Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Marina Vlady és Vlagyimir Viszockij

2010.10.30

 

 

 

Kép

 Marina Catherine De Poliakoff-Baidarov


Született Clichy, Île-de-France, Hauts-de-Seine, francia
1938. május 10. (72 éves)
Házastársa Robert Hossein (1956 - 1959)
Jean-Claude Brouillet
(1963 - 1966)
Vlagyimir Viszockij
(1967 - 1980)
Foglalkozása színésznő, énekesnő és írónő

Marina Vlady (Franciaország, Hauts-de-Seine, Île-de-France, Clichy, 1938. május 10. – ) orosz származású francia színésznő, énekesnő és írónő. Eredeti neve: Marina Catherine De Poliakoff-Baidarov (Марина Владимировна Полякова-Байдарова).

Az 1940-es évek végén kezdett filmezni. Feltűnő, vadócos szépsége figyelemre méltó jellemábrázoló képességgel párosult, ezért az évek során nemcsak mennyiségileg gyarapodtak a filmjei, hanem a rendezők is egyre szélesebb skálán foglalkoztatták. Az 1960-as években már világsztárnak számított. Több ízben járt Magyarországon, magyar filmekben is szerepelt (Jancsó Miklós: Sirokkó, Mészáros Márta: Ők ketten). Mindhárom nővére színésznő volt: Odile Versois (1930–1980), Hélène Vallier (1932–1988) és Olga Baïdar-Poliakoff.

Marina Vlady szülei orosz emigránsok voltak. A mama egykoron táncosnő volt, ezért lányait is e pálya felé terelgette. A 4 nővér közül Marina volt a legtehetségesebb, már gyerekként a párizsi Operában táncolt. A testvérek később mindnyájan a színi pályát választották, de azon a területen is Marinának adatott meg a legfényesebb karrier. 1949-ben debütált a filmvásznon, az Orage d'été című produkcióban, melyben nővérei, Odile és Olga játszották a főszerepeket. A vadóc külsejű fiatal lányra külföldön is felfigyeltek, következő filmjeit már olasz színekben készítette. A Penne nere (1952) című második világháborús témájú drámában az akkoriban még szintén kezdőnek számító Marcello Mastroianni volt a partnere. Marina még ugyanabban az évben kisebb szerepet játszott egy Merle Oberon nevével fémjelzett, könnyed hangvételű filmben, illetve annak angol nyelvű változatában: Dans la vie tout s'arrange / Pardon My French. Első, valóban filmtörténeti jelentőségű filmje a termékeny olasz rendező, Mario Monicelli Hűtlen asszonyok (1953) című alkotása volt, amelyben olyan híres partnernők oldalán szerepelt, mint Gina Lollobrigida, Iríni Papá vagy May Britt. Azonban még ekkor sem ő volt a középpontban.

Mindössze 16 éves volt, mikor eljátszotta Liliane szerepét André Cayatte Özönvíz előtt (1954) című társadalmi drámájában. Liliane három barátjával együtt lopás és gyilkosság vádjával kerül a bíróság elé, ám az ügy során kiderül, hogy a háttérben valójában a szülők felelőtlensége áll. Vlady alakításának nagy visszhangja volt, megkapta a legígéretesebb fiatal színésznőnek járó Suzanne Bianchetti-díjat. Következő filmszerepét már az NSZK-ban játszotta: Rolf Thiele Sie (1954) című alkotása Vaszary Gábor egyik műve alapján készült. Giuseppe de Santis A szerelem napjai (1954) című drámájában ismét Mastroianni oldalán játszott. Pályafutása egyik legnagyobb sikere és egyik legemlékezetesebb alakítása volt A boszorkány (1956) tragikus sorsú címszereplője, aki vadóc falusi lányként lobban szerelemre a fiatal mérnök iránt, ám hiába kölcsönös az érzés, végül bekövetkezik a tragédia. Ugyanebben az évben játszott a Bűn és bűnhődés modernizált filmváltozatában: ő volt Lily, az érző szívű prostituált, akinek a szerelme erőt ad a főhős számára, hogy bevallja a rendőrfelügyelőnek a nélkülözésből elkövetett gyilkosságot. A Toi, le venin (1958) című bűnügyi film érdekessége, hogy Vlady ismét nővérével, Odile-lel játszott együtt, férfi partnere és a mű rendezője pedig akkori férje, Robert Hossein volt. Hosseinnel egyébként két évvel korábban találkozott, és rövid ismeretség után házasságot kötöttek. A férj többször rendezte a feleségét, valamint számos filmjében volt a partnere.

