Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vérvonal

2009.04.26

 

 

 

party-2.jpg

 

 

 

Vérvonal

 


 
   Mindig szerettem volna kutakodni családom ősei után, de nem jött össze.Talán lustaságból, talán azért, mert hosszú utána járást igényelt volna.
    Így aztán csak édesanyám emlékezetére szorítkoztam és összeállítottam nem túl messzire visszanyúló családfámat. Majd eltettem, mint aki jól végezte dolgát.  Hosszú ideig nem foglalkoztam vele, mígnem egy költözésnél ismét a kezembe került. Leültem a dobozokkal telitett szoba egyik sarkába, az egyik odatolt, majdan szállítandó fotelba. Lányom, aki éppen a konyhai pakolást fejezte be, odalépett hozzám.
  - Na, elfáradtál? Mit olvasol olyan elmerülten? - kérdezte aztán, kíváncsian fordulva a kezemben lévő nagy papír felé.
  - Egy régi, általam készített családfa félét. Ezt nézegetem. Mennyi rokonom, unokatestvérem van, és alig ismerjük egymást. Te pedig szinte semmit nem tudsz róluk!  - néztem Zsófira, miközben összehajtottam a papírt és visszatettem a mappába, és az egyik doboz tetejére raktam.  Majd felálltam, körülnéztem és feltettem a kérdést lányomnak.
  - Akkor mehetünk? Mindennel készen vagy? 
  - Igen. De add oda azt a dossziét, hazaviszem és elteszem, majd egyszer áttanulmányozom, ha időm lesz rá. Érdekel. Mert tényleg alig ismerek valakit a távolabbi rokonságból.
  Hát ebből a pillanatból lett a nagy rokoni találkozó ezt követően két év múlva. Lányom nagy szervező volt, vendégszerető, és férjével együtt eldöntötték, hogy megpróbálnak összehozni egy nagy unokatestvéri találkozót. Mégpedig a balatoni kis nyaralónkban, amit hozzájuk költözésem után, eladott lakásom árából vásároltam nekik. Az én feladatom volt a családfa papíron lévő összes unokatestvér felkutatása, telefonon történő felkeresése, időpontok egyeztetése. Majd félév telt el, amíg sikerült elérnem mindenkit, akiről tudtam valamit.  Nagy utána járással, őrült szervezéssel hoztam össze a már régen elszakadt rokoni láncszemeket. Így jött össze az egy naposra tervezett, különleges találkozó.
   A megadott nyári hétvégén már kora reggel keltem, hogy mindent előkészítsek. Zsófi sem tudott aludni, már hajnalban együtt kávéztunk a szépen megterített asztalok mellett.
   - Hát anya, roppant kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből! Lehet, hogy kínos unalomba fullad majd az egész. A gyerekeket nem féltem, mert azok könnyen egymásra tudnak találni rövid idő alatt is. Nem olyan álságosak, mint a felnőttek. De ennyi ember együtt! Azt hiszem, nem jól szerveztünk, először csak a felnőtteket kellett volna összehívni, korosztályok szerint talán, hiszen alig lesz időnk az ismerkedésre. Legalább három nap kellene, de hát nincs hol aludnia ennyi embernek…
  - Ne aggódj Zsófi! Valamire biztosan jó lesz. Az idő valóban rövid, de legalább látjuk egymást, és talán kicsit sikerül majd közeledni egymáshoz, aztán majd meglátjuk, hogy lehet-e, érdemes-e, az ilyenfajta találkozást folytatni. Sajnos az elmúlt ötven-hatvan év szakította szét a rokonságot. Teljesen szétszóródtunk és eleinte lakodalmakban, később meg már csak temetéseken jöttünk össze néhányan. De az idősebb korosztály leszármazottai már nagyon nem tartották a kapcsolatot. Az egykori rokoni összetartás szétesett, szinte megszűnt. Most, hogy azért kicsit konszolidálódni látszik a helyzet, talán ez a találkozás majd ismét összehozza az idegenné vált unokatestvéreket. Itt elsősorban a te korosztályodra, a harmincas, negyvenes éveiket taposókra gondolok, mert azért mi szülők nagyjából még tudunk egymásról és ismerjük egymást. De ti? Még nem is találkoztatok. A régi öregek még tartották a kapcsolatot, minden évben összejöttek. Már mi sem tettük meg ezt. Nem, hogy ti!
   - Pontosan ezért félek. Hiszen már mindenkinek kialakult a baráti köre, hiába vagyunk rokonok, nem biztos, hogy bármit is tudunk kezdeni egymással, legfeljebb a mi gyerekeink tudnának, ha ezen túl rendesen összejönnénk.
  - Lehet, hogy igazad van. Azért én örülök, hogy sokan vállalták ezt az összejövetelt. Bevallom, a kezdet kezdetén, nem sok reményem volt. Miért a temetéseken kell megismerkedni? Gyere! Tálaljunk a teraszon a reggelihez. Lassan a gyerekek is felkelnek, és látom, már Árpád is jön. Neki még el kell menni az italokért.
