Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Visszatekintő

2009.04.26

 

visszanezvest.jpg

 

 
Visszatekintő
 
 
  Patacs, ma már Pécs településrésze, korábban önálló község. Ezerkilencszázharmincban egyesült Magyarürög, Mecsekszentkút és Rácváros községekkel. Az összevont település neve Mecsekalja lett, majd ezerkilencszázötvennégyben Mecsekalját Pécshez csatolták.
   Az interneten böngésztem a rövid tájékoztatót egykori lakóhelyemről. Érdeklődve tájékozódtam a Bajmi kútról, az Árnyas forrásról, és a korai mecseki szőlőkultúráról. Azt pedig már jól tudtam, hogy itt gazdálkodott az ötvenes évek elején Kovács Béla, kisgazdapárti politikus, a későbbi Nagy Imre második és harmadik kormányának tagja.
   Itt megálltam. A komódón álló édesapám fényképére néztem. Talán ismerték egymást. Sokáig csak keveset hallottam erről az időszakról. Soha, senki nem beszélt róla. Csak annyit tudtam, amennyit az emlékezetem megőrzött. Hiszen ezerkilencszázötvenegyben, amikor ideköltöztünk, mindössze hatéves voltam.
 
***
  
 
    Hideg, borongós őszi délután volt, amikor anyám és apám egy teherautóra pakolták dobozokba, zsákokba összezsúfolt konyhánkat, szobánkat. Tele voltam szorongással. Nem értettem miért kell nekünk a szép négy szobás tágas házból, a házhoz tartozó hatalmas udvarból elmenekülnünk.
   Ezt megelőzően apámat gyakran behívták a községházára. Anyám ilyenkor idegesen, kezét tördelve sírdogált. Állandóan a faliórát nézte, ami lassan és egyre hangosabban tik-takozott a fagyos csend ülte szobában. Ahogy telt az idő egyre gyakrabban ment ki a gangra, az udvarra. Ha szólni mertem ilyenkor, azonnal csendre intett. Aztán megérkezett apám, sápadtan, kimerülten. Időnként nagyokat káromkodott, anyámmal sustorogtak beszolgáltatásról, padláslesöprésről, kulákságról, kitelepítésről, államosításról. Később, engem elvittek a szomszéd községben élő nagyszüleimhez, majd két hét múlva eljött a költözésünk ideje. Éreztem, hogy a felnőtteknek most nagyon nehéz, és nekünk, muszáj innen elmenni. Amikor már zötykölődtünk a teherautóval, én apám ölében ülve kérdőn néztem rá. Nagyon szomorú volt a szeme. Megsimogatta a hajamat és csak annyit súgott a fülembe: - Ne félj! Jó lesz ott is, ahová megyünk. Ott majd jó emberek lesznek. Kicsi lesz a lakás, de a jó emberek kis helyen is elférnek.
   Nos, igen. Jó emberek. Szerencsére azok is akadtak. Összetartó volt a kis falu. Jó szomszédjaink voltak, segítőkészek. És mégis. Apámat, aki kényszerűségből egy pécsi gépszerelő üzemben dolgozott, egyik nap nem engedték haza. A gyárba érte ment az ÁVH néhány embere és börtönbe csukták. Szabotált. Így mondták. Anyám hosszú, kerülő úton tudta meg azt is, hogy apámat börtönbe vitték.  Bennünket is meglátogatott ebben az időben a barna bőrkabátos kis csoport éjnek idején. Apám ekkor már két hete ült a börtönben, hamis vádak alapján.
    Erős ajtódörömbölésre riadtunk. Anyám magára kapta matlaszé pongyoláját, vállára terített egy fekete berliner vállkendőt, engem közben megsimogatott, és sietve ment az ajtóhoz. Aztán hallottam, amint egy férfihang erélyesen megszólal: - Tudomásunkra jutott, hogy maguk fegyvert rejtegetnek! Így most végigjárjuk a házat! - A dunyhát a fejemre húztam, de kis rést hagyva, kíváncsian füleltem. Attól féltem, hogy anyámnak bántódása esik. De ő szinte kihívóan válaszolt a három bőrkabátosnak: - Ha csak maguk nem dugtak el fegyvert! Mert nekünk nem szokásunk a rejtegetés, meg aztán semmilyen fegyverünk nincs. A lakás meg olyan kicsi, hogy könnyen végigjárhatják.
     Az a kis patacsi ház, ahová költöztünk, valóban kicsi volt. Mindössze egy szoba, konyha. A ház másik szobájában egy öregasszony lakott. Még egy kicsi, üres istálló és pajta volt az udvar végében. Apám így vette meg lakottan. Csak erre volt pénze.
