Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shukar Kamipé 16 - 18. fejezet

2014.05.31

16

„Zorongo ”

  Költözés után három napom volt, hogy nagyjából lakhatóvá tegyem az új otthonunkat. Jövendőbeli apósom remekbe szabott lakást talált nekünk. Egy csendes zuglói kertes kis utca egyik régi, de jó állapotban lévő egy emeletes kis villalakás emeleti részének egyik szárnyát vehettük birtokba. Kertre néző, nekem aranyat érő hatalmas nagy terasszal, amit egy nagy fa sűrű, lombos ágai vettek szinte körbe-körbe. Innen visszalépve, egy hatalmas szobába értünk, ide terveztük a nagy nappalit, majd ebből kiindulva két előszoba volt, két bejárattal. Egyik oldalon az előszobából nyílt még két kis szoba, mellette a fürdő. Majd következett a másik előszoba, de inkább kis előtérnek volt mondható. Innen jutottunk a legkisebb méretű szobába és a konyhába. A nagy nappali tulajdonképpen mindegyik oldalról megközelíthető volt. Minden helyiség a kertre nézett.  Majd százhúsz négyzetméteren lakhattunk. Miklós édesapja mindent rendbe hozatott, teljes felújítást csináltatott. A szobák frissen festve, a nyílászárók mázolva, a parketta csillogott.  Szerencsénkre a szomszédunk lakrésze volt, ami az utcai részre nyílott a szobáival. Ott, tudomásunk szerint egy középkorú képzőművész lakott a feleségével.  Eddig fel sem fogtam, hogy micsoda pazar helyet kaptunk mi Feri bácsitól. Nekünk csak be kellett rendezni a lakást. Régi lakásomból az érdemesnek tartott bútoraimat és fontos dolgaimat, valamint a dobozokat, a két kis szobába rakták le. Hagytam, hogy a nappali üres legyen, csak a nagy ágymatracomat tették itt le, hogy mégis legyen hol aludnunk az első napon. Még Miklós zongoráját helyeztük el a szoba egyik sarkában, mert szüleitől ezt mindenképpen el akarta hozni. Még jól is mutatott a nagy nappaliban. Bár tudtam, hogy nem erre a célra van. Időnként játszott rajta és zeneszerzési elképzelései voltak.

    Csak némán álltunk Miklóssal, amikor elmentek a költöztetők. Majd örömömben végig szaladgáltam az üresen hatalmasnak és kongónak tűnő összes helyiséget, aztán Miklóssal kergetőzni kezdtünk, mint a gyerekek. A nagy nappaliban egymás karjaiban kötöttünk ki. Megcsókoltam, aztán megszólaltam, mert most semmit sem akartam elsietni.

   - Várj egy picit, ezt meg kell ünnepelni! Hozd ide a gitáromat, kint van az egyik kis szobában, a fal mellett.  Én hozok pezsgőt, és poharakat.

    Letettem egy tálcát a földre, arra a két poharat, a pezsgőt. Majd kértem, hogy üljön le velem szemben  - Ne nevess ki Miklós, ha most érzelmes leszek - ő csak csendben bólogatott és várakozón nézett rám.

    Ekkor saját gitár kíséretemmel előadtam neki Lorca, a nagy spanyol költő, Zorongo című, általam nagyon megkedvelt és saját elképzelésem szerint megzenésített versét. Láttam, hogy elérzékenyülve hallgatja. Amikor befejeztem dalt, és a refrént elénekeltem magyarul és spanyolul is, hűen idézve a költő sorait: - „Nekem csak a két karod kell, mikor megölelget éjjel” („lo que valen son tus brazos, cuando de noche me abrazan „).

  - Azt hiszem életem legszebb, és legromantikusabb pillanata volt ez! Gyönyörű vers! És szép volt az előadásod! – mondta Miklós elérzékenyülve. Majd felállt, odaült a zongorához, és el kezdett játszani. Belekezdett a maga képzelte hangulatba, amit ez a vers és az egész szituáció kiváltott belőle. Csak néztem és hallgattam. Hihetetlen boldogságot éreztem, hogy erre a fiúra ráakadtam. Aki pontosan megértette az én gondolkodásomat, vette az én érzelmeimet.