Ellentmondásos fogadtatásban részesült Vlady szerepformálása Jean Delannoy Clèves hercegnő (1961) című alkotásában, ámbár a kibontakozó francia új hullám árnyékában magát a filmet sem érdemei szerint fogadták. Az 1960-as években egymás után kapta a tehetségéhez méltó feladatokat, de továbbra is vállalt felkéréseket könnyedebb, gyors sikerekre pályázó mozidarabokra. Játszott az akkor még alig ismert Michel Deville A hazug lány (1962) című vígjátékában. 1962-ben Alberto Lattuada Csehov-adaptációjában, A sztyeppben szerepelt. Patricia Highsmith egyik regénye alapján készült A gyilkos (1963), „a papa mozijá”-nak egyik kiválósága, Claude Autant-Lara rendezésében. Marina kimagasló alakítást nyújtott a különcként számon tartott olasz rendező, Marco Ferreri első igazán jelentős filmjében, A méhkirálynőben (1963). Az általa játszott Regina szűzen megy férjhez a 40 éves Alfonsóhoz (a kitűnő Ugo Tognazzi alakítja), akit szüntelen szerelmével ostromol, majd miután teherbe esett, kitiltja az ágyából a férfit. Mivel a férj belebetegszik a házastársi örömök hiányába, az asszony veszi át az irányítást minden területen… A film Ferreri egyik kedvenc teóriájának korai megfogalmazása: miként válik a gyengébbnek tartott női nem mind meghatározóbbá a társadalomban, miközben jelentéktelenné, sőt szinte feleslegessé válnak a férfiak. Vlady és Tognazzi párosa sikert aratott Gian Luigi Polidoro Az amerikai feleség (1965) című komédiájában is: ebben Tognazzi egy olasz kispolgárt játszik, aki az Egyesült Államokból akar feleséget hozni magának. Megtiszteltetés volt a zseniális Orson Welles felkérése a Falstaff (1965) egyik szerepére. Noha a filmet a Welles-művek esetében szinte megszokottnak mondható nehézségek mellett forgatták, Marina olyan partnerekkel játszhatott együtt, mint Jeanne Moreau, Margaret Rutherford, John Gielgud, Fernando Rey és persze maga a rendező. A magyar mozikban is siker volt egykoron A Mona Lisa tolvaja (1965), Vlady harmadik közös munkája Michel Deville-lel. (A második a Les petites demoiselles című tévéfilm volt.) Életművének kevésbé fényes darabja az À tout cœur à Tokyo pour O.S.S. 117 (1966) című kémfilm, egyfajta James Bond stílusú kalandhistória.

 

Kép



Vlady régi vágya teljesült 1967-ben, amikor Jean-Luc Godard-ral forgathatott. Évekkel korábban már szóba került, hogy együtt dolgoznak, de a rendező akkor végül soros feleségének, Anna Karinának adta Az asszony az asszony (1961) című filmjének a főszerepét. A Két vagy három dolgot tudok csak róla (1967) forgatása Vlady nyilatkozata szerint egyike volt élete legnagyobb, de egyben legfárasztóbb élményeinek. Nem kellett előre megtanulnia semmit se, Godard mindennap, közvetlenül a forgatás megkezdése előtt közölte vele a szövegét. Ráadásul egy parányi fejhallgatót erősíttetett a színésznő füle mögé, és azon keresztül felvétel közben is instruálta őt, miközben Vlady a szövegét mondta. Godard célja egyébként az objektív és a szubjektív látásmód egyesítése volt, hiszen nemcsak hősnőjét mutatja be (objektív megközelítés), hanem az ő szemén keresztül (szubjektív megközelítés) azt a környezetet (Párizst) is, amelyben él. Vlady karaktere, Juliette prostituálja magát, ám Godard szerint ebben semmi meglepő sincs: az ipari társadalmakban minden rendű és rangú ember valamilyen szinten prostituálódik.

