsony után bonyolítom az ügyet.  És te? Nem gondoltad meg magadat?

  - Nem lehet Bori. Családi botrány lenne. De holnap estére van egy meglepetésem. Holnap este várnak a szüleim.  Bemutatlak nekik.  Jó neked az időpont?

   Hirtelen erős szívdobogást éreztem, meglepődtem nagyon.

 - Ez váratlanul ért Marci!   Olyan nagyon megleptél ezzel most!   És a testvéreidet is megismerem?

  -  Csak a mama és a papa lesz otthon.  Tudod az egyik testvérem külföldön él, lehet, hogy még nem is mondtam, Levente pedig a barátnőjénél lesz. Mondtam, hogy bemutatlak majd előbb-utóbb a szüleimnek.  Akkor holnap hétkor nálunk. Érted megyek.

     Kattant a telefon. Elérzékenyülten tettem le a kagylót, majd a helyemre baktattam. Beültettem a székbe az első vendégem. Kriszta meglökte az oldalam és halkan kérdezte.

   - Na, minden rendben? Marci volt?

   Rámosolyogtam - Aha! Azt hiszem nagyon is rendben van minden. Mintha jobbra fordulna az életem. Talán így lesz. De most már dolgozzunk! Majd otthon álmodozom tovább.

 

 

6

 

    Két nap múlva a munkahelyemről felhívtam a könyvkiadót, rendkívül kedves volt hozzám a főszerkesztő, és nagyon megnyugtató hangon beszélt velem. Jól estek dicsérő szavai. Annyira mesébe illő volt számomra az egész. Nem is értettem, hogy minden ilyen gyorsan zajlott.  Bár, azt tudtam, hogy Márta néni jó ismerőse a kiadó vezetője. De azt gondoltam, ha tehetségtelen alkotás lenne a mesekönyvem, akkor biztosan nem adnák ki a könyvet. Megbeszéltem vele az időpontot, a továbbiak megbeszélésére és a szerződés aláírására. Hirtelen önbizalmam lett. Jó kedvvel dolgoztam, majd kettőkor elindultam, hogy virágot, bort és valami különleges édességet vegyek, amit majd Marci szüleinek viszek ajándékba.

    Amikor hazaértem, gyorsan lefürödtem, hajat mostam. Belenéztem a tükörbe. Kissé sápadtnak tűntem. Elővettem a sminkkészletemet és széppé varázsoltam magamat. Enikőre gondoltam, a testvéremre. Arra, ha így látna biztosan meg lenne velem elégedve. Belebújtam a szürke kötött ruhámba, egy fekete széles övvel kiemeltem hosszú derekamat, fülembe két fekete klipszet tettem. Lábamra pedig az új, fekete velúr csizmámat húztam fel. Belenéztem most már a nagyszobában lévő tükörbe. Barna rövid hajam kissé lazábbra fésültem, fordultam jobbra - balra és megállapítottam, hogy talán mindig így kellene kinéznem. És ekkor berregni kezdett a csengő. Amikor kinyitottam az ajtót, Marci láthatóan meghökkent, még soha nem látott így engem.

   - Te jó ég!  De nagyon szép vagy! – belépett a kicsi előszobába, letette a kabátját, majd leült az egyik fotelba és kérdőn nézett rám. Én pedig a kezébe adtam az új telefonomat, kérésemre azt állítgatta, és közben magyarázott.

   - Jutalmat kaptál? Mi ez a telefon? De azért megkérdezhettél volna. Na, mindegy.

   - Most ezzel ne törődj! De mondd el szépen, érthetően, hogy melyik gomb mire jó. Gondoltam így veled is bármikor beszélhetek. Többek között azért is vettem.

      Miután mindent elmagyarázott, kipróbáltam, úgy tűnt, hogy nagyjából mindent értek, felállt és indulni készült.

   - Na, miután te is mobil tulajdonos vagy már, akkor talán indulhatunk! – Marci felállt és az előszoba felé indult.

   - Rendben! Várjál! Ezeket a kis dolgokat ajándékba viszem a szüleidnek, üres kézzel csak nem megyek!  Beleteszem őket ezekbe a kis dísztasakokba. Segítesz?

    Rám nézett mosolyogva.

  - Látom, izgulsz. Nagyon felkészültél.  Amúgy meg kocsival jöttem. Apa kocsijával. Így kényelmesebb lesz. Majd betesszük a csomagokat a hátsó ülésre.

    Beültem mellé a kocsiba és elindultunk Buda felé. Egy négylakásos, kertes társasház földszintjén laktak. Izgatottan vártam a pillanatot, hogy megismerjem édesanyját és édesapját. Azt gondoltam, ha Marci bemutat nekik, talán tényleg komolyan vesz engem és nem csak olyan futó kapcsolat vagyok számára. Már régóta vártam ezt a pillanatot.

    Marci kinyitotta a kertkaput, majd néhány lépcsőn felmentünk a bejárati ajtóhoz. Az édesapja nyitott ajtót.

   - Tessék befáradni! Kezet nyújtott, én szintén, bemutatkoztam, majd hirtelen a mögöttem álló Marcira néztem.

   - A kis csomagok, ott maradtak a kocsiban...

   - Bocsánat! Mindjárt jövök Apa, csak a kocsiban maradt valami! - és már szaladt is kifelé. Én pedig hagytam, hogy a jóvágású középkorú férfi levegye fekete kis kabátomat, éppen a csizmámat akartam lehúzni, de tétováztam. Ekkor lépett mellém Marci édesanyja.