   Mindenünk odalett. A nagyapámtól örökölt háromszáz holdas puszta, a kis téglaégetővel, házaival. A házunkat is államosították közben. Tényleg nagyon szegények voltunk. De ez engem akkor, mintha nem zavart volna. Játszottam a korombeli lányokkal, szomszédoltam, néha a szüleimmel kirándultunk  Tettyére, vagy Pécs belvárosába. Ettük a sok zsíros és cukros kenyeret.
    De ez az éjszakai látogatás egy rémálom volt nekem is, anyámnak is.  Aztán amikor a fiókborogatás, és a szobában lévő szekrényekben való kutakodás befejeződött, leült az ágyam szélére az egyik bőrkabátos, barna kalapos férfi, megsimogatta a fejemet, és azt mondta: - „Ne félj kislányka, nem bántunk. Már itt sem vagyunk!” - aztán felállt, intett a többieknek és elmentek. Anyám bekúszott mellém az ágyba, szorosan öleltük egymást és zokogtunk.
    Az apám pár hét múlva egy késő nyári estén hazajött, lefogyva, borostásan, sápadtan, összetörten. Imára kulcsolt kézzel álltunk mind a hárman egy szentkép előtt és egyszerre mondtuk a Miatyánkot. Majd anyám a szomszédba küldött tojásért, amiből apámnak kiadós, szalonnás vacsorát készített.
     Aztán felejteni kellett a történteket. Apám egy erdészethez járt dolgozni, anyám napszámos munkát vállalt, én pedig ősztől belekezdtem az olvasás írás-számolás rejtelmeibe. Többet nem beszéltek szüleim a történtekről. És mivel idő előtt meghaltak, így csak később, a rendszerváltás után értettem meg sok mindent.
     Hátradőltem a székemen és Margitra gondoltam, a nálamnál négy-öt évvel idősebb egyik szomszédlányra, akire anyám gyakran rábízott, ha kapálni járt. Ilyenkor, mi gyerekek a zsúptetős házukban gyűltünk össze játszani. Többnyire korombeli lányok voltak a pajtásaim. Nagy babázások, labdajátékok zajlottak. Időnként, gondolva egyet, vándoroltunk egyik lakásból a másikba. Ha éhesek voltunk, kaptunk egy kis lekváros kenyeret.
    Az első tanító nénim sovány volt, ősz haját pici kontyba tekerte és állandóan kiabált, mint egy szipirtyó.  Gyakran kellett kiállni a rosszaknak egy-egy vonalzóval adott körmösre.  Persze, azért voltak szép emlékeim is. A hangulatos néptánc órák, az ünnepi szereplések, a jó tanulmányi eredményekért kapott dicséretek, a mecseki, családi kirándulások, a domboldali mandulásban való csendes üldögélések, az első áldozásomra való készülődés, és sok-sok gondtalan játék a barátnőkkel.    
     Emlékszem a szinte méteres havas utakra, nagyon hideg, jégcsapos telekre. Télvíz idején a nagyanyám által kötött, vastag gyapjú zokni volt a lábamon, egy fűzős bakancs és a mackóruha. Ebben álltam sort a bolt előtt, akkor hétévesen, kezemben a kiadott jegyekkel, hol tejért, hol cukorért. Örökké fázott a lábam. Hirtelen felvillant emlékeimben az iskolatáskán való szánkózás. Néhányszor osztálytársaimmal tanítás után, egy közeli dombra mentünk, és ráülve az iskolatáskánkra csúsztunk le a havas domboldalon. Élveztük a száguldást, és önfeledten sikongtunk.
     A mai napig élénken él emlékezetemben a borókafenyőből állított karácsonyfa, amin a régi szép díszek csillogtak. Csak a szaloncukor volt otthon készített. Alatta egy-két mesekönyv, és egy barna maci volt az ajándékom. Mennyire boldog voltam akkor!
     Persze a szüleim biztosan nem így élték meg. Túl szegényes volt minden, ruhára, élelemre is alig jutott. Mégsem éreztem, hogy milyen szegény vagyok. Talán, mert szinte minden osztálytársam hasonlóan élt. De hát innen is tovább léptünk. Ezerkilencszázötvenötben a nagyszüleimhez költöztünk egy Tolna megyei faluba. Az ő szép nagy tornácos házukba, ahol mindenkinek külön szoba jutott. De az már egy másik történet.
   Patacs. Néztem a térképet. De hiába böngésztem, nem emlékeztem az utca nevére, ahol egykor laktunk. Végül is ötven év telt el azóta. Elzártam a számítógépem és járkálni kezdtem a lakásomban. Kinéztem az ablakon. Szép, napsütéses őszi idő volt. Mártára, egykori gimnáziumi barátnőmre gondoltam, aki Pécsett élt. Orvos lett belőle. Tárcsáztam a számát és megbeszéltem vele egy hétvégi látogatást.
 