1967-ben Marina ellátogatott a Szovjetunióba, ahol filmszerepet is vállalt: Szergej Jutkevics A „Sirály” születése (1969) című alkotása Csehov életének egy szakaszát dolgozta fel. S ha már a vasfüggöny mögött járt, Vlady elvállalta Jancsó Miklós Sirokkó (1969) című drámájának női főszerepét is. Az usztasa terroristákról szóló filmet a rendező kevésbé sikerült munkái közé sorolják; magyar–francia koprodukcióban készült, az egyik producer a férfi főszereplő, Jacques Charrier volt, akit leginkább Brigitte Bardot (volt) férjeként ismertek akkor is, azóta is. Az olasz film 4 „szent szörnyeteg”-e közül hárman – Vittorio Gassman, Alberto Sordi és Nino Manfredi – játszottak Luigi Zampa Contestazione generale (1970) című komédiájában, melyben a női főszerep Marináé lett. Szatirikus húrokat pengetett Jean Yanne filmje is, a Mindenki szép, mindenki kedves (1972). Az 1970-es években Marina szerepvállalásait döntően befolyásolta viharos házassága Vlagyimir Viszockij orosz énekes-színésszel. Mészáros Márta Ők ketten (1977) című drámája azért tartozik Vlady kedvenc filmjei közé, mert a forgatás során néhány békés napot tölthetett el Magyarországon a férjével együtt, aki kicsiny szerepet játszott a műben. Vlady játszotta a főszerepet, egy munkásszálló igazgatónőjét, aki pártfogásába veszi a Monori Lili által megformált munkáslányt, miközben ő maga is kénytelen szembenézni házassága nehézségeivel.

A ’70-es évek végétől Vlady egyre gyakrabban vállalt tévés felkéréseket. Játszott például A bagdadi tolvaj (1978) sztárokkal készült tévés remake-jében. Marie Antoinette-et formálta meg színész kollégája, Jean-Claude Brialy La Nuit de l'été (1979) című tévéfilmjében. Az 1980-as évek terméséből három, nemzetközi sikert elért filmet érdemes kiemelni. Az Argentin tangó (1985) Párizsban élő argentin emigránsokról szól, akik egy balettelőadással szeretnének adózni legendás honfitársuk, a tangósztár Carlos Gardel emlékének. A Twist Moszkvában az inkább kevésbé kifinomult ízléssel készített vígjátékairól ismert Jean-Marie Poiré egyik igényesebb munkája: Vlady partnere volt Philippe Noiret, Christian Clavier és (sokadszorra) Bernard Blier. Guillaume Apollinaire azonos című művéből forgatott színvonalas erotikus film Gianfranco Mingozzi Egy ifjú Don Juan emlékiratai (1987) című alkotása, melyben a női főszerepet Tinto Brass felfedezettje, a dús keblű Serena Grandi alakította. Kiemelésre méltó még Ettore Scola Splendor (1989) című munkája is, mely fölött az 1 évvel korábbi Cinema Paradiso szelleme lebeg: Vlady egyik partnere több évtized után ismét Marcello Mastroianni volt. Az 1990-es évektől kezdve a színésznő egyre ritkábban vállalt filmszerepeket, azokat is inkább tévés produkciókban. Utolsó (tévé)filmjét a Taviani-fivérek rendezték Feltámadás (2001) címmel, Lev Tolsztoj azonos című regénye alapján.

Sikeres filmszínészi karrierje ellenére Vlady mindig is fontosabbnak és értékesebbnek tartotta a színházi munkát. Leghíresebb színpadi alakítása a ’60-as években volt: a Hébertot Színház Három nővér című előadásában Irina szerepét játszotta, óriási sikerrel. A színpadi munka és a filmezés közti különbségekről akkoriban a következőket mondta: „A kettő között több a különbség, mint a hasonlóság. A színházban mások a hangok, a dimenziók, a hatások, az izgalmak. A közönséggel való élő kapcsolat olyan rendkívüli pillanatokat és izgalmakat ad, amilyeneket a film soha. Itt a színházban van valami végzetszerűség, valami elkerülhetetlen. Kilenckor kezdődik az előadás, és akármi van, játszani kell. Százszorta nagyobb figyelmet igényel, mint a film.”
Az írónő [szerkesztés]