  - Hagyd csak a lábadon. Nálunk nem szokás levenni a cipőt. Szervusz. Tegezz csak nyugodtan. Mariann néninek hívhatsz.

    Láthatóan villámgyorsan végigmért, aztán egy nagyobb szoba felé terelt. Közben elmagyarázta, hogy merre találom a fürdőszobát, WC-t. A sarokban lévő ülőgarnitúrához vezetett, ahol a dohányzó asztalon apró odakészített sütemények voltak és üres kávés, teás poharak, kis tányérok. Leültünk. Marci is megérkezett közben, odaadta a csomagokat, én pedig zavartan nyújtottam át a szüleinek, akik láthatóan meglepődtek, de bizonyára jónéven vették, hogy nem üres kézzel jöttem.  Marci is leült mellém.

   - Nos. Akkor ő lenne az én kedves kis barátnőm. Úgy gondoltam, itt az idő, hogy megismerjétek.

   Az édesanyja furcsán elmosolyodott, a papája pedig egy kis süteményt rakott közben a tányérjára.

   -  Teát vagy kávét isztok? – kérdezte aztán az édesanyja.

   - Én teát kérnék inkább – válaszoltam, miközben egy-két süteményt tettem a kis tányéromra, és azon gondolkodtam hogyan is kezdjem a beszélgetést. Aztán hamar megoldódott a dilemmám, mert Marci édesanyja hirtelen kérdezősködni kezdett.

    - Nagyon csinos ez a ruhád, melyik butikban vetted?

    - Áruházban vettem, nem butikban. Egyedi darab volt és nagyon megtetszett.

    - Hát jól is áll magának. Persze ilyen csinos kislánynak minden jól áll. És mivel is foglalkozik?   – kérdezte ekkor Marci édesapja.

    Meglepődtem a kérdésen, mert azt gondoltam biztosan tudják rólam a lényeget. De azért udvariasan válaszoltam.

   - Azt hittem Marci mesélt már rólam. Fodrász vagyok. Két éve dolgozom. Érettségi után én ...

   - Fodrász vagy? És Hol? Nem, Marci semmit sem mesélt még rólad – nézett rám láthatóan csalódottan az édesanyja, persze igyekezett palástolni csalódását. Bizonyára valami diplomás lányt vártak. Hirtelen szörnyen éreztem magam. És ekkor Marci szólalt meg, mintha igazolni akarná, hogy én azért többet érek egy fodrászlánynál.

   - De Bori nagyon jól fest, rajzol, és nagyon tehetséges. Tudjátok ő nem tudott tovább tanulni, mivel a körülményei olyanok voltak.

   - Na és? A fodrász mesterség szép munka, ha valaki jól csinálja. Mint ahogy minden munkának van értéke, ha azt szívből végzik - mentett meg most váratlanul Marci édesapja. Bizonyára látta a bennem lezajló fájdalmat, zavartságot.

   -  Tudod, hogy én egyetemi tanár vagyok, a férjem pedig orvos. Természetesen mi örülünk, ha a fiam jól választ partnert magának, örülünk, ha jól megvagytok. Bár Marci még túl fiatal és hát te is. A másik fiam barátnője kezdő orvosnő, a lányunk pedig Amerikában tanul. És a szüleid?

   - Sajnálom, hogy Marci nem beszélt rólam semmit. De fontos most ez? - megmakacsoltam magam egy pillanatra. Utáltam ezt a faggatózást.

   - Szép ez a lakás, és nagyon otthonos – mondtam a válasz helyett és ittam egy kortyot a teából.

   -  Úgy látod? – nézett rám Marci édesanyja, akit kissé ridegnek találtam -   Én tettem azzá. Egy nő dolga, hogy széppé tegye a környezetét. A férfi, aki kemény munkát végez mellettünk, megérdemli, hogy igazi otthonba jöjjön haza.  Aztán én azt gondolom a jó kapcsolat titka nem csak az ágy, de a hasonló szellemi képzettség sem árt.  Bocsánat, hogy ezt mondom. Nem is tudom, hogy Te Bori, majd hogy bírod, ha jövőre Marci Amerikában lesz. Te akkor mit csinálsz majd?  Ki tudod-e várni? És nem akarnál tovább tanulni esetleg? A szüleid nem szeretnék?   – nézett rám kissé hidegen és kérdőn.

     Nagyot csattant rajtam ez a mondat. Arról meg nem tudtam, hogy Marci Amerikába készül. Kérdőn néztem most rá, ő pedig zavartan kezdett el beszélni.

     - Nem tudja még Bori ezt a hírt. Csak karácsony után akartam neked elmondani – fordult ekkor felém - Ösztöndíj. Csak két év   – láttam Marci neheztelő szemét, ahogy az anyjára nézett most.

    - Bocsánat! Nem tudtam, hogy ez titok. Végül is a ti dolgotok -  az anyja előrehajolt, töltött magának teát, a férje motyogott valamit neki, miközben én halkan, de rosszallóan mondtam néhány szót Marcinak.

    - És te hol is laksz? A szüleiddel? - kérdezősködött ismét az anyja.

      Ekkor elhatároztam, hogy mindent elmondok. Először ránéztem Marcira, majd az anyjára. Azt gondoltam Marci egy gyáva alak, a szülei meg sznob alakok. Legalábbis az anyja.  Hát tudják meg, hogy a drágalátos szép kis fiúk kivel is osztozkodik az ágyban. Kihúztam magam, keresztbe tettem a lábam, kértem egy cigarettát, pedig még soha nem dohányoztam és elővettem az eddig nem létező színészi képességeimet. Fújtam egy füstöt, majd rákezdtem.

