Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


kultúrmix 4

2010.09.08

 

 

 

 

Kép

 

 

Juhász Gyula

 

Húsvétra

 

 

Köszönt e vers, te váltig visszatérő

Föltámadás a földi tájakon,

Mezők smaragdja, nap tüzében égő,

Te zsendülő és zendülő pagony!

Köszönt e vers, élet, örökkön élő,

Fogadd könnyektől harmatos dalom:

Szivemnek már a gyász is röpke álom,

S az élet: győzelem az elmuláson.

 

Húsvét, örök legenda, drága zálog,

Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,

Öröm: neked ma ablakom kitárom,

Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!

Virágot áraszt a vérverte árok,

Fanyar tavasz, hadd énekellek én.

Hisz annyi elmulasztott tavaszom van

Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

 

Egy régi húsvét fényénél borongott

S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,

És neki szánok lombot és zenét.

E zene túlzeng majd minden harangot,

S betölt e Húsvét majd minden reményt.

Addig zöld ágban és piros virágban

Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

 

 

 
 

 

Kép

 

 
Reviczky Gyula
 
Húsvét
 
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen.
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen
 
 

Kép

 

Ma a költészet napja van! Április 11.
Egyben József Attila születésének napja.
Hallgassuk Latinovits Zoltán előadásában  
a gyönyörű Flóra verset
  

Kép

FLÓRA
 
1. Hexaméterek
 
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
 
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
 
2. Rejtelmek
 
Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe'.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.
 
Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.
 
Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.
 
3. Már két milliárd
 
Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelid érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nékem, szerelem.
 
Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
a csendes eső és a tiszta nap.
Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
hogy levelei kiviruljanak.
Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.
 
Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom,
munkásoknak emberi öntudat.
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe',
mely igazodni magára mutat.
 
4. Buzgóság
 
Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
s megbékülne e háborús család,
az emberek, keresném engedelmes
szívvel,
az örökös ifjuság italát.
 
Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
ha pírban zöldel a fiatal ág -
bár búcsut int nekem... E fura dolgot
űzném,
az örökös ifjuság italát.
 
Fecseghetnének nyelves tudományok -
mind pártfogolna, ki szivébe lát:
legalább keressem, amire vágyok,
bár nincs,
az örökös ifjuság italát.
 
5. Megméressél!
 
Már nem képzelt ház üres telken,
csinosodik, épül a lelkem,
mivel az árnyakkal betelten
a nők között Flórára leltem.
 
Ő a mezőn a harmatosság,
kétes létben a bizonyosság,
lábai kígyóim tapossák,
gondjaim mosolyai mossák.
 
Ízét adja a tiszta víznek,
száját adja a tiszta íznek,
hazaszólít, amikor űznek,
szemében csikó legelészget.
 
Ő az okmány, kivel a kellem
a porráomlás ellen, a szellem
az ólálkodó semmi ellen
szól, pöröl szorongó szerelmem.
 
Érdekeimből megértettél,
bátorrá vakmerőből tettél,
kínlódtál, amig nem szerettél,
egész világom ege lettél, -
 
hát dícsértessél s hirdettessél,
minden korokon át szeressél
s nehogy bárkiben alább essél,
mindig, mindenütt megméressél!
 
1937. febr.
 

 

Kép

 

Két emberpár, akik nem csak a művészetben égtek és ragyogtak, de a magánéletükben is...

Rájuk gondoltam, amikor az alábbi versidézeteket olvasgattam.

 

Rejtegetem szívem mélyén,

Féltve, fájón a nagy titkot:

Hogy feledni el nem tudlak,

Hogy nem leszek soha boldog!

       

Ady Endre

 

       

A szerelem csak füst és könnyü pára.

Ha boldogul: a szem parányi lángja.

Ha nincs remény: a könnyek tengere.

       

William Shakespeare

 

       

Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,

Mint egy mézzé vált tenger;

Egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,

Mint egy méreggé vált tenger...

       

Petőfi Sándor  

 

 

 

 

Kép

 

2010. Augusztus 28-án Utassy József költő

az égi mezőkre távozott.

Szeretem a verseit. Meghatottan,

szomorú szívvel emlékezem a költőre az alábbi

néhány  versével

 

 

Kép

 

 

 

"A lényeg, hogy lássam, halljam, érezzem, mind az öt érzékszervemmel tapasztaljam és meggyönyörítsem a világot - ezt kell nekem a betűkből megcsinálnom" - fogalmazta meg 2008-ban ars poeticáját a költő.
   