 
****
 
  Jóformán minden család kocsival érkezett. Olyan volt az egész, mint egy jól szervezett lakodalom. Csak a menyasszony és a vőlegény hiányzott. Már tíz körül sorjában érkeztek a különböző korosztályú vendégek.  Ebédre pedig szinte mindenki megérkezett. Zsófi jól tudta, hogy a gyerekek nagyon hamar egymásra találnak majd, ami úgy is történt. Judit és Kriszta a két barátnő irányítgatta őket. Néhányan persze eleinte maradtak a szülők körül. Lassan oldódott a társaság, de szinte senki sem volt feszült és idegen. Valahogy mindenki ösztöneiben érezte, hogy otthon van. Nem idegen, egy vérből való. Fesztelen ismerkedés, társalkodás indult. Talán nem volt szerencsés, hogy mindjárt a feleségek, férjek is jöttek, de semmiképpen nem akartam kizárni őket sem, hiszen már ők is hozzátartozók voltak. A rokonsághoz tartozók. Úgy, ahogy a gyerekeik is.
  Elérzékenyülten néztem a társaságot, amint mindenki leült az ebédhez. A mellettem ülő unokatestvérem Karcsi, az egykori tornatanár, megkocogtatta az egyik üres poharat, hogy még mielőtt enni kezd a társaság, szóljon néhány szót.
   - Nem leszek hosszú, ne ijedjetek meg! De azért hadd köszönjük meg Annának - rám nézett mosolyogva - és családjának ezt a szép összejövetelt. Nélküle, az odaadó szervezése és rábeszélése nélkül ez a buli nem jött volna össze. A magam részéről örülök! Mégpedig azért, mert fontosnak tartom, hogy a rokonok igenis ismerjék egymást, és ha kell, tudjanak hová segítségért menni. Ne az idegeneket keressék! És, ha kedvük van, tudjanak időnként összejönni, beszélgetni. Nem húzom az időt! Emeljük poharunkat és koccintsunk arra, hogy a fiatalabb nemzedék, ha most megismeri egymást, majd gyakrabban összejön, ha teheti.
   Szinte mindenki egyszerre emelte poharát, és egyetértően koccintott. A két fogadott pincér és néhány kisegítő pedig ezután hozta fehér leveses tálakban a gőzölgő húslevest. Halk morajjal, jóízűen merültek bele az étkezésbe. Ahogy az ebéd vége felé jártunk egyre hangosabb lett a kert, egyre több lett a beszéd. Szép lassan ismerkedtek az egymás mellett ülők. Aztán amikor már a kávénál tartottunk, felálltam, hogy elmondjam én is gondolataimat. Nem terveztem semmit előre, de ahogy az ebéd alatt végig néztem unokatestvéreimet, családtagjaikat, elgondolkodtam. Arra a megállapításra jutottam, hogy ami most összegyűlt bennem, ha tetszik, ha nem, de elmondom. Felálltam. Mintha érezték volna, hogy mondandóm lesz, hirtelen elcsendesedtek. Meg is lepődtem.
  - Nem készültem szándékosan erre a beszédre, de ahogy elnéztelek benneteket gondolataim támadtak és, ha megengedítek elmondom. Öröm így együtt látni benneteket, látni a családotokat. Szétszórva élünk, nehezebb összejönni, mint annak idején elődeinknek, de higgyétek el, meg lehet tenni. És azt szeretném, hogy ne a temetés legyen erre az alkalom! Sokan vagyunk. Pedig most csak az apai ágam leszármazottai vannak itt és nem is mindenki. Emlékezzünk apai nagymamámra a nyolc gyereket szült asszonyra, a falu bírói tisztségét betöltő nagypapámra, aki háromszáz hold földjén gazdálkodott. A rokoni vérvonal egyik része. Én csak ezt ismerem és Somogy-országot, ahonnan eredünk. Persze sokkal színesebb a paletta, hiszen ehhez még hozzá kellene tennetek, főleg nektek, fiatalabbaknak, anyátok, apátok ágait.  Sokféle vér csörgedezik ereinkben. Mégis. Magyarok vagyunk, mert itt születtünk. Magyar földön, magyar gyökerekkel rendelkezünk. És most nem magyarkodni akarok. Így érzem. Talán ti is. Csak egy hiányzik belőlünk. A föld olyan fajta szeretete, morzsolgatása, ami őseinkben volt. Például az én nagyszüleimben. Ahogy elnézlek benneteket, senkit nem tudok szinte, aki még kicsit is foglalkozna a föld művelésével. Szinte mindenki értelmiségi, vagy szakmunkás és városi ember lett. Na, jó, te Győző! – a hatvan körüli, őszülő hajú unokatestvérem berzenkedett - Látom, hogy ágálsz. De te is csak a szőlővel bíbelődsz. És a házi kerttel, gyümölcsössel. Akkor egyedül te vagy a kivétel! - hirtelen Karcsi bökdösött oldalba, a szintén hatvan körüli, egykori tornatanár. Ránéztem és elnevettem magamat - Jó, jó! Karcsikám. Nem hagylak ki tégedet sem. Igazad van. Tudom, hogy a két szép lovadat gondozod és, hogy mennyire szereted őket! Látjátok? Ők már igazi kuriózumok köztünk! De ti az én korosztályom vagytok! A gyerekeitek már nem űzik ezt a mesterséget! Az is igaz, hogy a huszonegyedik században élünk és mi a csudát akarok? Nyilván nem kell az ásónál, kapánál leragadni. Eddig rendben is van. Csak azon gondolkodtam, hogy így aztán a falvak szép lassan elnéptelenednek, majd kihalnak. Túl messzire mentem, mert nem is erről akartam beszélni. Nem húzom drága időtöket. Tartsunk össze a jövőben és ti fiatalok legyetek többek egymásnak, mint ismerősök! Legyetek unokatestvérek! Találkozzatok többször! Legyen időtök rá! Ismerve a jelen életet, azt gondolom, ez lesz a legnehezebb!  Azt látom, hogy nagyon felgyorsult az idő, túl sokat kell dolgozni, karriert építeni, családot nevelni. Egynek viszont örülök! Sok a két-három gyerekes család köztetek! Csak ennyit akartam és most érezzétek jól magatokat!