    - Akkor mesélek most magamról, mivel úgy látom, semmit sem tudnak rólam.  A nyolcadik kerület egyik gangos folyosóján van egy udvarra néző, kissé lepukkant lakás. A nagyanyámmal éltem ott, amíg meg nem halt. Egy hat négyzetméteres ablaktalan szobában. Most, hogy már egyedül élek, enyém a nagyszoba. Ablakom is van. Most fogom elcserélni egy remek három szobás polgári lakásra, mivel állami gondozásban éltem tizennyolc éves koromig, az összegyűjtött pénzemet erre az új lakásra fogom elkölteni.  Nem szépítem családi helyzetemet. Anyám kurva, és börtöntöltelék volt, nem tartom vele a kapcsolatot. Apámat nem ismerem, azaz nincs apám. A testvérem, az ikertestvérem az anyám életét élte, de most már, úgy tudom, hogy nem kurválkodik, várandós, felkarolta és szereti egy rendes férfi. Szerencséje volt, így neki már jól megy a sorsa. Ő nem tanult. Vele sem nagyon tartom a kapcsolatot. Egy nagynéném van, aki a Balatonhoz közel lakik, nagymama testvére, őt csak nemrégen ismertem meg, hozzá megyek karácsonyra. Jó tanuló voltam, de anyagilag nem volt lehetőségem, hogy tovább tanuljak, így csak a fodrász mesterséget tanultam ki. Eljárok egy önképzőkörbe, ahol festegetek.  Marcit ott ismertem meg és megszerettem. Hát ebbe a ronda, egyszerű, lepukkant kis lakásba, jár az Önök fia, ott bújik az ágyamba. Illetve csak bújt, mert most vége, elmegyek. Tudom, érzem, nem vagyok ebbe a családba való. Legalábbis Mariann néni ezt éreztette velem eddig.  És nem akarok tovább tanulni!  Különben is lehet, hogy sokkal többet olvastam, mint Marci! – ekkor ránéztem – Úgy látszik neked nem volt merszed elmesélni, hogy ki is a te választottad. Attól, hogy fodrász vagyok, hogy nehéz körülmények között nőttem fel, ember vagyok, és éles szemmel nézem a világot. Érzékenyebb vagyok az átlagnál. Szeretettel és tele várakozással jöttem ide, és őszintén szerettem a maguk fiát. De most elmegyek... Végleg elmegyek!- felálltam,  és elindultam az előszoba felé,  láttam a két szülő döbbent tekintetét, azt hiszem, amit elmondtam magamról egészen fejbe kólintotta őket. Marci idegesen makogott valamit, felállt és jött utánam, de én magamra kapkodtam a kabátom és rohanva indultam a kijárat felé.

   - De Bori! Én nem így akartam. Én erre nem is gondoltam.  Én, szeretlek. Várj!

   - A kapuban visszanéztem, egy pillanatra megálltam. Az ajtóban állt Marci és kérő volt a tekintete. De ez most nem hatott meg. Valami bezárult bennem.

   - Menj csak Amerikába!  És soha többé ne keress! Megértetted? – megfordultam. Bevágtam a kaput és rohantam lefelé a lejtős úton, tele bánattal, megbántással a szívemben. Most tudatosult bennem, hogy én egy senki vagyok. Egy porszem. Egy nyomorult apátlan, anyátlan nyomorúságos ember. Elkaptam egy taxit, és elkeseredésemben a testvérem lakására vitettem magam.

    Enikő szerencsémre egyedül volt otthon. Ahogy kinyitotta az ajtót látta rajtam a teljes felajzottságot. Levetettem a kabátom. És a nyakába borultam sírva.

    - Nagy baj lehet, ha idejöttél. Nyugodj már meg! Gyere az én szobámba! Imrus csak holnap jön haza. Vidéken van. Jaj, teljesen elkenődött a szemfestéked. Várj! Hozok egy kendőt, és szépen rendbe raklak. Ne bőgj már! De csörög a telefonod a táskádban. Neked van mobilod? Hát miért nem mondtad? Na, idehozom...

   - Nem kell! Tudom, hogy Marci az. Nem akarok vele beszélni! Hagyd ott a telefont!

   - Szóval a pasiddal van a baj. Ő csinált valamit? Nem vagy éhes? Hozok egy tálcán valami finomságot...

     Nem válaszoltam. Kizokogtam magamat még néhány percig. Majd elcsendesedtem.

Enikő visszatért a szobába. Leült mellém.

   - Na, jó. Kicsit megnyugodtál, ugye? Gyere a fürdőszobába, tedd rendbe magad, aztán, ha akarod, elmeséled, hogy mi bánt.

     Bólogattam, majd a fürdőszobában lemostam a szétkent sminkem. Megtöröltem az arcom. Rendbe tettem kicsit magamat. Szétnéztem. Egy nagy csicsás fürdőszobát láttam körülöttem. Elmosolyogtam magam a látványon. Olyan groteszk volt hirtelen minden körülöttem. Visszamentem Enikőhöz.

   - Na? Hozzam be tálcán a kaját vagy kimegyünk a konyhába?

   - Nem vagyok éhes, de te csak egyél. Kimegyek veled a konyhába.

   - Hófehér konyhabútor, szép étkezőasztal. Tisztaság. Látom, mindened van. Boldogságod is? Egyáltalán tudod, hogy mi az? – néztem Enikőre, de már megbántam az utolsó mondatom.

   - Nekem ez a boldogság. És, ha sértegetni jöttél...  No, de te mindig is ilyen voltál.  Nagyra tartod magad, pedig lehetnénk jó testvérek...