 
Nyárutó
 
 

Hát csudaszép ez a nyár: csupa fény, csupa árny, csupa ritmus!

Berkenyebokrok alól
sárgarigózene szól.

Hangos a völgy, tele van még szilvaszedőkkel a hegyhát.

Fülledt lombok alatt
zsendül az őszibarack
Őszül a zöld fűszál, libanyáj pepitázza a tarlót.
Vedlik az ostorom is,
szál sihederkorom is.

Meg-megroggyan a zsák, hazagondol már a malomból.

Szérűn tyúkjaival
szunnyad a szalmakazal.

Csönd van. Fényes csönd. Gyönyörű harkály veri mellem.

Hej görögök, latinok!
Kopp, kipikopp, kipikopp.
 

 

 

 
 
 Szemfedő föld
 
        
Sírtól sírásig lengve, derengőn     
zörgök itt kint a fejfaerdőn.     
 
Nem világítok gyertyalánggal,     
kezemben csipkebokorág van.
    
Előre hallom, amit mondok, 
oly hangosan súgnak a csontok.
    
Csillagok árvája, Ember, figyelsz?!     
Őst keresel és apádra se lelsz.
    
Szív dobol így vagy a temető döng?    
Tenger nép volt az Őssejtig ősöd!
    
Magyar vagy, mert lengyel a lengyel,    
mongol a mongol és dán a dán.
    
Intsen partjához, s mosson a tenger     
tisztító, nagy tüzek hajnalán!
 

 

 

 
1941. III. 23.
    
A negyvenegyes tavasz harmadik napján    
megszült egy napraforgó arcú asszony,     

hogy ebben az égkupolás alkotóház-világban     

mutassam föl a szépet, a jót,     
s mondjam ki bátran     
az igazságot.
 

   

 
Szép lassan
    

Rombol már az idő, rohamozzák arcom a ráncok,     

gesztenyebarna hajam zúzmara-vert, odavan.   

Kopnak a porcok is, elmeszesednek a nyűtt csigolyák mind:     

fújnak az őszi szelek, fájnak a gyöngy idegek.

 

 

   
Öregedőben
 

       

Negyvenhárom évem     

         tüzénél melegszem:     

remeg hangom, térdem,     

          lassan megöregszem,     

s ásít a föld értem,     

    ásít a Föld értem.

 

 

Kép

 

 

Tanévnyitó ünnepségek....
 

  Az utóbbi időben, ahogy közeledik az iskolák tanévnyitója egyre többet hallok arról TV-ben, rádióban, hogy szinte egész Európában gond van a tanári ellátással. Hogy kevés a bér, hogy az iskolákban rosszak a körülmények, hogy egyre kevesebben választják ezt a hivatást. Hogy a tanárnak már nincs tekintélye, mint az valaha volt. Ebből adódóan aztán gond van a tanuló diákokkal, az iskolai közösségekkel, és így tovább.

 

 

 

Németh László Pedagógiai írásait olvastam valaha. Most eszembe jutott. Újra elővettem. Az utolsó fejezete A jó tanár. Hosszan ecseteli édesapja tanári mivoltát. Érdekes, szép olvasmány. Kiragadok belőle néhány gondolatot.

 
 „ Legigazibb tanári erénye azonban mégiscsak az ma a szememben, hogy nem akart mást, csak tanár lenni.”

„Ahogy azon a százötven-kétszáz tanáron, akikkel életemben dolgom volt, végigtekintek, feltűnik, hogy bár a legtöbb, viszonylag legalább, igen jóravaló ember volt, milyen kevés köztük a tökéletes tanár. A különbek közül az egyik heves, a másik túl nagy távolságot tartott, a harmadik elmulattatott, de nem vette komolyan a tárgyát. Akiket azonban utólag igazán jó tanárnak érzek (első osztályfőnököm, akit a párizsi apacsok tüntettek el egy tanulmányúton, a budai reál egyik fiatalabb tanára, akivel mint egyetemi hallgató egy cserkésztáborban voltam együtt, két-három vásárhelyi kolléga), nagyjából mind olyanok voltak, mint apám

Aki maga is ismert ilyeneket, bizonyára csodálkozott, hogy érhetett be vele egy ilyen ember, hogy serdülőkre vesztegesse magát. Én igen egyszerű választ kaptam erre: boldoggá tette őket. Belém a művészpálya persze belém oltotta a sietés, az eredményelérés, az idővel való gazdálkodás szenvedélyét és bűntudatát. De amikor valami ürügyön el tudtam altatni, be tudtam csapni ezt az ösztönt, elhitetve, hogy neki is fontosat csinálok, s csak tanítottam: akkor voltam életemben talán a legboldogabb