   Ekkor mindenki emelte poharát, koccintottunk. Majd fogtam magam, és átültem a legidősebb generációhoz, akik mélyen elgondolkodva ültek, lassan szürcsölgették kávéjukat, némelyikük süteményt majszolt. Ez a nemzedék a hetvenöt- hetvenhat felé közeledett már. Ők voltak kevesebben.
  - Gyere, szívem, ülj le közénk egy kis időre! - helyet csinált maga mellett az egykor jóképű Olivér, aki valamikor gyárigazgató volt. Alacsony, megőszült, kissé összetöpörödött felesége nagy kerek barna szeme maradt csak a régi. Tudtam, hogy Olivér árva lányként vette feleségül. Elszegényedett, kifosztott grófi család sarja volt a nő. Édesapja még Recsket is megjárta. Mellette ült Ede, a hatvanas évek közepén Dániába disszidált öccse, akinek a dán, szőke, fehérbőrű szeplős felesége erősen törte a magyart, de igyekezett jól kifejezni magát. Mi meg jókat kacagtunk, ha valami csacskaságot mondott.
  - Na, mit szólsz az unokáimhoz? - nézett rám kérdőn Ede.
  - Nagyon helyesek, és ahogy láttam örökmozgók, tele vannak energiával! Egzotikus gyerekek, hiszen magyar, dán, kínai vér csörgedezik az ereikben. Talán még török is, ha a mi eredetünkre gondolok. Vajon milyen személyiségű emberek lesznek? Izgalmas kérdés.
   - Magyar mivoltukat nem fogják elfeledni, ha csak rajtam múlik! - tette hozzá Ede - A fiamat is így neveltem. A hagyományainkat jól ismeri.
  - Ugyan Ede!  - Olivér válaszolt neki kissé ironikusan - Ők már dán gyerekek lesznek, dán szokásokkal, dán életformával. A fiad sem élne itt Magyarországon, az ő otthona Dánia. Szép otthona van, jó állása. És nyugalma. Neki az otthon nem itt van. De talán már neked sem.
  - Te csak ne papolj Oli! Nekem ez a föld az otthonom.  Igazán itt érzem otthon magam. Én, idegen vagyok, bizonyos értelemben, Dániában. Hiába élek ott lassan negyven éve.  Én a gyökereimtől nem tudok elszakadni. Lehet, hogy a fiamnak már más, és lehet, hogy igazad van, az unokáimnak meg már teljesen más lesz. De azért én valami kis magyar magot, valami kis magyarságtudatot igyekszem elültetni bennük.
   Vilma, a velük egykorú, vidéken élő testvérem, aki köztük töltötte gyermekkorát, közbe szólt.
  - Csak nem vesztek össze ezen most? Inkább a lányodról mesélj Oli! Mit csinál? Szép, fekete szemű, csinos nő lett belőle. Még egészen picike volt, amikor utoljára láttam.
    Olivér megritkult haját megsimította, kerek barna szemén szemüvegét kicsit feltolta, majd Vilma felé fordult.
  - Hát szentem, elég régen nem találkoztunk! Az igaz. Pedig visszagondolva a gyerekkorunkra sokszor eszembe jutsz. Te voltál a jó, csendes, szófogadó kislány. Mi meg Eduval és a testvéreddel, szegény Lacival, a három nagyon rossz fiú. Bár azért én mindig megvédtelek. Már hány éve is, hogy Laci meghalt? - a távolba nézett.
  - Tizenöt. Már tizenöt. Pedig mennyire szeretett élni? De hát az ivás... Pedig nem volt részeges, de nem vetette meg a jó bort és a vírus.. a mája... Na, de a kislányodról kérdeztelek. Unokátok nincs? - nézett kíváncsian Olivérre és a feleségére.
   Olivér felesége kissé keményen válaszolt Vilmának.
  - Nincs unokánk. Illetve van két mostoha unokánk. Ili férjének a gyerekei. De ők már nagyok. Egyetemisták. Ili egy elvált emberhez ment feleségül. Vállalkozó. Jól megvannak. Jól élnek. Ili pedig üzletkötő. Jól beszél angolul. És ti? Hogy, hogy Győző, a férjed nem jött el? - egy pohár volt a kezében, amiből most kortyolt egyet.
  - Győző? Nem igazán jól érzi magát. Inkább otthon maradt. Bár, soha nem szerette a társasági életet. Jó ember, az is volt, de én azért mindig szerettem szórakozni. Kicsit a lányom lett olyan magának való. Vagy nem is tudom. A fiam más természetű. Nézzétek azt a szőke srácot, aki olyan jókat nevet ott a fa mellett. Az a szőke kislány a barátnője. Na, az a fiú a lányom gyereke. Most végez. Író szeretne lenni. A kislány meg vendéglátósnak készül. A fiam meg a város egyik vezetője, az élettársa pedig tanárnő, az is olyan befelé forduló. Nem könnyű az élet!  - hirtelen elhallgatott és maga elé nézett.