   -  Nagyra? Ugyan!  Egy kis senki vagyok én is. Ahonnan jövök, ott szembesültem ezzel. Marci szülei nem rám vágynak, mint leendő menyükre... Mit akarok én ott?  Orvos apa, tanár anya, na és a testvérei is... Marci pedig amerikai ösztöndíjat kapott, erről nekem nem szólt.  Sunyított.

   - Náluk voltál? Megbántott valaki?  – nézett rám kérdőn Enikő.

   - Náluk. Az anyja nagyon megbántott.  Marci semmit sem mesélt rólam nekik, azt gondolták, hogy valami diplomás, előkelő, legalábbis értelmiségi család sarja vagyok. És én mindent elmondtam.

   -  Mindent? - nézett rám nagyra nyílt szemekkel Enikő – anyámat is, a börtönt is, engem is?

   -  Miért? Talán tagadjam meg önmagamat? És hát én csak egy fodrász vagyok.

   - Na, és? Mit számít az? Te érettségiztél. Tehetségesen festesz. Jó fodrász vagy.  Imre is mondta. Sőt, azt gondolja, hogy talán még lehet belőled festő is. Látta néhány képedet, amikor nálad volt. Nem olyan buta ám, amilyennek képzeled. Ő is érettségizett. Csak elkallódott.  De most már sínen van az életünk. Rendes munkája van. Régiség boltunk van.

    - Jól van. hagyd! A cipész maradjon a kaptafánál! Valahogy végig se gondoltam Marci és az én kapcsolatom valóságosságát.

    - Szerintem ő szeret téged. A szüleit meg felejtsd el!

     - Nem! Nem!  Szégyellt rólam beszélni a szüleinek és most nagyon kínos helyzetbe hozott. Ez megbocsájthatatlan. Aztán elhallgatta előlem az amerikai ösztöndíját. Mit gondolsz, mi lesz két évig? Talál ott magának megfelelő partnert.  Én pedig... Hagyjuk! Ábránd volt a kitörésem...

    - Honnan akartál kitörni?

    - Nem érted? A szegénységből! Kicsit jobban, szebben élni, értelmesen, okosan. Írtam egy mesekönyvet, illusztráltam is... Ki fogják adni, tudod a Márta néni... Ő segített...  Megyek majd a kiadóhoz. Írni szeretnék a jövőben!  Persze lehet, hogy azért festegetek is mellette...

    Enikő letette a kenyerét, felállt, odajött hozzám, átölelt.

   - Hát ez fantasztikus! És még te vagy senki? Senki a te Marcid! Majd meglátod, hogy te egy híres, neves valaki leszel. Ő meg egy ismeretlen zenész.  Csak te olyan egyszerű és szerény vagy! Majd Imrus! Majd ő szervez.  Majd ő menedzsel.  Te leszel majd a kislányom keresztanyja is! És a te mesekönyved lesz az ő nagy ajándéka.  Büszkék leszünk rád!  Pasi meg van bőven! Majd jön egy másik szerelem! Tudom, hogy te szerelem nélkül nem jössz össze senkivel! Pedig most egy jó... Na, nem mondom, hogy mi segítene rajtad!  Csak ne búslakodj! Aludj itt! Van egy vendégszobánk. Pihend ki magad!

     Jól esett most Enikő össze-vissza mondatait hallgatni. Még, ha néha butaságokat is fecsegett. Kicsit anyámnak éreztem most magam mellett. Fáradt és összetört voltam. Jól esett a vigasza, anyáskodása.

    Lefürödtem és ezen az estén ott aludtam a testvérem által felajánlott vendégszobájában. Nehezen jött álom a szememre. Marci és a történtek jártak az agyamban.  Majd a nagymamámra és Mária nénire gondoltam. A gyerekkorom néhány szép pillanata bukkant elő a múltból. Azért akadt az is. Aztán a megjelenő könyvemről ábrándoztam. Majd Enikő számomra ismeretlen élete kavargott a fejemben. Arra gondoltam, hogy egyszer talán beszélgetnem kellene vele a múltról, az életéről. Hátha megértenék belőle valamit. Végül is a testvérem.

         

7

 

    Sikerült az elkövetkezendő héten mindent elintéznem. Fantasztikus élmény és izgalom volt számomra a könyvkiadóval beszélnem. Amikor kijöttem az utcára nem akartam elhinni, hogy ez velem történt. Fel is hívtam azonnal Márta nénit, aki úgy örült a hírnek, mintha csak róla szólt volna a történet.  Engem pedig nagyon feldobott. A lelkem Marci miatt összetört, de  az önbizalmam  visszajött. Közben készülődtem a nagy utazásra. Mármint arra, hogy felüljek a vonatra és egy szép karácsonyt töltsek Mária néninél, egy olyan helyen, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Egyben biztos voltam. Abban, hogy majd szeretet vesz körül, ami most nagyon hiányzott. Egy kis utazótáskába pakoltam néhány holmit, Mária néninek az ajándékot, egy szép meleg pongyolát.  Másnap reggelre volt vonatjegyem Kővágóörsig. Ott egy kocsi vár rám - írta Mária néni - egy ismerőse kijön értem az állomásra, mivel nincs mivel mennem a faluba, ami onnan nagyjából tíz kilométerre fekszik. Ahogy így pakoltam, előkerült a Marcinak vásárolt sál, és a könyv. Leültem és szomorúság bújt a lelkembe.  Néztem a sálat, a nyakam köré tekertem. Eszembe jutott, mint mondott előző nap Kriszti Marciról és valami szőke lányról, akivel együtt látta többször is. Csak azt nem értettem miért nem mesélt nekem erről már előbb.  Kopogást hallottam az ablakomon. Felnéztem és Marcit láttam kint állni a körfolyosón. Felálltam, sállal a nyakamban nyitottam ki az ajtót.