****
 
      Márta, egykori barátnőm a pécsi vasútállomáson várt kocsival. Egymás nyakába borultunk.
  - Örültem Éva, amikor jelentkeztél, és még jobban, hogy találkozunk. Tudom, kicsit nosztalgiázni akarsz, de remélem, végre egy jót beszélgethetünk mi is!  - mondta vidáman, miközben a belvárosban lévő emeletes házukhoz vitt a kocsijával.
    Ránéztem, mielőtt válaszoltam volna. Kicsit elhízott, haja éppolyan rövid volt, mint régen, vöröses szőkére festett. Enyhe smink volt rajta és néhány aranylánc csillogott a nyakában.
   - Tudod Márta, nagyon rám tört a vágyakozás, hogy megnézzem egykori lakóhelyemet, volt iskolámat, ahol a betűvetést tanultam. Tudom nem szép, hogy ezzel kerestelek meg. Nem is akartam kellemetlenkedni nálatok. Amióta felnőttek lettünk csak érettségi találkozókon beszélgetünk. Te is, én is másik életbe kezdtünk, és hát valljuk be elszakadtunk egymástól. Pedig valaha szoros volt a kapcsolat közöttünk.
  - Ez így igaz, de azért én most is éppúgy szeretlek, mint régen, és szívesen látunk. De itt is vagyunk. Gyere! Külön szobád lesz, én sajnos napközben még dolgozom, így magadra hagylak, de este már beszélgethetünk és sétálgathatunk. A férjem meg nincs itthon, külföldön van egy szakmai konferencián. Tudod, hogy kutató orvos - előrement a nagy barna kapuhoz, kinyitotta, majd lifttel felmentünk a harmadik emeleti nagy négy szobás gazdagon berendezett lakásukba.
  - Látod? Ez a vagyonunk, na meg az autók, és egy kicsi faháznyaraló Abaligeten. A két fiam már régen elköltözött. De ezeket tudod, hiszen ezt az utolsó érettségi találkozón elmeséltem. Tulajdonképpen már nagy a lakás, bár az unokák, ha itt vannak, kitöltik a helyet - nevette el magát. Ez a kisebb szoba lesz a tied – mutatott a lakás végében az egyik kis szobára - Átalakítottam vendégszobának. Helyezkedj el kényelmesen, aztán, ha nem vagy fáradt sétálhatunk egyet a belvárosban. Vagy inkább beszélgessünk? – nézett rám kérdőn, miközben én kipakoltam a holmimat.
  - Talán jobb lenne most maradni. Kicsit beszélgetni. Nem maradok sokáig, mint mondtam. Holnap kimegyek busszal Patacsra, próbálom megtalálni az egykori kis házunkat, az utcát, a volt iskolámat, hátha meg van még. De utána mászkálhatunk, ha nem leszel fáradt munka után.
  - Dehogy leszek fáradt, én még mindig tele vagyok energiával! Igazán ráérsz maradni! Őszintén mondom! Úgyis egyedül vagyok. Akkor fürödj le, és utána vacsizunk. Emlékszel még Tiborra? - nézett rám titokzatosan.
  - Tiborra? A medikus srácra gondolsz, életem első szerelmére? - kérdeztem meglepetten.
  - Aha. Tudod, hogy évfolyamtársak voltunk és sokat siránkozott annakidején nekem rólad.
  - Hol van az már Mártikám? De most, ez hogy jön ide?
  - Hát úgy, hogy összefutottam vele és rólad érdeklődött.
  - Ne mondd! – álltam fel táskám mellől és érdeklődve kérdeztem Mártát - Hát emlékszik még rám? És mi van vele? Hogy néz ki? Nagyon megöregedett?
  - Sebész lett és itt él a városban. Felesége van, egy fia. Valahol a Mecsek oldalában laknak. Biztos szép helyen! Jól néz ki, jól tartja magát! Még most is mondta, hogy mennyire szerelmes volt beléd. Te pedig dobtad annakidején. Ezt nehezen bocsátotta meg. Komoly szándékai voltak veled kapcsolatban. Látod? Pedig jól jártál volna vele!