     Panni, a magas, még most sem elhízott unokatestvérünk, aki egy zalai faluban élt fiával és családjával, megsimogatta a karját.
   - Hát nem könnyű. De neked legalább van két gyereked. És, ha kell, valamelyik ott van melletted. Nekem csak ez az egy fiam van és a felesége, akivel nehéz kijönnöm. De mit tegyek? Ráadásul a férjem halála után, odaköltöztem hozzájuk. Ellátom a két fiú unokámat, ők az életem. És mi a köszönet? Persze nem is várok különösebbet, csak szeretetet, de a menyem...
    Erika, a sógornőm, meghalt bátyám, Laci felesége próbálta jobb kedvre deríteni hirtelen megszólalásával a kis társaságot.
  - De gyerekek! Nem azért vagyunk itt, hogy búsuljunk.  Higgyétek el senkinek sem könnyű a mi korosztályunk közül.  Az én fiam például elvált. Két házasságból van két gyereke, egyik egyetemista, az a szőke, hosszú hajú, szép magas lány, - mutatott feléjük - a másik pedig, a mellette ülő szemüveges Ida. Ő még középiskolás. Én meg a lányommal élek. Ő maradt a férjével és két fiával velem a nagy házban. Lányom gazdasági vezető egy cégnél, a férje egy boltban vezető, a nagyobbik fiuk Írországban italokat készít egy bevásárló központban, már vagy két éve. Gyűjti a pénzt. Mit csináljunk vele, nem szeret tanulni. Abbahagyta a főiskolai tanulmányait és inkább kiment külföldre dolgozni. Persze nem tudom mi lesz vele, ha hazajön. Hol tud majd elhelyezkedni? Semmilyen szakmája nincs.  A kicsi pedig még általános iskolás. Én pedig könyvelek, dolgozok még egy könyvkiadónál. Mint nyugdíjas. Nem a pénzért elsősorban. Nekem hiányozna a munka. Lehet, hogy furcsán néztek rám most...
  - Dehogyis Erika! - szólaltam meg hirtelen - Te még fürge vagy, mint régen, és viszonylag jó az egészséged!  Azt is tudom, hogy néha utazol, jársz tavasszal és ősszel gyógyfürdőbe, és eljársz színházba, sportrendezvényekre is a barátnőddel. Miért ne dolgoznál, ha ez nem okoz terhet neked?
  - Na, és te Anna? Veled mi van? Olivér néha tájékoztat mindenkiről, de igazából keveset tudok rólatok - fordult felém Ede, a Dániába disszidált nálamnál tizenhárom évvel idősebb unokatestvér.
  - Azt hiszem, jól vagyok. Lassan megbékélek a sorsommal. Nem mondom, hogy könnyű. De az egész életem kissé kusza volt. No, de ami volt elmúlt.   Nyugdíjas lettem, gyermekvédelemben dolgoztam több évtizedig. Szerettem csinálni.  Ma már nem igazán hiányzik. A férjem pedig három éve elhagyott, egy másik nő miatt. Tudom, hogy mindenféléket gondoltatok rólam. Na, de nem ez a lényeg!  A lányomat ismeritek, a három szép unokámat is. Nagyszerű pedagógus lett Zsófiból. Hihetetlen türelem és gyerekszeretet van benne. És nagyon szeret újítani, remek ötletei vannak. De nem dicsérem tovább. Pedig nem vagyok elfogult. A vőm pedig az emberi lelkeket, kapcsolatokat egyengeti. Pszichológus.  És két éve úgy adódott, hogy én is velük egy házba költöztem, csak külön. Azt hiszem nekem könnyebb lesz a helyzetem, mivel én nem a menyem, hanem a lányom közelében élek. A vejemmel meg viszonylag jól kijövök. Elfoglalom magamat, festegetek. Mármint képeket. Régi bennem bujkáló adottság, amit most próbálok kiélni. Eljárok önképző körökbe ilyen öreg fejjel, de nem szégyellek tanulni. Egyenlőre csak a saját szórakozásomra. Határtalanul élvezem és persze mellette, ha kellek, ott vagyok az unokáknak is.
  - Nahát! Ez lenni meglepő! Van neked itt kép? Engem érdekel! - kérdezte kíváncsian Karola, a dán feleség.
  - Nincs. Nem hoztam semmit magammal most. Illetve bent a nyaraló nappalijában egy csendélet van, amit én festettem. De gyertek el hozzám! Odaadom a címemet. Szívesen látok mindenkit egyébként is, bármikor. Csak előtte szóljatok telefonon.
  - Nekem tetszenek a képei. Bár én a testvére vagyok és talán elfogult. De azért nézzétek meg! Szerintem Anna nagyon tehetséges lett volna, ha nem adja fel olyan könnyen annak idején. De akkor a férje volt a fő szám neki. A fene megette! Anna olyan szép lány volt, okos és tehetséges, és a férje semmiben nem támogatta! Soha nem értettem Annát ezért! De hát a szerelem elvakította. Csak azt nem értem, hogy miért nem hagyta ott időben! Megvárta, amíg ő keres magának egy fiatalabb libát - mondta szinte korholva a magáét Vilma, a testvérem.