    - Szervusz. Miért jöttél? Mondtam, hogy nincs értelme. Köztünk vége mindennek Marci - mondtam neki halkan, de azért kezemmel intettem, hogy jöjjön utánam a szobába. Nem akartam, hogy esetleges vitánk a folyosón történjen.

    -  Eljöttem, mert így nem lehet elintézni a dolgokat. Tudom, anyám kicsit keményebb volt, de téged azért nem bántott. Nem is értem mi a bajod? - tétován dobta le magáról a kabátot és leült az egyik fotelba.

    - Nem érted? Tényleg nem mondott semmi bántót? Akkor a te füled nem jó vagy én vagyok túlérzékeny. Minden meglehet. De hagyjuk.  A legrosszabb az egészben, és ami nagyon bántott, hogy nekem kellett mesélnem magamról. A szüleid semmit sem tudtak rólam. Te gyáván elhallgattad, hogy én létezem és honnan is jövök valójában. Nem mintha olyan nagy szellemi különbség lenne közöttünk. Legfeljebb te jó és emberi körülmények között nőttél fel. Én pedig nagyon mélyről származom. Most már tudom.

    - És miért kellett úgy beszélned, mint egy eszementnek? – emelt hangon közbeszólt Marci és idegesen folytatta - Nem is fontos minden. Nem tartozik rájuk a te anyád és testvéred élete.  Olyan durván beszéltél, hogy alig ismertem rád. De mindegy. Azért én ragaszkodom hozzád. Apámnak például nagyon is tetszel...  - felállt, közeledett hozzám, hogy átöleljen, de én eltoltam magamtól.

   - Hagyjál Marci! Rájöttem, hogy nincs jövőnk. Te Amerikáról sem beszéltél, sunyin hallgattál. Mit gondolsz milyen jövő várna ránk? Semmilyen!  És te, semmit nem értettél meg belőlem. Aztán mi van a szőke lánnyal, akivel Kriszti kolléganőm látott néhányszor. Eddig nem akart beszélni erről, de tegnap látta, hogy teljesen pocsék állapotban vagyok, és mesélt valamit rólad és valami szőke csodáról...  Szóval kivel csalsz? - kérdeztem hirtelen elé állva, szinte kiabálva  - Tulajdonképpen mit akarsz te tőlem? – Marci láthatóan zavart lett.

   - Jobban tenné a fodrász kolléganőd, ha hülyeséget nem terjesztene. Nincs miről beszámolnom!  Szeretsz te még egyáltalán? – nézett rám kérdőn.

    - Szerelem? Szeretet. Tudod, hogy szerettelek. De mi nem élhetünk együtt soha, nekem pedig ez a kapcsolat így nem kell!  Ráadásul képtelen vagy az őszinteségre. Hallgatsz, mint a sír.

   - Most mit akarsz tudni? Egy lány, akivel csak úgy sétálgatni szoktam. Évfolyamtársam. Nem szabad sétálni az évfolyamtársammal?

   - Na, persze. Évfolyamtársad. Igaz, az is meglehet...- néztem rá és láttam rajta, hogy most nem mond igazat – Amúgy pedig úgy néz ki, hogy megjelenik a mesekönyvem, egy kiadó elfogadta. Ígéretesnek tartják. Nem tudom, hogy miért is beszélek a történtek után erről...

      Láttam Marci arcán a meglepődést és valami eddig számomra ismeretlen fényt a szemében.

   - Könyv? Mesekönyv? És erről miért nem meséltél nekem? Én soha nem bántottalak.  A szőke lányt pedig felejtsd el! Ha nagyon akarod tudni, ő csak egy futó  kapcsolat ... Volt...   Ha akarod tudni...

   -  Úgy? Tehát mégiscsak ágyba bújtál vele is? Nagyon szép, nem mondom! Nagyon elrontottál mindent. És most menj el! Hiábavaló ez a beszélgetés. Ráadásul nem vagy őszinte!

   - Nem megyek, nem megyek, mert szeretlek... – felállt és magához húzott, megcsókolt. És én, egy pillanatra megszédültem tőle. Aztán hirtelen kibontakoztam az öleléséből.

   - Hagyjál! Marci ez már soha nem lenne az, ami volt közöttünk!  Menj el, kérlek! Nekem melletted nincs jövőm! Neked sem mellettem. Még tanulnod kell, és számomra megbízhatatlan lettél. Egyébként is, elutazol majd nemsokára...

    Egy darabig csak nézett, majd hirtelen haraggal felvette a kabátját és elindult kifelé.

   - Nincs igazad. Semmiben. Ha szeretünk, akkor tudunk várni! De látom, hogy te nem akarsz már engem. Te mesterségesen felfújtál egy dolgot. Ugyan! Lehet, hogy igazad van, mi nem vagyunk egymáshoz valók. Akkor, sok sikert a könyvedhez!  – bevágta maga után az ajtót és elrohant. Én pedig ott maradtam megkövülten. Most tudatosult bennem, hogy talán örökre vége ennek a kapcsolatnak. Pedig még szerettem Marcit. De szavai megfagyasztották a szívem. Az eszem azt súgta, így kell döntenem. Szívem ugyan mást zakatolt, de mindhiába. Megbántottak méltóságomban és ezt nem tudtam megemészteni. Marci pedig, úgy éreztem, nem érti a lelkemet. Korán lefeküdtem, hánykolódtam jó ideig, aztán elaludtam.