Vlady 1979-ben mutatkozott be írónőként: nővéreivel közösen volt a szerzője a Babouchka című könyvnek. Számos nyelvre fordították le a Vladimir ou le vol arrêté (1987) című regényét, amelyben Vlagyimir Viszockijjal való házasságának történetét meséli el, a magánélet titkai mellett érzékletes képet festve a korabeli Szovjetunióról is. (Magyar nyelven Szerelmem, Viszockij címmel adták ki, először 1989-ben.) 1989-ben Récits pour Militza, 1990-ben Le Collectionneur de Venise, 1993-ban Le Voyage de Sergueï Ivanovitch, 1996-ban Du cœur au ventre címmel jelentek meg újabb könyvei. A Viszockij-könyv mellett legnagyobb írónői sikerét a 2001-ben publikált Ma Ceriseraie című regényével érte el. (Magyar nyelven Az én cseresznyéskertem címmel jelent meg.) A csehovi hatást tükröző, de saját értékekkel rendelkező írás négy orosz nő életét követi nyomon, négy nemzedéken keresztül. Az önéletrajzi elem sem hiányzik, hiszen az egyik hősnő, Ánya és Envald ezredes kibontakozó szerelmében nem nehéz ráismerni a Vlady–Viszockij-kapcsolatra. 2005-ben 24 images/seconde címmel jelent meg memoárkötete.

Marina Vlady négyszer ment férjhez. Első férje Robert Hossein színész-rendező volt, akivel 1956-ban ismerkedett meg, és kötött házasságot. A frigyből két fiú született, Igor és Pierre, ám a szülők 1959-ben elváltak. Marina 1963-ban állt ismét az oltár elé. Új férje Jean-Claude Brouillet pilóta volt, akitől szintén született egy gyereke. Ez a házasság 1966-ban bomlott fel. Vlady a következő évben a moszkvai filmfesztivál vendégeként látogatott el a Szovjetunióba, ahol megismerkedett Vlagyimir Viszockij énekes-színésszel. Első találkozásukat később így írta le:

„Moszkvában vagyok, az 1967-es filmfesztivál vendégeként, és erre az előadásra[1] is elhoztak, mert állítólag egy páratlan tehetségű színész is játszik benne, bizonyos Vlagyimir Viszockij. Akárcsak a nézőket, engem is rabul ejt az az erő, az a mélységes elkeseredés, amely ott vibrál a főszereplő hangjában. Csakis ő van jelen a színpadon, mindenki mást árnyékba borít, mintha csakis őt világítanák meg a reflektorok. A közönség állva tapsol neki.”

A szovjet kultúrfunkcionáriusok által nem kellőképpen támogatott, sőt egyenesen gátolt orosz bárd és a világsztárnak számító francia színésznő kapcsolata 13 évig tartott, Viszockij 1980. július 25-én bekövetkezett halálig. Magasságokon és mélységeken ívelt át ez a viszony, alkohol és kábítószer szegélyezte útját. Marina azonban minden igyekezete ellenére sem tudta megvédeni-megmenteni kedvesét, akivel a bürokratikus akadályok miatt csak 1970-ben tudott házasságot kötni. (Közös nagylemezt is készítettek, ami a Szovjetunióban 1987-ben jelent meg, addig csak kalózmásolatokon terjedt. A lemez B oldalán Vlady Viszockij dalokat énekel oroszul.)

Vlady a nyilvánosság kizárásával kötötte negyedik házasságát Dr. Léon Schwartzenberggel: magáról az újabb esküvőről sokan csupán akkor szereztek tudomást, amikor a férj 2003-ban elhunyt.