  - Na, jól van, ne morgolódj Vilmuskám! - felálltam, megsimogattam a karját - Ez már csak így történt! De látom, jön Nóra. Apám ügyvéd testvérének a lánya. Karcsi és Gábor kísérik. Szinte egyidősek vagyunk.  Kicsit elvonulok velük. Úgy látom, Nóra némi józanításra szorul. Tudjátok, hogy alkoholista? – láttam a meglepődött szemeket, de válaszra sem várva, fogtam magam és belekaroltam Nórába, aki már elég rossz állapotban volt. A két fiút, Karcsit és Gábort is hívtam, és együtt elindultunk a nyaraló terasza felé.
   Mind a négyen leültünk a teraszon lévő asztalhoz. Látva Nóra állapotát, lefőztem egy jó erős kávét. A fiúkat is megkínáltam, de csak Karcsi ivott, öccse Gábor, aki csak egy évvel volt fiatalabb nála, vörös bort kért. Jómagam hideg narancslé mellett döntöttem. Először csak szép csendben iszogattunk, elnéztem Nórát, akinek egykori szép arca erősen megduzzadt, különlegesen szép macska szeme vöröses vérerekkel volt tele. Néztem elhízott alakját, megőszült, kissé göndör, rövidre vágott haját. Látszott rajta az alkohol szinte minden káros hatása. Gábor rágyújtott egy cigarettára. Haját, ami valószínű, hogy már ősz volt, sárgásra festette. Fekete égő szeme azért a régi volt még. Egy fehér pólóban és kék farmernadrágba öltözött, kissé kopott sportcipő volt a lábán. Felsőteste még mindig kidolgozott, akárcsak Karcsié. Mindkét férfi már kora ifjúságától aktívan sportolt, így szinte mindketten megőrizték sportos alkatukat, nem híztak el. Valamikor, mindketten nagyon jóképű srácok voltak.  Karcsi haja őszült, kissé gyér volt, de ő nem festette. Barna szeme ugyanúgy mosolygott, mint régen. Szemüveget hordott, ami a fényre elsötétedett és most úgy nézett ki, mintha napszemüveget hordana. Hátradőlt a széken, két izmos karját a nyaka köré kulcsolta, majd kissé akadozva megszólalt. Látszott, hogy nem akarja bántani Nórát, de azért rákérdezett.
  - Jól vagy Nóra? Fáradtnak látszol - majd rám nézett kacsintva - Te Anna? Nincs egy nyugágyatok? Talán ráférne Nórára egy kis alvás - Nóra ekkor álmatagon megemelte kávés csészéjét, ivott egy kortyot, láttam, hogy keze mennyire remeg.
  - Nem, dehogy. Egyáltalán nem vagyok álmos, de inkább kávé helyett én is innék valami kis konyakot - szinte kérőn nézett rám, majd folytatta - Anna! Hogy te milyen jól tartod magad! És Ti is srácok! Ezer éve nem láttalak benneteket! Adsz egy cigit Karcsi? - Karcsi megkínálta, Nóra remegő kézzel rágyújtott, mélyet szippantott és idegesen fújta a füstöt.
  - Anna jól néz ki, mert nem iszik, mint te Nóra. Miért csinálod? - szegezte neki a kérdést szinte tapintatlanul Gábor, de ő már csak ilyen volt.
  - Mi? - nézett zavartan Nóra Gáborra.
  - Jól hallottad? Tudjuk a fiadtól, meg még sokan tudják rajta kívül is, hogy mint a kefekötő úgy iszol. Amióta meghalt a férjed szinte magadhoz sem tértél. Még csodálkozom, hogy eljöttél és egyáltalán…
  - Gábor! - korholni kezdte Karcsi - Nem vagy te tapintatlan?
    Ekkor Nóra váratlan higgadtsággal, szemét lesütve, egyre több slukkot szippantva, szinte hadarva kezdett bele védekező beszédébe.
  - Semmi baj! Nem tagadom! Iszom, mert semmi nem érdekel. Megmondom az igazságot!  Az egész életem egy csődtömeg volt! - ideges mozdulataival lehamuzta magát, majd kortyolt egyet az oda készített vízből - Rajmund a fiam most sem akart elhozni, mert szégyell. Persze biztosan igaza van. De hát mégiscsak az anyja vagyok. És látni akartam én is a rokonságot! Azért még ember vagyok! Akárhogy is… - elsírta magát.
  - Na, nincs semmi baj! Én megértelek! Ez egy betegség. De miért nem gyógyíttatod magad? Majd még beszélünk erről! - tettem fel a kérdést és megsimogattam.