    Elgondolkodtam barátnőm szavain, eszembe jutott Tibor, az egykori szerelem. A szőke, magas, nagyon kedves, medikus fiú. Aztán csak mormogtam valamit, sóhajtottam egy nagyot és elmentem fürödni. Vacsora után kényelmesen leültünk a nappaliba, valami finom koktélt kevert és azzal kínált. Majd leült velem szemben és hirtelen beszélni kezdett.
  - Tudod Éva, az én életem sem volt olyan egyszerű. Eleinte kész katasztrófa volt Misivel. Teljesen az anyja függősége volt. Mindenben rá hallgatott és én eleinte úgy éreztem, hogy az anyja a felesége is egyben. Majdnem három évig voltunk úgy, hogy elválunk. Legalábbis én gondoltam ezt. Aztán, nem szép, hogy ezt mondom, de szerencsére meghalt a mamája és akkor szabadult meg végleg ettől az anyafüggő érzésétől. Eleinte persze magába zuhant, de én akkor reménykedtem, hogy felépül. És meglepő módon el tudtunk beszélgetni, meghallgatta az én problémámat is, megértette az érzéseimet és megváltozott, mintha kicserélték volna.  Szóval jól vagyunk. Nem mondom, hogy nem volt problémánk, férfi ő is, de aztán jöttek a gyerekek, lefoglalta a munkája is, és békésen összeöregedtünk. És Te? Veled mi van? Tudom, hogy Gábor már lassan öt éve, hogy meghalt. Nagyon furcsa szerelem volt a tiétek.
   - Igen. Öt éve. Nehéz volt eleinte a hiányát elviselnem. Pedig egyáltalán nem volt felhőtlen a kapcsolatunk Talán fel sem fogta, hogy milyen mély sebeket okozott nekem a folyamatos nőügyeivel. És mégis együtt maradtunk. Persze sokszor kért bocsánatot és én, mint tudod mindig megbocsátottam. Talán, mert még így is szerettem. És azért én a lelkébe láttam. Érzékeny és okos ember volt. Értékes ember. Jó orvos volt. Még ezt is mondom.  Egész életében sündisznó tüskébe öltözött.  Nem is akarom bántani. Talán azért ő is szeretett a maga módján. Nagy ritkán bevallotta, hogy tulajdonképpen nem tudna nélkülem élni. Ellentmondásos, ugye? De hagyjuk! Ne beszéljünk erről Márta! Elmúlt! Élek! Nekem is megvannak a magam egészségi problémáim, sokat foglalkozom a fiam gyerekeivel, akik rengeteg szépet adnak az életemben. De a fiam is! Azt hiszem, örülhetek!
  - Nem akartam sebeket feltörni. Bocsáss meg Éva! Tudom, hogy szeretted, talán ő is téged. A maga módján, ahogy te mondtad. De azért te szebb életet érdemeltél volna.
   - A mi kapcsolatunk úgy sikerült, ahogy. De azért voltunk boldogok is. De, beszéljünk másról!- keserűen néztem Mártára, aki mellém ült és vigasztalóan megsimogatta vállamat.
  - Igazad van. Azért ne haragudj! És most? Egyedül vagy? Hogyan élsz? Jársz még színházba, koncertekre?
- Igen. Sokat. És nem haragszom. Talán jobb is, hogy kicsit beszéltem a múltamról. A zenét pedig tudod, hogy imádom. Mindig is gyógyír volt a lelkemre. Pontosan Tibor és baráti köre volt nagy jazzrajongó! Rajtuk keresztül szerettem és ismertem meg ezt a műfajt. Ezért még ma is hálás vagyok neki. Minden bajomra ír. Csodás hatással van rám. És tudod, hogy mennyire szeretem az igazán jó filmeket, könyveket, színházi előadásokat. Bár nagyon válogatós vagyok és talán túl magasak az igényeim.
    Hosszan beszélgettünk még és már talán éjjel egy óra is elmúlt, amikor Márta felállt, nyújtózott egyet, majd megszólalt.
   - Tegyük el magunkat édes Évikém! Aztán holnap én délután fél négy körül már itthon leszek. Barangolunk egyet a városban, ha kedved lesz!
  - Hogyne lenne kedvem! Akkor én délelőtt elmegyek a busszal Patacsra, és délutánra már biztosan visszaérek. Miattam ne boríts semmit. Csak egy kulcs kellene.
   Márta adott egy lakáskulcsot és mindketten elvonultunk saját szobánkba.
 