   Aztán odajött hozzám, majd kinyitotta a pezsgőt, töltött a poharakba, ittunk és bódultan érzékeltük a szerelem különös pillanatát.

      A fáradtságtól, szó nélkül elaludtunk. 

      Délután volt, amikor felébredtünk, tele voltunk boldogságérzettel és hirtelen nagyon megéheztünk. Kimentem a konyhába, elővettem a hűtőből Ibolya néni előre elkészített sültjeit és Miklóssal szinte habzsoltuk az ételt. 

     Ezután megállás nélkül hajnali kettőig pakoltunk. A régi lakásból hozott bútorokból berendeztük a kis szobákat, másnapra vártuk a már megrendelt bútordarabokat. Miklós a nappali egyik nagy falfelületére felerősítette a könyveknek szánt hatalmas polcsort, még a könyveket is el tudtuk rendezni. Közben megállás nélkül halkan szólt mindenféle jazz zene, majd aztán szinte belezuhantunk az ideiglenes ágyunkba és azonnal elaludtunk, olyan fáradtak lettünk. Ennek ellenére, talán az izgalomtól, az örömtől, a várakozás feszültségétől, én már másnap reggel hét órakor felébredtem a madárcsicsergésre és a félig leeresztett redőnyön keresztül beszűrődő fényre. A nyitott teraszajtón keresztül friss levegő áradt a szobánkba. Ránéztem a mellettem hason fekvő, elnyúló társam barna bőrére, hajára, legszívesebben átöleltem volna, de nem akartam felkelteni. Aztán csak nézegettem a már kész könyvespolcot, a sarokban a fekete zongorát, aminek a tetejére tettem egy nagy vörös, virágos mintás vázát. Még édesanyámtól kaptam ajándéka, régi örökség, nagyon értékes porcelán váza volt, és gyönyörűen mutatott most a zongora tetején.  Óvatosan kicsúsztam Miklós mellől, mezítláb, halkan kibújtam a félig lehúzott redőny alatt a hatalmas teraszunkra. Nagyot nyújtóztam a nagy gesztenyefa terebélyes lombjai alatt, majd kinyitottam a napozó ágyat, belefeküdtem. Néztem a kék eget, hallgattam a fákon ülő csicsergő madarakat, élveztem ezt az új békés csendet. Arra gondoltam, ha ezt a szüleim meglátják, igazán félre tehetik a legutolsó kételyeiket is. Visszasettenkedtem a szobába, majd a konyhában lefőztem a kávét, elkészítettem egy tálcára mindkettőnknek a reggelit. Gyorsan belebújtam egy sort nadrágba, egy kis pamut pólóba, a hajamat összekötöttem, és így vonultam a tálcával együtt a szobába. Miklós már ült a matracon, akkor ébredt és mosolyogva, kissé álmosan nézett rám.

  - Jó reggelt! – szinte egyszerre köszönünk. Megcsókoltuk egymást, leültem mellé a tálcával együtt. Miközben mindketten reggelizni kezdtünk, beszélni kezdtem: – Nem is mondtam még,  a jövő héten nem érek majd rá. Lent leszek végig a Balatonon egy francia csoporttal. Ez az első ilyen utam. Utána aztán szabad leszek egy hetet, de ez így kalkulálható a jövőben. Így aztán arra gondoltam, hogy a szüleimet hétvégére meg kellene hívni! A lakásavatót később is megtarthatjuk. Arra majd minden barátot meghívunk és tartunk egy nagy murit. A barátnőmet is meg kellene keresnem, őt sem láttam már vagy másfél hónapja, elutazott Ausztriába. Fel is hívom holnap. Azt hiszem ő is megtalálta másodjára talán az igazit. Szegénynek eddig sehogy sem sikerült egy normális pasit találnia. Nem úgy, mint nekem! Na, mit szólnál hozzá?

  - Ahogy akarod! Telefonálj a szüleidnek és hívd meg őket! Viszont, nem örülök, hogy nem leszel itthon. Lehet, hogy te élvezed a munkádat, de én nem a te távolléteidet! Gyerekek mellett ezt majd hogyan tudod csinálni?