„ Szent az, aki megadja magát a jelnek”, mondottam egyik alkalommal. Azaz nincs benne törekvés, sem ragaszkodás; egyik teendője nem fontosabb, mint a másik; ha emberbaj kerül elé, azt nem kell egy más bajért otthagyni, s minthogy magának semmit sem akar, mindenre egyformán rászentelheti magát. A jó tanár az ilyenféle modern értelemben vett szenttől (s vannak ilyenek!) abban különbözik, hogy ő boldog is közben. Nem a szenvedés neveli rá az örökös önmaga átadására, a kárpótlást nem váró ajándékozás enyhe mámora vezeti végig az életen. S talán még gazdaságilag – „szellemgazdaságilag” – sem olyan pocsékolás az, ha egy nagy jellem s nagy szellem harmincas létszámú osztályokban osztogatja el magát. Íróknak s tanároknak is előszoktam adni az én számvetésem. Ha egy tanár évente 800-100 órát tart, s közben 30-40 emberen dolgozik, az harmincöt év alatt közel egymillió emberóra. Egy író megír húsz könyvet, azt kiadják öt-ötezer példányban, a húszat elolvassa mondjuk, 200 000 ember, egy-egy könyv pedig öt órára köti le az olvasót: az körülbelül ugyanannyi.

    S mennyivel kiadósabban gyúrhatja a kezébe adott lelkeket a tanár. Ennek a számításnak tudom, van gyöngéje. De amit tréfás alakban mond: hogy egy jó „középfokon” tanító tanár nyoma az életben, ha láthatatlan is, nem okvetlen kisebb, mint egy „középfokú” íróé, azt hiszem, igaz.”

 

 

   Így ír Németh László elgondolásáról Fábián Ernő:

 

„ Németh László azt mondja, hogy a tanári munka nem azonos a módszeres ismeretközléssel, még akkor sem, ha a rendszeresség, szigor és következetesség jár vele. A jó tanár a lehetőségeket mutatja tanítványainak, a könyvtár és a kutatás irányába tereli az érdeklődést, önálló véleményalkotásra és munkára ösztönöz, ugyanakkor tudásban, magatartásban, anyanyelvhez, hagyományokhoz való ragaszkodásban és gondolkodásban a tevékeny művelt ember mintaképe. Csak ilyen tanár tud jelenlétével és munkájával szellemi forrongást kiváltani”.

 

A diákoknak, tanulóknak pedig egy Márai Sándor üzenet. Azt hiszem, ezen is el lehet gondolkodni.

 

Márai Sándortól:

 

Arról, hogy mi volt dolgod a földön

 

" Végül is, tudnod kell, mi volt dolgod a földön. Semmi esetre sem az, hogy bizonyos összegű, állagú és minőségű csontot, húst, zsiradékot és zsigereket vegyi üzemben tartsál. Az sem, hogy címeket, rangokat gyűjts, elnök legyél valamilyen társaságban, díszes ruhákban sétálj és rázzad a csengőt. Az sem - s ez már jobban fáj - , hogy boldog legyél, mert boldogság nincsen, hiszen minden vágyad a megvalósulás pillanatában eltorzul, s inkább nyűg már, mint öröm. Ilyen az ember.

 

Nem, egyetlen dolgod, létezésed egyetlen értelme a földön, hogy megismerjed az emberi és a világi dolgok igaz természetét, az emberi és világi tünemények összetartozását, s méltányosan viselkedj akkor is, ha embertársaid méltatlanul viselkednek.

           Ez volt a dolgod a földön; nem több."

 

 

Kép

Káin és Ábel előadása

 

 

MAGYAR DRÁMA NAPJA – Szeptember 21.
 

Százhúsz éve, 1883. szeptember 21-én volt Madách Imre: Az ember tragédiája, ősbemutatója. A századik évfordulón új, ünnepi bemutatója volt a drámának a Nemzeti Színházban, Vámos László rendezte, Ádám-Bubik István, Éva-Tóth Éva, Lucifer-Balkay Géza volt. A díszbemutatót megelőző ünnepségen jelentették be: ezentúl, szeptember 21.-e a Magyar Dráma Napja.