 
***
 
  
    Márta már nem volt otthon, amikor másnap reggel felébredtem. Késő éjszakába nyúló beszélgetésünk után nehezen aludtam el, visszajött a múlt, és nagyon felkavart. Úgy kilenc óra felé felöltöztem, megreggeliztem és elindultam a busz állomásra. Végig sétáltam az újjá varázsolódott sétáló utcán. Csak bámultam a sok szép felújított régi épületet. Üzletek, galériák, kávézók, a színház, előtte a csobogó szökőkút, az elegáns szálloda. Jól emlékeztem, amikor kislány voltam és anyámmal néha bejöttünk a városba, még villamos járt erre.
    Lefelé menet megálltam a Széchényi tér déli részén a Zsolnay - kút mellett. Tibor jutott eszembe. Huszonegy évesen itt volt a találkahelyünk, itt öleltük, itt csókoltuk meg egymást, és innen indultunk az albérletébe. Egy pillanatra megfordultam. Gázi Kászim pasa dzsámijára néztem, a fekete vaskorlátra, ahol annakidején összeismerkedtünk. Emlékszem egy szép napsütéses őszi délután volt, a Dzsámit körülvevő korlátnak támaszkodva, behunyt szemmel élveztem az őszi Nap melegét. Tibor hangjára nyitottam ki a szemem.
  - Olyan szép vagy ebben az őszi napfényben, ha megengeded, lefényképezlek. Megengeded? - mosolyogva nézett rám, az akkor huszonhárom éves szőke hajú, kék szemű fiú. Meg sem várta a válaszomat, már kattogtatott. Valami menő fényképezőgépe volt, aztán később megtudtam, hogy szenvedélye a fotózás. Szinte láttam magunkat, ahogy aztán leülünk a téren egy padra, a körülöttünk röpködő galambokat nézzük, majd egymást. És onnantól kezdve két évig tartó, valóban gyönyörű szerelmes időszakot éltünk át. Lehajtottam a fejem, majd visszafordultam, és most már siettem a buszállomáshoz.
    A buszon megtudakoltam, hol kell majd leszállnom. Aztán leültem, és útközben csak kapkodtam a fejemet, szinte semmire nem emlékeztem. A régi rácvárosra sem, ahol első áldozó voltam. Rácvárosról tudtam, hogy valamikor régen szerbek települtek ide. Sokszor bámultam az asszonyok rövid sokszoknyás színes népviseletét, és különösen a sok apró gombócos harisnyáikon akadt meg a szemem.  
    Nagyon hamar megérkeztünk, leszálltam a buszról és tétován indultam el Patacs Fő utcáján. Kissé emelkedő úton gyalogoltam felfelé, mindenütt családi házak, egyik régibb, másik már új, de semmi nem volt ismerős. Egy hídnál kötöttem ki. Megálltam. Körbenézdegéltem. Akkor is volt egy híd, de emlékezetem szerint egy pici híd volt és egy mélyedésben. Átnéztem a híd másik oldalára. Egy kőkereszt állt ott. Nem emlékeztem rá. Jobbra tőlem nem messze egy elhagyottnak tűnő szürke épület. Tétován forogtam. A domboldalra néztem, ami tele volt fákkal. - Lehet, hogy ez volt a mandulás? – gondoltam, és néztem jobbra-balra, de szinte kihalt volt az utca. Visszaindultam. Éreztem, hogy így nem