  - Nem tudom Miklós. Az még odébb van. Aztán, a szülési szabadság, gyes alatt nem kell dolgoznom.  Talán anyukád is be tud majd segíteni. Elszomorítasz most.

  - De hát, gondolj bele Míra! Nem is értem miért nem maradtál meg a másik munkád mellett! Judit nagy ötlete volt! Hogy is juthatott ez az eszébe? Ehhez a foglalkozáshoz szerintem függetlennek kell lenni! Én nem akarok belőled csak háziasszonyt faragni. Nem is szeretnélek talán, ha nem lennél ennyire kreatív személyiség! De miért nem próbálkozol fordítással, ha mindenáron a nyelvismeretedet akarod kamatoztatni? Vagy miért nem vállalsz akkor, tanítványokat?

  - Miklós nem végeztem egyetemet, csak felsőfokú nyelvvizsgáim vannak. Ne szidd Juditot még magadban sem! Én döntöttem, nem volt kötelező. Valahogy ki akartam próbálni mit tudok egy másik területen, mit ad nekem ez a fajta munka. Mi lesz az, amit igazán szeretek majd csinálni, ahol majd igazán jól érzem magam. Ha már több képességem van, és adódott ez a lehetőség, miért ne próbálkozhatnék? Lehet, hogy előbb kellett volna kezdenem. Ha bízunk egymásban, ha segítünk egymáson, nem lehet semmi baj!  Az anyagi létünk jóformán rendezett a szüleink segítségével. Ezért csak hálásak lehetünk nekik! De ezen kívül van más is. Tudod, Miklós most sajnálom már, hogy nem mentem egyetemre! Mennyi mindent tanulhattam volna még. Hiszen tovább is tanulhatnék, de ugyanakkor családot szeretnék. Ezért aztán most szeretném legalább kipróbálni ezt a másik területet, ha többet nem is.

  - Nagyon is értem, amit mondasz, de azért nem kell erről filozofálni. Kezd zavarni, hogy te sokkal tájékozottabb és tudom, hogy műveltebb, olvasottabb vagy, mint én.

  - Ne zavarjon Miklós, ha engem nem zavar. Azért te sem vagy műveletlen. Kétségtelen rengeteget olvastam. És az édesanyámtól, édesapámtól is kaptam egy olyan pluszt, ami nem mindenkinek adatik meg. Édesanya, hogy otthon volt, rengeteg dologra megtanított és nyugalomban, biztonságban nőttem fel. Leszámítva betegségét és édesapám időnkénti kilengéseit. Hálát adok, hogy erőltették a nyelvtanulást, ami nekem könnyedén ment és nagyon szerettem, nem okozott semmi nehézséget. Ma már tudom, hogy, ezen a területen kellett volna tovább tanulnom. Bár szerettem a kozmetikus mesterséget is, de azt sem úgy csinálni, ahogy egyesek teszik. Veled kapcsolatban pedig, ahhoz képest, hogy milyen körből származol, ne haragudj, hogy így fogalmazok, nem bántó szándékkal mondom. Azt gondolom, hogy te nagyon is értelmes vagy, és neked van egy olyan tehetséged, ami nem mindenkinek adatott meg! Számomra ez nagy érték! De neked is az kell, hogy legyen! Csak győzd kiaknázni a még magadban lévő rejtelmeket! Olvasni, tanulni, színházba, koncertre, moziba járni, mindig lehet. Kell is.

  - Köszönöm, hogy roma mivoltomra utaltál. Na, jó, értem, hogy nem akartál bántani. Bár soha nem esik jól, ha erre bárki is emlékeztet. Nekem valójában meg kellett küzdenem mindenért. A tehetség önmagában nem elég azt is tudom. Láthatóan mindent megteszek, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, és tele vagyok mindenféle elképzelésekkel még. Az én családom még a műveltebb kaszthoz tartozik, a rendezettebb életű roma emberekhez. Ezt is tudom.  Bár ilyen lenne mindegyik!  De a magyar emberek sem egyformák. És egyáltalán! Ne gondold, hogy a te fajtád mind gondolkodó, kiművelt ember! De hagyjuk most ezt! Nem szeretem, ha faji kérdésekre kalandozunk. Amúgy az anyaság számodra nem lenne hivatás? Én szerintem, az én fogalmaim szerint a legszebb hivatás, egy nő számára! Nálunk, romáknál van is becsülete az asszony család összetartó erejének!  Bizonyos családoknál persze! Még, ha a férfi tűnik az úrnak, akkor is.

