Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagy Lászlóra emlékezve

2010.07.13

Nagy László július 17-én lenne 85 éves!

 

 

 

Kép

 

 

Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító.

 

A Veszprém megyei Felsőiszkázon született. Édesapja, Nagy Béla (1889-1969), elismert gazdaként különböző tisztségeket töltött be, bíró is volt. Festőnek készült. Édesanyja, Vas Erzsébet (1905-1995), nyárádi születésű gazdalány. A szülők 1923-ban kötöttek házasságot, s négy gyermekük született: Izabella, Mária, László és István. Az utóbbi Ágh István néven vált ugyancsak jeles költővé.

 

Az elemi iskolát Felsőiszkázon (1931-1938) végezte. 1935 augusztusában csontvelőgyulladás támadta meg a lábát, többször műtötték, közben idegek sérültek meg, így élete végéig járógép használatára kényszerült. Betegsége miatt az ötödik osztályt csak 1938-ban végezhette el, kitűnő eredménnyel.

 

A polgári iskolába Pápán járt (1938–41), az első két évfolyamot magánúton, egy év alatt járta ki. Itt indította el a tehetséges fiút a festő-képzőművész pályán A. Tóth Sándor. 1941-1945-ben a református kollégium kereskedelmi középiskolájában folytatta tanulmányait. 1945 júliusában érettségizett. 1945-1946-ban Iszkázon tartózkodott.

 

1946 augusztusában Budapestre utazott. Az Iparművészeti Főiskolán grafikus szakon kezdte meg tanulmányait. 1947-ben átjelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, rajz szakra. Kezdtek megjelenni első versei: előbb egy diákújságban, majd 1947 decemberében a Valóságban. Bekerült Sőtér István híres Négy nemzedék című antológiájába is. 1948 nyarán eldöntötte, hogy mégis inkább költő lesz, s ősszel a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára iratkozott be magyar–szociológia–filozófia szakra, majd fél év után áttért az orosz szakra, hogy Szergej Jeszenyint fordíthasson.

 
 

Már nem diákként, hanem elismert fiatal költőként kapott ösztöndíjat Bulgáriába, hogy megtanulja a nyelvet és fordítson. 1949 őszétől 1951 nyaráig közel két évet töltött Bulgáriában, s később is gyakran visszajárt.

 

1952. augusztus 20-án házasságot kötött Szécsi Margit (1928–1990) költőnővel. 1953-ban született meg András fiuk. Eleinte albérletben laktak, gyermekük a pestlőrinci anyai nagyszülőknél nevelkedett, majd Zuglóban kaptak lakást. 1953 augusztusától 1957 februárjáig a Kisdobos szerkesztője, majd főszerkesztője volt. 1957 elején megszűnt irodalmi állása és évekig műfordításból élt. 1959-től haláláig az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa volt.

 

1966-ban Kossuth-díjat kapott. Az 1960-as években néhány verseskötetéhez illusztrációkat is készített. 1975 februárjától napi rendszerességgel vezetett naplót, amely 1994-ben jelent meg Krónika töredékek címmel. 1978. január 29-én, influenzából lábadozva részt vett felesége szerzői estjén. Másnap reggel meghalt. A halál oka: szívinfarktus. A Farkasréti temetőben temették el.

 

A költő életének pápai vonatkozását Kerecsényi Zoltán kutatta fel és foglalta össze a Jókai-füzetek sorozatban megjelent kötetben „Már itt kuksolok” címmel.

 

A költő születésének 80. évfordulójára az Új Horizont 2005/4. számában jelent meg a Születésnapra című interjúfüzér Véghelyi Balázs szerkesztésében. A költővel kapcsolatos emlékeikről, gondolataikról vallanak benne: Berek Kati színművész, Gömöri György, Lászlóffy Aladár, Utassy József, Vári Fábián László költők, Kovács Sándor Iván és Alexander Gjurov irodalomtörténészek, Jadranka Damjanov és Kjoszeva Szvetla műfordítók, Sára Sándor filmrendező, Orosz János, Páll Lajos és Vígh Tamás képzőművészek, Györe Zoltán, Kocsár Miklós, Orbán György és Tóth Péter zeneszerzők, ifj. Csoóri Sándor népzenész, valamint Pozsgay Imre politikus, egyetemi tanár. Az interjúfüzérből különnyomat is készült és belekerült Véghelyi Balázs: A megíratlan és a megírt idők c. könyvébe (Hungarovox Kiadó, Bp., 2007) is.