Kép

Viszockijjal




Díjak és jelölések


Cannes-i filmfesztivál

* 1963 díj A méhkirálynő (legjobb női alakítás díja)

Golden Globe-díj
* 1964 jelölés A méhkirálynő (legjobb drámai színésznő)

Suzanne Bianchetti-díj
* 1954 díj Özönvíz előtt (a legígéretesebb fiatal színésznő)

Könyv
* Marina Vlady: Szerelmem, Viszockij (Vladimir ou Le vol arreté). Magvető, 1989. ISBN 9631415910
* Marina Vlady: Az én cseresznyéskertem (Ma Ceriseraie). Etoile Kiadói kft., 2002. ISBN 9789637710247

 

 

Kép

 


Vlagyimir Viszockij

 


A 60-70-es évek tehetségtől félő világban bontakozott ki az az egyedi énekstílusú és nem szokványos színészi tehetségű művész, ki megzenésített verseivel rendszeresen borsot tört az akkori szovjet politika vezetőinek orra alá, kik ezért hol üldözték, hol pedig agyonhallgatták, de mindig ott ültek teltházas előadásain. Korai halála nem taszította a feledésbe, emlékének szobrot állítottak, dalait játszák a rádiók, s minden korosztályból akadnak kedvelői, tisztelői.

Viszockij nálunk is ismert előadó, kinek dalai többnyire Földes László "Hobó" fordításában és előadásában találnak utat a magyar közönséghez. Az orosz géniusz köré persze már éltében is legendák szövődtek, halálának körülményeiről és okairól pedig máig számtalan találgatás és tudálékos magyarázat tömkelege kering. A tényen azonban nem mit sem változtatnak, miszerint Viszockij kivételes tehetsége nem bírt megbírkózni a tehetséget elfogadni és kezelni nem tudó korszakkal, melyben élt, melyhez körömszakadtáig ragaszkodott, s mely nem fogadta el. Hiába rajongtak érte több millióan, hiába ért el sikereket filmjeiben és színpadi alakításaiban, nem érezte az igazi elismerést. Vágyott a hivatalosan kiadott verseskötetre, lemezfelvételre, de rajongói közt csak kézzel másolt versek és házilag gyártott kalózfelvételek jártak kézről-kézre. Egyedi énekstílusával iskokolát teremtett, híre átlépte Moszkvát, és a hatvanas-hetvenes években az egykori szocialista országok értelmiségi köreiben is fogalommá vált. Költészete ma már a klasszikusok között említhető, hiszen költeményeit az iskolákban Puskin és Lermontov műveivel együtt elemzik.

 

Kép



Moszkvában született, 1938. január 25-én. Erősen kötődött szülővárosához, ahol nem csak gyermekéveit és a háborút töltötte, hanem ott volt diák, ott döntötte el, hogy színész lesz, Moszkvában kezdett játszani, és ott, a Melogyija stúdióiban énekelte fel hanglemezeit is, valamint a központi rádió Pjatnyickaja utcai épületében vették fel azt a hat rádiójátékot, amelyben szerepelt. Filmes alakításainak javát a Moszfilm stúdióiban örökítették meg, Malaja Gruzinszkaja utcai lakásán írta verseit, dalait, és az adott teret egy színházi előadás bemutatásának is. Ebben a városban élnek szülei, fiai, máig zengő dalai, s ebben a városban él Viszockij szellemisége is leginkább, melyet korán bekövetkezett halála óta Moszkva hűségesen ápol is.

Az építészmérnöki főiskolán tanuló fiú még az első évfolyam befejezése előtt eldöntötte, hogy mégsem akar megfelelni a szülői elvárásoknak, és mérnökség helyett szívesebben adja csepürágásra a fejét. 1956-ban megvált az egyetemtől, és 1960-ig a Művész Színház stúdiójában tanult, ahol Pavel Vlagyimirovics Masszalszkij volt a mestere. Először a Puskin, majd a Miniatűr Színházban játszott, 1964-ben Ljubimov híres társulatához került és élete végéig a Taganka Színház tagja volt. A színpadon eljátszotta Brecht Galileijét, Lopahint Csehov Cseresnyéskertjében, Raszkolnyikovot a Bűn és bűnhődésben.

1959-től filmekben is látható volt, de ezekben a szerepekben többnyire nem tudta felszínre hozni kivételes tehetségét. A nagy ismertséget A találkozó helyét megváltoztani tilos című négyrészes tévéfilm hozta meg számára, melyet Magyarországon A fekete macska bandája címen vetítettek. Puskin-hőst alakított az 1973-as A párbajban, játszott az 1976-ban készített Péter cár és a szerecsenben, Alekszandr Mitta vígjátékában, valamint a Meredély, A tajga gazdája, A negyedik, Az egyetlen, A szecsuáni jóember (Jó embert keresünk) című előadásban, Kire Muratova Rövid találkozások című filmjében, és Majakovszkijként a Hallgassátok! címűben, Bruszencovként vagy Bengalszkij-Kovalenkóként a Harcolt két barát és a Veszélyes vendégjáték című filmekben. Tőlünk Mészáros Márta hívta epizódszerepre az Ők ketten című filmjéhez, 1977-ben. Dalai gyakran hangzottak fel kísérőzeneként filmekben és színpadon is.