boldogulok. Aztán, amikor az utca ipszilonszerű elágazásához értem, mintha rémlett volna valami. Átmentem a párhuzamos utcába és itt indultam fölfelé. Betonút vezetett a kis családi házak között, majd baloldalon egyszer csak egy rozsdás artézi kutat vettem észre. Megálltam. Eszembe villant, hogy a házunk közelében volt egy artézi kút. Onnan hordtuk a vizet. Balra egy utca nyílt, ezzel szemben egy szép felújított sárgára festett ház, barna redőnnyel. Megálltam. Ösztönös érzések támadtak bennem. De, tovább mentem. Egyre jobban emelkedett az út, a ház mögött egy üres kert volt. Egy ösvény vezetett le mögötte. Hirtelen visszafordultam. Egy asszony nézett ki az egyik ablakon. Megszólítottam.
   - Bocsásson meg! Én valamikor itt éltem kisiskolás koromban és most keresem a volt iskolámat, házunkat, de nem találok semmit. Van még itt iskola? - kérdeztem reménykedve, hátha útbaigazít majd a nő.
  - Iskola? Csak az épület van meg. Már vagy huszonöt éve nem működik. Bezárták. Ott az ösvényen kell lemenni, egy szürke elhagyott épület. Hogy hívták a szüleit? - kérdezte érdeklődve.
  - Varga Ferenc volt az édesapám, de csak ezerkilencszázötvenötig laktunk itt.
  - Sajnos, nem ismertem a szüleit, mert én meg azután költöztem ide.
  - És mondja!  Bognár Margitot  ismeri? Itt laknak valahol?
  - Ó, hogyne! Ott a sarok utáni ház után. Még az édesanyja is él - mutatott az utca felső irányába.
  - Akkor köszönök mindent!- mondtam most már vidáman. Tudtam, hogy jó helyen járok. Ismét visszamentem a sárga, felújított házhoz, ahol egy fiatal nő lépett ki a kapun és én megszólítottam. Kiderült, hogy a ház valóban a mienk volt valamikor. Csak hát nem az a kis pici, elhanyagolt, zsindelyes, korhadt fakerítéses ház állt most ott. Fiatal házaspár vette meg, mint megtudtam. Teljesen átalakították, felújították. Két szobás, konyhás, fürdőszobás, csinos kis lakást varázsoltak belőle. A pajta is ott állt, ahol olyan sokat ültem a farönkök között, és onnan néztem az odalátszó mandulás domboldalt. Csak a magas, megemelt hosszú gang volt a régi. Lefényképeztem. Emlékképeim pedig kattogtak az agyamban, és mint egy filmfelvétel zajlott le a múlt egy-egy epizódja bennem. Az, ami itt játszódott le majd fél évszázada velem.
    Elköszöntem, és az ösvényen lesétáltam a hídhoz. Most már tudtam, hogy ez is új híd. De valamikor itt jártam át az iskolámba, ami nagyon közel volt a lakásunkhoz. Körbejártam az elhagyott szürke, enyészetnek induló épületet. Bezárt zöld zsalus ablakok, omló vakolat. Akkor, régen szép sárgára festett épület volt és az udvara is sokkal nagyobbnak tűnt, mint ahogy most láttam. Persze a termetem abban az időben kicsi volt és minden sokkal nagyobbnak, tágasabbnak maradt meg az emlékezetemben.