 
 

"Nagy Lacinak különös fénye volt. Az arcának, a tekintetének, a mosolygásának, a mozdulatainak. Ezt a fényt a feje feletti glória adta, aranyozta be vele lényét. Mint a szentekét. Mert Nagy László szent ember volt. Egyetlen mindmáig, akinek a nevét az írószövetségi választólapon szavazáskor nem húzta át senki. Ha valaki népi író-költő volt valaha is ebben az országban, hát Nagy László az volt. De én soha urbánusabb, entellektüelebb lélekkel nem találkoztam, mint ő. Lám, milyen jól megfér egyazon testben kétfajta lélek: és hogy a kétlelkűség is lehet egy, sőt három is lehet egy; miként az Atya, a Fiú, a Szentlélek is egy az Igazisten képében…" (Végh Antal)

 
 

Gyermekkori élménye a zárt paraszti világ szokásrendje, természet és ember bensőséges kapcsolata, a pogány kori elemeket is megőrző népi kultúra, az élet minden mozzanatát a természet és közösség rendjének alárendelő szemlélet. Hatott rá a keresztény kultúra, a katolikus liturgia. A paraszti világ közvetlen szemléleti elemeit korai verseiben mitologikus vonásokkal, népi babonákkal, keresztény és folklórmotívumokkal társította (Adjon az Isten, Szentpáli vers, Kiscsikósirató, Csodafiú-szarvas). Első kötetei Tűnj el fájás (1949); A tüzér és a rozs (1951) túlnyomórészt a népi kollégiumokban szerzett élményei hatására keletkezett, a felszabadultság örömét éneklő verseket tartalmaznak (Tavaszi dal; Májusfák). 1949 őszétől a bolgár népköltészettel ismerkedett, és ennek fordításához új költői nyelvet kellett teremtenie. Ekkor kezdte tudatosan tanulmányozni a magyar folklórt. A népköltészet a közösségi szemléletével költői személyiségének ismérvévé tette a cselekvő, küzdő magatartást. A népköltészet tudatosította benne a költői kép erejét, a szó és a tett összefüggését, a költészet cselekvési lehetőségét, az erkölcsi normák szigorúságának igényét, fölszabadította költészetének látomásos-metaforikus karakterét. Ezt társította a szintén tudatosan vállalt magyar költői hagyomány ösztönzéseivel (Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Ady Endre, József Attila és mások), s Federico García Lorca, Szergej Alekszandrovics Jeszenyin, Dylan Thomas, Zbigniew Herbert bensőséges ismeretével és fordításával. Műfordítói munkássága a bolgár és délszláv népköltészetet a magyar kultúrában eleven hatóerővé honosította (Szablyák és citerák, 1953; Sólymok vére, 1960; Babérfák, 1969; Erdőn, mezőn gyertya, 1975).

 

1952-ben rádöbbent politikai megtévesztettségére, költői karaktere drámaivá alakult; a korábbi daloló versvilág helyén a dér, fagy, hideg, némaság motívumai alkottak összefüggő rendszert. A nap jegyese (1954) és A vasárnap gyönyöre (1956) már azt a költőt mutatják, aki megcsalatottságában élet és halál küzdelmeként éli át a humánus értékek veszélyeztetettségét, s rapszodikus látomásos versekben küzd a lét eszményi minőségeiért (Bolgártánc, Anyakép, Víg esztendőkre szomjas, Kinek fáj, emberek). A megoldhatatlan emberi, társadalmi dráma élménye hozta vissza lírájába korai költészetének látomáselemeit, szuverén, nagy látomások formájában is. Így alakította ki a dalformából az epikus számvetés és a lírai megjelenítés egyesítésével sajátos, mitologikus hosszú-énekeit. A paraszti világkép elemeiből épített egyetemes érvényű világképet tárgyi konkrétumok, gondolati absztrakciók, mitologikus elemek ötvözésével. A Gyöngyszoknya (1953) mitikus-allegorikus látomásában a mindent elpusztító jégverés kapott társadalmi-politikai értelmet, a pusztítással szemben alakította ki a küzdő költői magatartást. A Havon delelő szivárvány (1954) többszólamú életanyag, múlt és jelen, öröm és bánat drámai szembesítésével teremtett egyszerre valóságos és szimbolikus világot, mely a cselekvés, újrakezdés értelmét sugallta. A Rege a tűzről és a jácintról (1956) a sirató és a himnusz társításával történelmi számvetés a magyar parasztság évezredes sorsáról.

 

A hosszú énekek első csoportjával egy időben többrétegűvé, összetettebbé formálta a rövid dalformát is (Romantika nyolc versben, Játék karácsonykor). Az 1956-os forradalom leverése mélyen megrendítette (Karácsony, fekete glória, Kitűnik származásom, Falak négyszögében). Újabb kötete csak 1965-ben jelent meg (Himnusz minden időben). Verseiben elhatalmasodtak a pusztítás és a halál képei, de példaszerű erkölcsi biztonsággal vette számba azokat az értékeket, melyek képviseletére költészete vállalkozott (Ki viszi át a Szerelmet?). Sokrétű, gazdag élményvilágot volt képes illúziók nélkül összekapcsolni látomásos-metaforikus dalaiban a remény, a cselekvés elvével (Tűz, Szárnyak zenéje). A címadó mű dalszerű himnusz, s a szerelem ideáját köti az emberi létezés lényegéhez, az egész személyiséget megmozgató, életerőt varázsoló hatalomként mutatva fel azt. De nemcsak szerelmes versként, hanem az emberiség himnuszaként is értelmezhető. S vitathatatlan e himnusz keresztényi jellege. Nemcsak dicsőít, hanem kér is, s szerkezeti és tartalmi hasonlóságok is fölfedezhetők a Mária-himnuszokkal.