Annak ellenére, hogy színpadon kortárs szerepeket szinte sosem játszott, mégis ott volt sikeresebb, ott érezte jobban magát. Személyes ereje, kisugárzása magával ragadta a nézőket. Talán legemlékezetesebb Hamlet szerepében volt, amely tíz éven keresztül minden előadáson telt házzal ment. A művész az előadás kezdete előtt a bejáratnál kezében gitárral várta a közönséget, fekete nadrágban és garbóban, ahogy aztán Hamletként is a színpadra lépett. Egyenként, személyesen üdvözölte a nézőket, miközben lényével az egész világnak énekelt. Az előadás végén pedig mindig lement a tomboló közönség közé, ahol rajongói kézfogással, személyes érintkezéssel köszönhették meg az élményt.

Személyes varázsa nem csak a közönséget, hanem a kor legragyogóbb filmcsillagát, az isteni Marina Vlady színésznőt is elbűvölte. A hűvös, elegáns, csodálatos művésznő a világsikert, Párizst, rajongásig szeretett három gyermekét és férjét, pompás kastélyát hagyta el a csapzott, szegény, két fiával mit sem törődő, alacsony, részeges, ágyrajáróként tengődő Moszkvába zárt művészért. Viharos kapcsolatuk 1970. december 1-jén lett törvény előtt is hitelesítve, és tizenhárom éven keresztül ragaszkodtak egymáshoz egekben szárnyaló boldogságban, és a poklok legsötétebb bugyrait is megjáró nehézségekben.

Az 1960 óta éneklő Viszockij rövid élete során több mint 600 verset írt, melyeknek többségét meg is zenésítette és el is énekelte klubokban, színházban, szabadtéren, utcán és sokszor lakásokban, ahol csak lehetett. Fő témája és élménye a szabadság volt, mely alig adatott meg számára, hiszen nem tudott vele mit kezdeni.

Marina közbenjárására és nemzetközi nyomás hatására a Szovjetúnió engedett a szorításból, s hagyták neki, hogy elmenjen az országból. Marina szeme előtt a felhőtlen, gondtalan élet reménye villant fel, a szabad alkotás lehetősége, nyomban körutazásra vitte férjét Franciaországba, Amerikába, és Viszockijt mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták. Kiadták lemezeit, megjelentették verseit, szerződésekkel halmozták el, hősként tisztelték. Ő pedig nem tudott mit kezdeni a rá törő szeretettel, hírnévvel és lehetőségekkel, és visszaszökött Moszkvába. Hiába az észérv, Marina vele tartott.

Viszockij pedig tovább énekelt örömről és bánatról, háborúról és a békéről, mindenről, amit ismert, amit megélt. Közben kíméletlenül kigúnyolta a hatalmat, az emberi gyarlóságot, és fennhangon éltette az egyszerű embereket, szabad érzéseiket és gondolataikat. Szerette volna, hogy költőként is elismerjék otthon, depresszióba esett, alkoholizmusa sosem látott méreteket öltött. Marina elvonókúrára cipelte Párizsba, de újból Moszkvában bukkantak rá. Az állandósuló feszültséget és az egyre több körülötte lévő botrány teljesen felőrölte idegeit és egész szervezetét. 1980. július 25-én, a moszkvai olimpia idején a harmadik infarktus végzett vele. Negyvenkét éves volt.