 

 

8

 

    Másnap a vonatban volt időm emlékezni a rövid, de eseménydús múltamra. Ahogy a vonat kerekei kattogtak, úgy váltakoztak agyamban a különböző emlékképek. Hol anyám, hol nagyanyám, hol Enikő, hol a nevelőim arca jelent meg előttem, ezt kísérték fájdalmas vagy éppen kellemes események. Majd Marcira gondoltam, megismerkedésünkre, elválásunkra. Megingott bennem minden. A döntésem. Vajon jól tettem, hogy lemondtam róla? Aztán az anyja kutató szemét láttam előttem, a szellemi egyenlőtlenségre vonatkozó mondata csengett a fülembe. Ezt úgy fogtam fel, hogy én szellemileg alacsonyabb rendű lény vagyok, azaz buta, nem a fiához való nő, hogy ebből majd idővel problémák lesznek. De hát honnan tudta, hogy én mennyire vagyok tájékozott vagy tájékozatlan? Mennyire vagyok intelligens vagy sem? Különben is az intelligenciát nem lehet tanulni... Igaz, hogy nem volt diplomám, de olyan sokat olvastam, hogy úgy éreztem nincs Marci és köztem szellemi űr. Aztán az elképzelt szőke lányt láttam, ahogy Marcival nevetve sétálgatnak, ahogy ugyanúgy öleli azt a lányt, mint engemet. Ez a gondolat nagyon fájt. Elmélkedésemet a kalauz mondatai zavarták meg. Átadtam neki a jegyemet, majd kinéztem az ablakon. Örömmel fedeztem fel, hogy esni kezdett a hó.

      Amire az állomásra érkeztem már szép fehér volt minden. Kutatva álltam az állomás kijáratánál, amikor egy harminc körüli férfi szólított meg.

     -  Balogh János vagyok. Mária néni ismerőse. Nemde, Szalai Borbála?

     Kíváncsian fordultam a sűrű fekete göndörödő hajú férfi felé, nyugalmat sugárzó, mélyen ülő sötét szemébe néztem és a kezemet nyújtottam, hogy illendően bemutatkozzam.

     - De igen. Szalai Bori. Csak így. Mária néni nem jött magával?

     - Nem. De adja ide a táskáját, menjünk kifelé, nem messze áll a kocsim. Nem akartam, hogy Mária néni ebben a hóesésben fagyoskodjon feleslegesen. Otthon várja magát.

     Beültünk a kocsijába, beindította a motort és elindultunk egy számomra ismeretlen, de szép úton. Dombok, hegyek között kanyarogtunk.

    - Szép vidék, de leginkább nyáron – szólt a férfi, mert láthatta, hogy nagyon nézem a tájat – Majd megismeri a falut is, nem nagy, de szép a fekvése, történelmi vidék. Meddig marad?

    - Itt töltöm a karácsonyt és még az újesztendő első napját. Aztán megyek vissza.

    - Ó, hát az remek! Tudja, nekem a szüleim laknak itt, én Tapolcán élek. Állatorvos vagyok. Esetleg akkor találkozunk majd. Ha nem zavarom, átnézek valamelyik nap, de itt is vagyunk.

     Egy szép régi, tornácos ház előtt megállt a kocsijával. Szép fakerítés vette körül a házat.  Mária néni az autó hangjára már kis kabátban sietett felénk. Kikászálódtam az autóból, János fogta a táskámat, kérésemre sem adta a kezembe.

    - Hagyja csak! Majd én beviszem.

     Mária néni kinyitotta a kiskaput, öröm csillogott a szemében, szeretettel ölelt át.

    - Óh, édes szívem, már nagyon vártam ezt a pillanatot. Köszönöm János, hogy megtetted nekem ezt a szívességet. Tudod édes Borikám ő is a tanítványom volt valamikor. Itt laknak a szülei a második házban. Itt gyerekeskedett ez a füstös képű... - Beértünk a szép fehérre meszelt tornácra, itt letette a táskámat János egy kispadra. Akkor néztem meg jobban az arcát, valóban szokatlanul barna volt a bőre és fekete szemöldöke alatt fekete szempár mosolygott rám. Ahogy így elnéztem, kedvem lett volna lerajzolni őt.

    - Na, Mária néni, most felidézte a gyerekkoromat, mert sokan hívtak csak így akkoriban, hogy füstös... Pedig nem vagyok sem cigány, sem indiai. Apai ágon örököltem ezt az olajbőrt, ki tudja, honnan származunk. Talán egyszer majd felkutatom. De akkor én el is köszönök, magukra hagyom Mária nénit és Borikát. Tudom, hogy sok beszélni valójuk lesz.

    - Köszönöm János, hogy kijött értem. Kellemes volt az út - kezet nyújtottam felé, férfias meleg kézszorítást éreztem. Szép keze volt, hosszú, vékony ujjakkal.

   - Aztán átlátogass hozzám majd egy finom körtepálinkára! – szólt a férfi után Mária néni, aki a kapuban hallva ezt visszafordult és csak annyit kiáltott vissza, hogy élni fog a meghívással.