   Ahogy ott járkáltam le-föl a volt iskolám előtt, magam előtt láttam a barna copfos önmagamat. Ahogy fehér térdzokniban, fehér köténnyel előttem, nagy fehér masnival a hajamban ülök a padban, és tintába mártogatott sercegő tollal formálom a betűket. Elgondolkodva sétáltam vissza az ösvényen, ránéztem a sarkon lévő házra. Most már tudtam, hogy az itt lakó szomszédtól kértem kölcsön a tojást, amikor apám azon az emlékezetes nyári estén hazajött a börtönből. Tovább mentem. Kutattam az agyamban, néztem a házakat és kerestem volt játszótársaim házát. Elolvastam az épületekre kitett számokat, és az utca nevét.  Egy harminc-negyven éve épülhetett ház előtt megálltam. Ránéztem a házon lévő táblára: Dzsámi utca 10. Ekkor, egy középkorú nő kinyitotta a ház bejárati ajtaját, rám nézett és kérdőn megszólalt.
  - Keres valakit?
    Néztem a kerek arcú, kissé kiugró arccsontú, kerek barnaszemű nőt, majd tétován megkérdeztem.
  - Nem te vagy a Bognár Margit?
  - De igen. Én vagyok - nézett rám meglepett, kérdő tekintettel, de én már folytattam is.
  - Én meg a Varga Éva, akivel annyit játszottál gyerekkorodban! Emlékszel még rám?  Eljöttem, hogy még egyszer megnézzem, hol laktam  - de ekkor már jött is felém, átöleltük egymást, behívott a lakásába. Kapkodva beszélgettünk, emlékeztünk. Nem maradtam sokáig, de megígértem, ha legközelebb erre járok, előtte telefonon értesítem, ő pedig összehívja az egykori kislánybarátnőimet.
     Elbúcsúzva tőle, lassan bandukoltam lefelé. Kezdtem ismét ismerősnek érezni a tájat, a környéket. Szétszórt, sok helyen burjánzó gyökereim egyike volt ez a hely. Sorsom úgy adódott, hogy szüleim hányatott élete miatt több helyen növögettem. De meghatározó szakasza volt életemnek ez a táj, ez a föld. Az utca végén még egyszer visszapillantottam. Elérzékenyülve szálltam fel a Pécsre visszainduló buszra. Az egykori hatalmasnak, nagynak tűnő utak, házak, dombok, az iskolám, mind-mind összezsugorodtak.
    Mire Márta lakására értem, ő már otthon volt, estebéddel várt.
  - Na, gyere, egyél! Aztán mesélj! Gondolom megrázó volt! Nem azt lelted, amit képzeltél, ugye? De hát az nem baj! A te érzékeny lelked most nagyon tele lehet mindenféle emlékkel.
    Leültem Márta mellé az étkezőasztalukhoz. Pizzát hozott, éhes voltam. Jóízűen falatozni kezdtünk.
  - Akárhogy is, de fantasztikus élmény volt! Alig találtam rá a házra, de milyen érdekes! Szinte az ösztöneim vittek - és csak meséltem az átélt érzéseimet.
  Majd Márta felállt, hozott két poharat, sört töltött bele.
  - Igyál! Egészségedre! Hát furcsa élmény lehetett. Bonyolult az emlékezetünk. Örülök, hogy sikerült a terved és mindent megtaláltál! Nem vagy fáradt? Akkor sétálunk?