  - Már késő. A férjem nem tette meg. Pedig akkor, régen kezdtem inni. Jól tudta ő is. De hagyta. Mert a nőgyógyász, nálamnál húsz évvel idősebb uramnak így kényelmesebb volt. Amikor én jól lerészegedtem ő élte az életét a szeretőjével. Azt hitte a hülye, hogy nem tudom. Na, most nektek kipakolok. Tudom, hogy ti megértetek és talán nem mondjátok tovább. De az is mindegy. Soha nem szerettem a férjem. Szinte iszonyodtam tőle. Apám és főleg anyám, a sznob anyám, kényszerített hozzá. Ők akarták ezt a házasságot, mert szégyellték, hogy leszbi vagyok. Képzeljétek, az voltam. Tényleg! És nekem az volt a jó. Én pedig túl gyenge voltam, túlságosan szülő függő, jól nevelt. Tele ezernyi gátlással. Hát hozzámentem az elvált, középkorú, vidéki nőgyógyászhoz. Piszok jól éltünk. Állandó társaság, ivászat, szórakozás. Mindenünk megvolt. Csak a boldogságom hiányzott. Közben megszültem a fiam. De soha nem éreztem magamat igazi anyának. Mert nem tudtam. Nem tudom, hogy miért. Akkor már inni kezdtem. Hát így telt az életem. A lényeg az, hogy tök boldogtalan voltam és a fiam sem szeret. Vettek nekem egy kis lakást, ott éldegélek egyedül. De látjátok! Nem tudom halálra inni magamat! - hirtelen elvette Gábor borospoharát és megitta a még benne lévő vörösbort. Mindhárman döbbenten összenéztünk, majd az ismét sírva fakadó és agresszívvá váló Nórát bevittük az egyik szobába, ahol sikerült lefektetnünk. Vele maradtam egy ideig, nyugtatgattam. Rövidesen elaludt, én pedig visszamentem a teraszon üldögélő két fiú unokatestvéremhez, akikről én is csak keveset tudtam.
  - Na, minden rendben? - nézett rám kérdőn Gábor.
  - Igen. Elaludt, de lehet, hogy hamarosan felébred. Azért félelmetes egy sorsa volt, nem? Talán segítenünk kellene neki… - néztem rájuk.
  - Hát az. Sajnálom! Még, hogy leszbikus volt! Nahát! Ti gondoltátok volna? - nézett az öccsére Karcsi.
  - Fogalmam sem volt róla. Különben is, én alig tudok bárkiről is valamit. Segíteni? Hát... De hogyan? Nem szólhatunk bele az életébe! Legfeljebb a fiával beszélhetünk.
   - Hát persze! Nehéz dolog! De, ha elmenne alkohol elvonóra? Na, majd meglátjuk! - néztem elgondolkodva mindkettőjükre, majd folytattam – Ti pedig nagyon is el voltatok foglalva magatokkal. Így aztán tényleg nem tudhattok senkiről semmit. Igaz, hogy én is csak ezt-azt hallottam rólatok. Mégpedig azt, hogy nagy nőcsábászok voltatok, mint az apai nagyapám, aki még hetven valahány évesen is a nők után kajtatott a faluban. Apám mesélte, hogy az öccsével meglesték a padlásról, hogy hova megy az idős apjuk egyik estefelé. Miután látták, hogy egy özvegyasszony házának a kapuján lép be, utána eredtek és meglepték. Majd hazavezették, és jól letorkolták. A felesége, a nagyanyám, akkor már beteg volt és csak feküdt az ágyán szótlanul. Pedig szerette a nagyanyámat, mindent megadott neki, de egész életében félre lépett. Akárcsak ti! Aztán most mi van veletek? Meséljetek! Utána majd én is elmondom az életemet. Egynek viszont örülök. Annak, hogy kibékültetek. Tudom, hogy évekig nem beszéltetek és nem találkoztatok. Pedig baromi jó testvérek voltatok huszonéves korotokban. Milyen sokat voltunk együtt! Milyen jókat buliztunk, beszélgettünk! Emlékeztek?
   A két már érett férfi elnevette magát. Szinte egyszerre mondták.
   - De még mennyire, hogy emlékszünk! - majd Karcsi folytatta - Ami igaz, te is eltűntél. Férjhez mentél, ahhoz a művészhez, és elköltöztél Pestre.  De majd elmondod. Na, akkor kezdjem én, vagy te Gábor? - nézett az öccsére, aki most keresztbe tette a lábát, nyújtózott egyet, majd előre dőlt a széken, ivott egy kortyot, rákönyökölt az asztalra és megszólalt.
  - Szerintem kezdem én, az én történetem talán rövidebb, mint Kareszé. Azt hiszem, úgyis csak a lényeget lehet ennyi idő alatt elmondani. A főiskola után házasság, azzal a lánnyal, akivel már negyedikes gimnazista korom óta jártam. Vettünk egy Balaton parti vityillót. Tényleg az volt. Aztán ő könyvtáros lett, én meg történelmet tanítottam a helyi gimiben. Aztán jöttek a gyerekek. Először a két lány, nem nagy korkülönbséggel, majd jóval később váratlanul a harmadik, aki fiú lett. Nagyon kellett a pénz. Anyu ugye támogatott apuval valamicskét, de nem tudtunk zöld ágra vergődni. Ott hagytam a sulit, nyitottunk ajándék boltot. Aztán egy borozót. Ez a nyolcvanas években piszokul sok pénzt hozott. Építkezni kezdtünk. Közben akadtak a horogra ilyen-olyan nők. Élveztem a helyzetet. Egyre többet csapongtam ki. Éva és köztem egyre rosszabb lett a kapcsolat. És mire felépült a nagy ház, kész, vége lett. Elmentem egy nálamnál húsz évvel, fiatalabb csajjal. Teljesen oda voltam érte. A két lányom ekkor már főiskolás volt. Az egyik tanítónő lett, a másik színésznő, a fiam meg most egyetemista. Elváltunk. Anyagilag osztozkodtunk. Aztán az új társammal vendéglőt nyitottunk, azt mondta, hogy ért hozzá, de a túrót értett. Belebuktunk. Elúszott a pénzünk is. A volt családommal azért tartom a kapcsolatot. Néha találkozunk. Eleinte haragudtak rám, de tudomásul vették, hogy ilyen vagyok. Én a magam módján, szeretem őket. Van két unokám is. A csajjal vége lett a kapcsolatomnak tíz év után. Most egy erdő mellett lakom egy somogyi faluban. Van egy pici lakásom, és élek, ahogy élek. Közben alkotok. Rézmetszeteket készítek. Időnként sikerül eladnom közvetítéssel. Van egy fiatal csaj, aki időnként meglátogat. Beérem ezzel. Nincsenek elvárásaim már. Időnként én is többet iszom a kelleténél. Lehet, hogy kissé link vagyok? Vagy voltam? Egyszóval egyedül maradtam, de elfogadom az egészet így. Gyakorlatilag semmim sincs. Hát ennyi.