Haláláról csak két apró gyászjelentés adott hírt a Szovjetunióban, mégis ezrek voltak jelen a temetésén. Akkor kezdődött meg halhatatlansága. Már a következő évben emlékműsort állítottak össze tiszteletére, majd megkapta az Állami Díjat is. 1985-ben múzeuma nyílt, azóta pedig köteteit is kiadták (nálunk "Tilalmakat szegve" címmel kapható), tengerjáró hajót és bolygót neveztek el róla, Novoszibirszkben hatméteres szobrot állítottak tiszteletére, s rendszeresen emlékeznek rá koncertekkel szerte Oroszországban.
Máig gyakran hallani jellegzetes rekedt hangját, dalaiban, melyekbe egészen különleges lendület, szeretet és gyűlölet vegyül, de mindig őszinte és kíméletlen. Ezért szeretik. ( sulinet)




Az én Hamletem

Vlagyimir Viszockij a negyvenes éveiben tragikus hirtelenséggel elhunyt énekes, költő, színész a moszkvai Taganka Színház Ljubimov által rendezett Hamlet előadása előtt ezt a versét szokta volt elmondani.

Amit a versem elmondhat, kevés –
Mindenre nincs is felhatalmazásom...
Fogantam én, ahogy kell, bűnben és
Vértől, lucsoktól szennyes nászi ágyon.

Jól tudtam én, ha elrugaszkodom
S feljebb jutok – a létem lenne zordabb.
Kész voltam várni hát, amíg jogom,
A vérszerinti, ültet fel a trónra.

Jól tudtam én, hogy mindent megkapok,
Nem vesztek, így a nyereség se csábít.
Akikkel kardot koptattam s padot,
Szolgáltak engem, mint a trónt apáik.

Azt hittem, bármit elfecseghetek,
Csak szórtam könnyedén a szót a szélbe.
S a grófi, hercegi sihederek
Hallgattak rám, mint banda a vezérre.

Halálra rémítettünk minden őrt,
Akár a himlő, terjedtünk a korban.
Késhegyről ettem húst, s alig betört,
Jóvérű paripákon lovagoltam.

“Uralkodj!” – ezt mondják majd énnekem,
E billoggal jelölt meg születésem.
S éltem, lovak szagától részegen,
Aztán a könyv ejtett rabul egészen.

A szám mosolygott, ám szemem hideg,
Gonosz tüzekkel villogott gyakorta,
Titkolni tudtam, hisz bolond nevelt.
“Szegény Yorick!” Már visszatért a porba.

Előjogon, kitüntetéseken
Nem osztozkodtam, préda sose kellett:
Az elhullót megszántam hirtelen...
És megkerültem lovammal a berket.

Meggyűlöltem kopót, szilaj lovat,
A hajsza minden izgalmát feledtem.
Elengedtem a megsebzett vadat,
S a hajtókat korbáccsal összevertem.

Láttam, hogy válnak vad játékaink
Kicsapongássá, botránnyá naponta.
Titokban, éjszaka, a nappali
Sok disznóságot arcomról lemostam.

Naponta érve, lettem ostobább,
Papolt az intrika – fülem bedugtam.
Kortársaim s a kor zűrzavarát
Meggyűlöltem. S a könyveimbe bújtam.

Tudásra éhes elmém, mint a pók,
Zsákmánya minden: mozgó, mozdulatlan.
De mire jók a szép gondolatok,
Hol mindenütt otromba cáfolat van.

Barátaimmal megszakadt a szál,
Letértem Ariadné fonaláról.
“Lenni – nem lenni?” – töprengtem, habár
E dilemma megoldódik magától.

Örökké reng a kínok tengere,
Nyilazhatunk belé – kölest szitába,
E cifra kérdés-ocsúból pereg
A felelet fény-magja tán világra.

Meghallva az atyai szózatot,
Mentem, szavában kétely nélkül bízva.
Emeltek a nehéz gondolatok,
De testi szárnyam lehúzott a sírba.

A kor ötvözete, ami vagyok,
Épp hogy kihűlt csak, szét is hullott nyomban.
Vért ontottam, mint mások. S mint azok,
Nem tudtam megfékezni bosszúszomjam.

Bukásom lett a fölemelkedés.
Ofélia! A rothadási gyűlöltem.
De eggyé tett azokkal az ölés,
Akikkel együtt fekszem most a földben.

Én, Hamlet, aki az erőszakot
Utáltam, a dán koronára köptem.
De ők úgy látták – akartam a trónt,
S a trónért vetélytársamat megöltem.

A zseni-szó, akár a lázbeszéd.
Alig születtünk, megles már halálunk.
Van fondorlatos válaszunk elég,
De hozzáillő kérdést nem találunk.


Baka István fordítása