   Nem voltam fáradt, kellemes idő volt, elindultunk egy belvárosi késő délutáni sétára. Végigjártuk a sétáló utcát, elmentünk a dzsámiba, elmentünk a székesegyházba, közben persze fecsegtünk. Aztán amikor útközben egy csomó lakathoz értünk megálltam.
  - Ez micsoda itt? – néztem csodálkozva a vaskerítésről fürtökben lelógó lakatokat.
  - Nem hallottál róla? A szerelmesek lakatjai. A története az, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején, a közelben lévő középiskola végzős tanulói helyezték itt el a szekrényük lakatját a sikeres érettségi után. Ma pedig olyan szerelmesek zárnak lakatot a kerítésre, akik azt kívánják ezzel a gesztussal megerősíteni, hogy az összetartozásuk örök. Látod? Ha akkor, amikor te együtt jártál Tiborral, és itt van ez, most megtalálhatnád a ti lakatotokat, mert biztosan tettetek volna egyet ide ti is. Hát én is azt hittem, hogy ti egy örök pár lesztek. Tulajdonképpen miért szakítottál vele? Igazából soha nem tudtam - nézett rám kérdőn.
  - Mert megtudtam, hogy megcsalt. És akkor én még kis hülye voltam. Nagyon önérzetes. Pedig, ma már tudom, hogy valóban nem volt nagy jelentősége és mennyire könyörgött, mennyire kérte a bocsánatomat. De hát ez már a múlt. Talán, ha itt maradok, és vele maradok... Persze, semmi sem biztos. Butaság!  Más volt a sorsom. Egyébként szép kis mediterrán városban élsz.  Gyönyörű, ahogy a Mecsek körbeveszi, és ezek a girbe-gurba szűk kis hangulatos utcák, a terek, a virágok! És azért itt bőven van kultúra is. Van egy csomó múzeuma, színháza. És tudom, hogy mennyi rendezvény van itt. Aztán végül is egyetemi város. Örülhetsz, hogy itt maradtál Márta! Bár én is ezt tettem volna!
  - Örülök is. Szeretek itt élni. De milyen jó lett volna, ha te is itt maradsz! Összejártunk volna, egészen biztos! És te? Nem vagy túl magányos abban a zavaros fővárosban? Szép, meg a kultúra közepe, meg mindennek a közepe, de még sem szeretnék ott élni!
  - Én már megszoktam. Minden szemetével együtt szeretem. Magányos? Mire érted?
  - Hát, hogy most egyedül vagy. Nem lehet jó egyedül lenned, nem hiányzik egy társ?
  - Hogyne hiányozna! Van egy-két ismerősöm, ritkán összejövünk, és talán most... De még nem akarom elkiabálni. Tudod, ennyi idősen már nehezen köt az ember kapcsolatot.
  - Csak nem? Mesélj! Miért? Jól nézel ki! Egy tízest nyugodtan letagadhatsz!
  - Lehet, de akkor is. Nem még nem mesélek. Majd megírom, vagy felhívlak, ha tényleg az lesz belőle, aminek indul.
  - Megesz a kíváncsiság! Remélem nem egy hasonszőrű, mint a volt férjed!
  - Nem! Bár ő is bonyolult lélek.
     Egy szűk kis utcából, kijutottunk egy hangulatos, pici térre, ahol beültünk egy kávézóba.  Ismét a múltban merültünk el. Hosszan nosztalgiáztunk, mindketten visszatekintve kicsit közös ifjúságunkra.
 
  

 

 


Ernesto Cortazar