  - Nem mondom, megleptél! - néztem rá, majd Karcsira, aki csak hallgatott magába mélyedve, miközben Gábor beszélt - Nem is tudom, mit mondjak? Szerintem nagyon összekutyultad az életed.  Még jó, hogy édesanyád mindezt nem tudhatta már, hiszen régen meghalt akkor, amikor válságba került a házasságod. Azt gondolom nem így képzelte az életedet és nem így neveltek, nem erre neveltek. Bár a linkség azért már egészen fiatal korodban benned volt, ahogy te fogalmaztál.- ekkor hirtelen közbevágott Karcsi.
  - Na, akkor most folytatom én, elmondom a laza kis életemet. Biztosan erre is azt mondod majd Anna, hogy felelőtlen és megbízhatatlan voltam - szólalt meg ekkor Karcsi, rágyújtott, hátradőlt és halkan belekezdett történetébe. Gábor nem szólt, elkomorodott és belekortyolt a poharába, Karcsi pedig folytatta.
  - Sajnos én is kedveltem mindig a szép nőket. Elvégeztem az egyetemet és én is túl korán nősültem. Feleségül vettem az egykori gimnazista szerelmemet, akivel már az egyetemre is együtt jártunk. Először vidéken tanítottunk, ott volt szolgálati lakás, majd a feleségem értelmiségi családból jött, jól voltak eleresztve, és vettek nekünk lakást a városban. Aztán megszületett a fiunk, majd a lányom. Eleinte nem csaltam én a feleségemet, csakhogy, idővel egyre frigidebb lett. Én pedig többre vágyam. Kezdtem a Balaton parton, a nyári szünetekben a strandon körülnézni. Volt éppen elég sok szép és még okos lány is. Szóval jött az első csábítás, majd szerelem. Persze azért nem váltunk. Eleinte Jolán nem is tudott róla. Tudjátok volt egy gyönyörű szőke szerelmem. Nemrég találkoztam vele. Gyerekek! Hogy mi lett belőle! Agyvérzést kapott szegény, lebénult. Belegondoltam, ha akkor feleségül veszem, vajon most mit csinálnék? Na, ezt csak úgy közbevetőleg. A gyerekeket imádtam, felneveltem őket, aztán mi is egy családi házba költöztünk. És ebben az időben, pont az anyagiakon vesztünk össze Gáborral. Mindegyikünk, de az is lehet, hogy én éreztem, hogy ő többet kap otthonról. Ő volt a kisebb. Akárhogy is, anyu kedvence voltál. De most már tényleg hagyjuk! Szóval, a ház. Akkor már a lányom is férjez ment, meg a fiam is megnősült, és mi elváltunk. Én laktam az emeleti részben, Jolán a földszinten. Néha próbálkoztam, hátha még helyre lehet hozni a kettőnk kapcsolatát. De Jolán rideg nő volt. Szerintem mindig is az volt. Talán, ha nem az, akkor nem szaladgálok más nők után. Na, mindegy. Otthagytam a sulit, ahol tanítottam. Csak edzőséget vállaltam és alapítottam egy őrző-védő céget. Jól ment eleinte. És ötvenévesen megismerkedtem egy tizennyolc éves, volt állami gondozott lánnyal. Most gondolhatjátok, hogy hülye voltam és túl nagy volt a korkülönbség. - hirtelen elhallgatott, Gábor pedig szinte támadóan fakadt ki.
  - Hát öregem! Most is csak azt mondom, hogy meggondolatlan voltál. Ráadásul egy cigánylánnyal költöztél össze, így aztán a gyerekeid kiközösítettek. Megérte? Milyen kapcsolatod van most, több mint tíz év után ezzel a nővel? Miről tudsz vele beszélni? Vagy csak a szex fontos neked is? Jó, ne szólj közbe! És ne sértődj meg!  Tudom, hogy két gyereket szült, hogy otthon rendesen ellát mindent, szereti a gyerekeit, te pedig oda meg vissza vagy értük! Ez az új családod! A másik tök szétesett. Van hat unokád és egyikkel sem találkozhatsz.
    Karcsi Gáborra, majd rám nézett, hirtelen kemény lett, összevonta szemöldökét és haragosan válaszolt Gábornak.