     Abban a néhány napban, amit Mária néninél töltöttem egy nyugodt, egyszerű, de nagyon tiszta világ tárult a szemem elé. Mária néni három kis szobájából egy cserépkályhás kisebb szobában lakhattam. Régi szép bútorokkal volt berendezve az egész ház. Látszott rajta, hogy Mária néni ad a tisztaságra, szereti és megőrzi a régi dolgokat, de szinte minden fel volt újítva. A konyhája modern volt, a kornak megfelelő. Még a gáz is be volt vezetve. Az ablakok kisméretűek voltak, zsalugáterrel lehetett besötétíteni. A konyhából finom sült hús illata keveredett az édes tésztáéval.  Talán először éreztem életemben, hogy otthon vagyok.  Mária néni nem győzött válaszolni kérdéseimre. Érdekelt minden, ami vele és Janka mamával, a dédszüleimmel volt kapcsolatos.

   Korán sötétedett. Kinéztem az ablakomon. Két nagy fenyő állt a ház előtt, a barnára mázolt fakerítés mellett pedig mályva és nagyra nőtt, formázott bukszus bokrok voltak. Szinte ki sem láttam az utcára. Mária néni kopogott a barnára festett ajtómon.

    - Tessék csak jönni!  – megfordultam -  Kinéztem kicsit az ablakon. Olyan szép, otthonos ez a szoba, és egyáltalán, minden, minden, amit itt látok, Mária néni - odaléptem hozzá és átöleltem. Elsírtam magam, de ő is könnyezett.

   - Micsoda bolondság! Csak nem sírunk! Bár az öröm is hozhat elő könnyeket, igaz? Meg akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved, bár már szürkül, egy rövid kis sétára? Megmutatnám a szüleim házát is, a másik utcában van, a Fő úton. Az két szoba, régi búbos kemencével, igaz, hogy fel van újítva, mert nyáron néha kiadom, ha tudom. Ez a ház, ahol most lakom apám szüleinek az öröksége. Tudod ők malmosok voltak, kicsit módosabbak. Aztán amikor meghaltak, elég régen volt persze, már jó harminc éve, én ideköltöztem.

  - Menjünk Mária néni, felhúzom a hótaposómat, és még felveszek egy melegebb pulóvert, mert a kabátom csak divatos, de nem olyan meleg. Jól is fog esni egy kis séta.

   Elindultunk Mária nénivel , közben nézegettem a kis zegzugos pici utcákat, a szép hófedte kerteket és hallgattam Mária nénit, aki tanító nénis előadással elmondta nekem a falú rövid történetét.

     - Nem akarlak untatni, de azért mesélek néhány olyan dolgot, amit talán nem árt tudni erről a helyről. Gondolom, hogy nem nagyon hallottál róla.

    - Nem. Szinte semmit sem tudok. A térképet nézegettem csak. Jé! Milyen szép régi ház! – ez biztosan műemlék.

     - Hát igen.  Ez valóban az. Birkás pince és lakóház. 1763-ban épült. Eredetileg a Seller család tulajdona volt. De, biztosan feltűnik neked ezeken a régi házakon a népi építészeti hagyomány, a vastag falak itt homokkő és bazalt szerkezetű anyaggal vannak fugázva. Nézd csak meg a tetejüket, milyen különös ollós szerkezetűek, a nádazásuk meg Balaton felvidéki fonott stílusban készült. Tudod kislányom, ez a kis település a Káli-medence ékköve, a medence északi, a Boncsos tető, a fekete hegy, Sátorma-hegy által körbefont térségét foglalja el. Majd, ha elsétálsz esetleg a fekete hegyre onnan különlegesen szép a panoráma. Azt mondják, tudod, hogy itt süt legtöbbet a Nap, viszonylagos éghajlati védettsége is van. Persze vannak itt mocsaras területek is.

  - És honnan ered a falu neve? – kérdeztem és érdeklődve bámészkodtam a szürkületben.

  - Azt mondja a történet, hogy a falu nevének első fele attól a Szent Benedektől származik, akinek szerzetes fiai a legtöbbet tettek a Kál és Vérbulcsú ivadékok megmentéséért, s amelynek első templomát Szent Benedek tiszteletére emelték. Majd felmegyünk a templomba karácsonykor. Ez a római katolikus templom XVIII. századvégi újjáépítés. Eszterházy Károly egri püspök által foglalkoztatott Fellner Jakab építész tervei alapján történt mindez. A kora középkori templom maradványain épült új templom barokk stílusú. Freskóján a Káli népet térítő Szent Benedek-rendi szerzetes és Kál-vitéz látható.  A templom oldalán az első és második világháború áldozatainak tiszteletére készült emléktáblák láthatók. De majd ezt még megnézzük. Most már sötét van ehhez az úthoz. A hegyek oldalában az erdő alatt meg szőlők kezdődnek. Gondozott kis családi birtokok. Nagyon jó kis sétautak vezetnek pincétől pincéig, présháztól présházig.  Már márciusban fehér és rózsaszín virágpompában állnak a domboldalak, mert virágzik a szőlő között a mandula. Régi gyümölcse e vidéknek a mandula, és mint a bornak, úgy a mandulának is határozott, de jó ízt ad ezen a vulkáni tájon a föld és napfény. A legnagyobb ültetvény közel kétezer fával közvetlen a falu felett virít.  Na és a fő nevezetesség a kőtenger, mely egy gyógyító rezgésű Szent György vonalon fekszik, így gyógyerővel rendelkezik, azt mondják.  Itt kell töltened valahogy egy nyarat. Akkor az igazi itt minden. Bele fogsz szeretni! Én már nem tudnék máshol élni. De gyere, itt a kis ház. Itt élt Janka mama és én is, meg a te déd nagyszüleid.