 

A hatvanas évek közepén keletkezett hosszú énekeiben gazdag tárgyi és érzelmi világot szervezett ellentétes irányú részekből álló, drámai karakterű mitologikus versekké. A hosszúvers néhány száz soros költemény, melyben a lírai jelleget epikus, olykor dramatikus elemek is színezik. Általános sajátosságuk a világkép-magyarázat igénye, az összefoglaló jelleg. Mivel a világ polifónnak mutatkozik, s csak feloldhatatlan ellentétpárokkal írható le hitelesen, erőteljes e művek drámaisága. A mítoszi jelleg nem teszi irracionálissá a művet, csupán a valóságnak a rációt megcsúfoló-megcáfoló vonásai épülnek be, az irracionalitás témája és anyaga e költészetnek. A Búcsúzik a lovacska a humánus értékek pusztulását mutatta meg a technizált világban; a Menyegző a szép és tiszta eszmék nevében, örökké rájuk hivatkozó tomboló silányság félelmetes látomása, leleplezése. A verset a költő is egyik fő művének tartotta, 1966-os gyűjteményes kötetének a vers vezérmotívumait adta címül: Arccal a tengernek. Maga az esküvő itt szóba sem kerül, csak következményeivel: a lakodalom forgatagával, illetve a ténnyel, hogy a két fiatal immár egy pár. Ám ez a pár olyan lakodalomba csöppen, amely nem a szent és nagy hagyománynak, az élet újrakezdésének folyamatába illeszkedik, hanem annak látványos és drasztikus ellentéte. Nem ünnep ez: az életek sorra aláhullanak az erkölcsi erózió könyörtelen rostáján, s ez ellen csak rendkívüli erőfeszítés segíthet, képileg jelen esetben a szoborrá dermedés fenséges szimbóluma. A Zöld Angyal a pusztulás és teremtés dialektikáját a paraszti világkép pusztulásra ítélt elemeitől való leszámolás rendjében, a megszüntetve megőrzés értéktanúsításával fejezi ki.

 

A szövetségkeresés érlelte ki a hatvanas évek elején portréverseit is (József Attila!, Bartók és a ragadozók, Csontváry). Ezt a lírai műfajt a Versben bujdosó (1973) és a Jönnek a harangok értem (1978) című köteteiben gazdagon folytatta. Költészetének jellegzetes esztétikai minősége a tragikus és a fenséges, de pályája nemcsak ezek összetettebbé válását mutatja, hanem kiegészülésüket is a groteszk, az irónia és a játékosság elemeivel. Önálló ciklusokat épített képverseiből, betűképeiből és vidám üzeneteiből is. (Képverseinek hatása érezhető olyan, az 1980-as években a vizuális költészetet megújító költők művein, mint például Petőcz András). A látomásos-metaforikus dalok, rapszódiák, himnuszok, hosszú énekek és portréversek mellett kialakította a három műnem szintetizálásával jellemezhető prózakölteményeit (Vértanú arabs kanca, Jönnek a harangok értem).

 

Utolsó éveiben a „lehetetlen képviseletében” érezte magát: a tisztaságot, szépséget, tehetséget veszendőnek és kiszolgáltatottnak látta a világban az ő normái szerint. Ezek védelmében alakította ki krónikás, nomád, stigmatizációs és haramia szerepeit (Krónikatöredék, Seb a cédruson, Medvezsoltár) A Versben bujdosó címadó verse fontos ars poetica. A vers hősének arra kell rádöbbennie, hogy nem a hős, a Megváltó szerepköre az övé, hanem a bujdosóé, a haramiáé, aki a társadalomból nem a kiemelkedés, a vezetői jelleg révén különül el, hanem azért, mert kitaszítódik a társadalmi küzdelmek során. A mű világképében, a költői feladat értelmezésében ez a helyzet sem változtat azon az alapelven, hogy az értékeket át kell vinni a túlsó partra, hiszen a haramia-létnek ugyanaz a jövő-orientáltság a lényege.

 

„Nagy László költészetéből már a hatvanas években több mondat, verssor vált szállóigévé. A Ki viszi át a szerelmet (1957) című versről kis túlzással azt állíthatjuk, hogy teljes egészében szállóigévé vált, a költő legismertebb műve lett. Mindössze 14 sorból áll, s szigorú komponálási elve, csattanószerű lezárása a klasszikus versformákhoz hasonló alkotói fegyelmet követel meg. A vers kérdő hangsúllyal indul, majd ez fordul állítóvá, a végső igazság kimondását ígérve. Az első hat kérdő mondat tartalma körülbelül így összegezhető: Ki teszi azt, amit én, a költő, ha meghalna, ha nincs költészet? A két lezáró mondat állítása pedig az: Ki, ha nem én, s a hozzám hasonlók! Vagyis a költői lét értelmére rákérdező vers válasza: a társadalomnak szüksége van a költőre és a művére.” (Vasy Géza)

( Wikipédia )