   - Nem érdekel senkinek a véleménye. Cigányszármazású, de nagy szivű és jó volt vele. Rendes nő lett belőle. Lehetne annyi pénzem, hogy utazgassak, kedvemre éljek, de minek? Mit adna nekem? A két gyerekemet imádom. Persze a másik kettőt is. Velük is rendes voltam, segítettem őket, amíg hagyták. Most már felnőttek. Ők nem akarnak velem kapcsolatot tartani, persze a sznob anyjuk miatt, aki választás elé állította őket. Vagy ő, vagy én. A fiammal még néha beszélgetek telefonon, vagy, ha Pesten járok, az irodájában felkeresem, de a lányom nem áll velem szóba. Úgy látszik, nincs már rám szüksége. Kész!   Anyagilag jól vannak. Enikő ügyvéd, a fiam pedig bankigazgató. Csak azt sajnálom, hogy az unokáim nem léteznek. De ezt lezártam. Most nekem az új családom fontos. És nem filozofálgatni akarok Arankával, az élettársammal, a gyerekeim anyjával. Úgy jó, ahogy van nekem. A két gyereket meg nagyon szeretem, de ők is engem. Nagyon jó a kapcsolat közöttünk. Szeretném, ha el tudnám még őket indítani, szeretném, ha jól megállnák majd a helyüket az életben. Talán nem egészen úgy, ahogy mi. Hát, egyelőre ennyi. - rám nézett egyenes tekintetével, én pedig igyekeztem őszintén elmondani a bennem felgyűlt velük kapcsolatos gondolataimat.
  - Ahogy hallgattalak benneteket, úgy gondolom, hogy sűrűn éltétek a mindennapjaitokat. Bár közben sok embert megbántottatok, azt hiszem. És a gyerekeitek azért valahol biztosan megsínylették. Nem mondhatjátok, hogy konszolidált urak lettetek. Azért furcsa. Te, Gábor magányosan élsz, nem tudom, hogy miért ragaszkodsz te is, a náladnál sokkal, fiatalabb nőkkel való kapcsolathoz. Illetve ezt is értem. De mi lesz veled később? A kulipintyódban fogsz meghalni magányosan. Ne sértődj meg, de te nagyon elcsúsztál. Úgy látom Karcsinak, megvan a kapaszkodója, van családja is, bár nem hiszem, hogy határtalanul elégedett és boldog vagy most. Lehet, hogy a gyerekeidhez menekülsz, de valami kis áltatást érzek. Önáltatást. Ha már így alakult, kénytelen vagy elfogadni a helyzetet. De hát a te jövőd, de még a gyerekeid jövője is kérdőjeles számomra. Te is ott hagytad az egykori biztos egzisztenciád. Viszonylagosan szabad vagy, de milyen áron?  Bármit is mondasz, de túl nagy a korkülönbség Aranka és közted. És az élettársad nem dolgozik. Nincs semmi szakmája. A mai világban pedig...Ha veled történne valami, mi lesz a gyerekekkel? - a két férfi csendben és kissé összehúzott szemmel hallgatott - Persze nincs jogom felettetek ítélkezni. Nem is akarok. És ne haragudjatok a nyílt és őszinte véleményemért. Azért őrület, hogy ebben a családban a mi generációnk tagjai közül mennyi félresikerült élet van! Köztük az enyém is. Nem tagadom. Elgondolkodhatunk, hogy vajon miért? - Karcsi hirtelen kiegyenesedett, megköszörülte torkát és elgondolkodva megszólalt.
  - Gondoltam, hogy ez lesz a véleményed. Történhetett volna sok minden másképp. Valószínűleg igazad is van. Sok mindenért biztosan én vagyok a felelős, én léptem rosszul. Én voltam a rossz fiú. Bár ez sokkal összetettebb azért. De nem is hibáztatok senkit. És hát így történt. És már nem ugrálhatok. Szabadság? Már nem kell. Lehet, hogy tényleg arra vágytam és azért léptem így, amit talán a mai fejjel már nem tennék. Mindezek ellenére örülök, hogy van valakim, tartozom valakikhez, és nem vagyok egyedül. Biztosan meggondolatlan vagyok és talán önző. A jövőt illetően pedig valójában szorongok. Bevallom. Csak remélhetek!
  - Kemény kritikát mondtál rólam  - motyogta halkan Gábor és felém fordult - De mindenért én tehetek. Azt hiszem, túl korán házasodtam. És későn kezdtem abba, amit igazán szeretek csinálni.  Ha látnád egy-két dolgomat, azért talán másképp ítélnél meg. Mármint a lecsúszásomat illetően. A lányomék leköltöznek a faluba, úgy tervezik. Ott vesznek majd házat. Ott fog tanítani.  Talán azért csak nem leszek teljesen egyedül, ha valami történne velem. De hagyjuk! Amúgy meg mindenki magányos valahol, azt gondolom. És te? Te milyen baklövéseket követtél el? Nagyon csinos lány voltál! A te életed sem lett sokkal sikeresebb, ahogy hallottam. Pedig ígéretes út állt előtted.
  - Nos, én sem így képzeltem el sok mindent - de ahogy belekezdtem volna a mesémbe, Nóra jött felénk kócosan és álmosan. Felugrottam, elkísértem a fürdőszobába, hogy rendbe hozhassa magát, majd Gáborral és Karcsival együtt visszakísértük a társasághoz. Leültünk a fiatalok közé, akik élénken társalogtak, nagyokat kacagtak, néha egy-egy kisgyerek szaladt át hozzájuk.
 


THE LOOK  OF LOVE