     Egy zsúpfedeles kis ház udvarán találtam magam, egyszerű nyitott tornácos, nekem mesebeli kis ház ajtaja nyílt meg, amelynek kicsi udvara közepén hatalmas fűzfa állt. Sajnáltam, hogy márt teljesen sötét volt, de Mária néni felkapcsolta a tornác villanyát, beléptünk a téglás kis konyhába, majd az abból nyíló hajópadlós egyszerűen berendezett szobát csodáltam meg. Csupa egyszerű és praktikus bútor volt mindenütt. A tájházakban láttam eddig ilyet.  Mária néni pedig mesélt, mesélt ki hol aludt, hol írták a leckéiket, hol főzött az édesanyja, mutatta a gerendás mennyezetet, ahova akár a csizmát is fel lehetett akasztani.

   - Na, mit szólsz? Persze sötét van már, de majd visszajöhetünk még nappal is.

   - Nekem ez nagyon szép. Én csak múzeumokból ismerem mindezt. De ez nem múzeum, hanem valóság.  Meg vagyok hatva.  És Mária néni keze munkája mindenütt ott van.

   - Hát az igaz. Tudod, én itt a faluban néptáncot is vezettem, kultúresteket szerveztem a tanítás mellett, és bizony gyűjtöttem a régiségeket, azokat rendbe hozattam, és így lett belőle ez a régi otthon, no, meg a saját kis házam. Szerettem a gyerekeket, nyári népművészeti tábort is vezettem. De már fázol, látom. Milyen buta is vagyok, traktállak a magam régiségeivel. Menjünk, gyere! – bezárta az ajtót, én belekaroltam, vigyáztam nehogy hazafelé menet a csúszós, lejtős úton elessen véletlenül.

   Jó meleg volt a konyhában, levetettük kabátunkat, kezet mostam, majd Mária néni asztalhoz invitált. Segíteni akartam neki, de nem hagyott.

   -  Fehér damaszt asztalterítőt hozott, gyertyát gyújtott, forralt, fűszeres borral kínált, hideg sült húst, finom foszlós kenyeret adott és a saját keze által eltett ecetes paprikát rakta oda savanyúságnak.

   - Nagyon finom volt Mária néni! Bevallom, még soha ilyen szép és emberi körülmények között nem vacsoráztam. És olyan jó volt hallgatni Mária nénit.

   - Bár előbb hozott volna össze a sors. De Janka és én is konokak voltunk. Most már haragszom magamra nagyon. Sajnos visszacsinálni már semmit sem lehet. Örök lelkiismeret furdalásom lesz miatta. Azt hittem városi dáma lett. Aki már itt vidéken nem is érezné jól magát. Bár a szüleink halála után írtam neki, hogy jöjjön le, de nem válaszolt rá. Ki tudja miért nem? Talán szégyellte szegénykém a kudarcba fulladt életét, a lányát. Tényleg mi van velük? – kérdezte aztán kíváncsian.

   - Anyámról nem tudok semmit. Enikő pedig úgy tűnik, javulófélben van, vagy   életformát váltott? Nem tudom, hogy mit higgyek abból, amit legutóbb tapasztaltam, talán jóra fordul a sorsa - és ekkor részletesen elmeséltem a lakáscsere terveimet, Enikőék segítőkésznek tűnő hozzáállását, aztán hosszan beszéltem Marciról, a szüleivel való találkozásomról, a szakításunkról, a megjelenő mesekönyvemről, távolabbi terveimről.

  - Nahát! Nem is tudom, mit mondjak!  Azért vigyázz csak azzal a lakáscserével, meg a pénzeddel! Tudod, van egy mondás. Kutyából nem lesz szalonna. Bár igaz lenne most a testvéred esetében ennek az ellenkezője. De hát ez a Marci féle szakításod...  Azt gondolod, hogy végleges?  Nem sietted te ezt el? Bár, az is lehet, hogy mindkettőtöknek jobb lesz így. Persze ebbe én nem szólhatok bele, majd az élet helyre tesz mindent. És én téged nem féltelek. Nagyon büszke vagyok rád! Szóval mesekönyv...

   - Igen, és Mária néninek feltétlenül ott kell majd lenni, ha egyáltalán bemutatják valahol. De szeretnék egy vázlatot készíteni Mária néniről. Hoztam egy mappát, gondoltam, hátha kedvem lesz rajzolgatni. Holnap este karácsony, már alig várom. Hol lehet itt fát venni? – kérdeztem izgatottan, mivel itt el sem tudtam volna képzelni a karácsony estét egy gyönyörű karácsonyfa nélkül.

   - Ne izgasd magad, János majd hoz egyet holnap. Megígérte. Tudod nagyon jó fiú, mindig is kitűnt különös komolyságával a többi gyerek közül. De hát elrontotta ő is az életét. Korán elcsavarta egy lány a fejét, korán házasodtak, jött a gyerek és már két év után el is váltak. De nem is tudom, minek mondom én ezt neked. Tegyük el magunkat holnapra. Sütök finom rétest holnap, megmutatom hogyan csinálták régen. Aztán Jánost is meg téged is meg akarlak kínálni, te talán még nem is ettél igazi házi rétest.

  - Én nem, az biztos! Akkor valóban menjünk aludni, látom, Mária néninek van jó pár könyve, választok magamnak és én még azért olvasgatok kicsit. Átöleltem, bevonultam a jól befűtött szobámba, bebújtam a számomra eddig ismeretlen meleg és puha dunyha alá. Felkapcsoltam az ágyam mellett lévő kis villanyt, kinyitottam a könyvem, de hamar be is csuktam, mert elfogott az álom.