  - Ezzel egyetértek Miklós, de ki engedheti meg, hogy csak anya legyen? Akinek olyan jól keres a férje! Én azt gondolom, hogy ma, nálunk erre nem készek a fiatal nők. Az anyaság pedig nagyon összetett dolog. A gyerekekkel való foglalkozás nagyon fontos! És nem csak szeretetre, gondozásra van szüksége egy kisgyereknek, bár ez a legalapvetőbb. Fontos szerintem a rengeteg ötlet, játékosság a velük való foglalkozás közben. Én például tudnám, hogy mit tennék, ha csak anya lennék! De miért is beszélünk erről, amikor ez annyira lehetetlen! Hozzáteszem, hogy nem minden nőt elégítene ki ez a tevékenység! Megígérem neked, ha tényleg bonyodalmat okoz a munkaköröm, akkor felhagyok vele. 

   - Azért jó volt hallani a gondolataidat.  Külön szeretem benned, hogy normálisan meg lehet veled beszélni mindent. Azért nincs közöttünk olyan nagy szellemi olló, ugye? Talán nincs akkora, hogy az már zavaró lenne. Ugyanis tudom, hogy ez később problémát jelenthetne. Ha lecseng bennünk majd ez a nagy szerelemérzés. Mert most ez szorosan összeköt minket. De hát tudjuk, hogy nem tart örökké és átalakul a mi érzelmünk is. Azért remélem, hogy mély, tartós kapcsolat lesz a mienk. Én legalábbis azt szeretném! – tette hozzá Miklós és ekkor csengettek. Így megszakadt a hosszúra nyúlt beszélgetésünk.

   - Csak nem a bútorszállítók? - néztem rá, majd rohantam ajtót nyitni. Meglepődtem, mert azok voltak. Nem számítottam rá, hogy ilyen korán érkeznek.

     A függönyök, a takarók, a szőnyegek már előre készenlétben álltak. Ibolya nénivel mindent megvásároltunk. Ő tudott varrni, így az összes általam megvásárolt függöny anyagot megvarrta. Miklósnak ma ezeket kellett feltennie a szép fakarnisokra. Flóri a testvére, délutánra ígérte a villanyszerelést. Ő ehhez értett. Az összes lámpa felszerelése rá várt. Hétvégére, szinte mindennel elkészültünk.

     A szüleim péntek délután érkeztek meg, mindketten csoki barnák voltak, és pihentnek tűntek.  Őszintén el voltak bűvölve az egész lakástól, a ház elhelyezkedésétől. Édesanya nem győzte dicsérni az ízlésemet a berendezés miatt. Láttam rajtuk, hogy most már megbékéltek és főleg megnyugodtak a választásomon.  Miklós szüleivel is egészen jól elboldogultak, akiket szintén meghívtunk magunkhoz.  Jó hangulatban telt a hétvége. A találkozásunk arra is jó volt, hogy meg kezdjük az esküvő közös szervezését is. 

    Közben megismertük a szomszédokat is. láttam a házaspár szemén a furcsa, kicsit kutató nézést, amikor Miklóssal kezet fogtak, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen a férfi is művész. Így hamar szót értettek egymással és félre tehették a szokásos előítéleteket. Mert a gyanakvó gondolat ott volt bennük. Az asszonnyal rögtön jó barátságba keveredtem, aki egy főiskolán volt tanár. Neki persze nem volt furcsa a cigányság kérdése, mivel fogyatékosok nevelésében volt érdekel. Gyógypedagógiai történetet tanított. A főiskola elvégzése után, fiatal korában, gyógypedagógiai iskolában dolgozott, ahol, mint mesélte sok fogyatékos cigány kisgyerekkel találkozott. Így cigánykérdésben, volt némi tapasztalata. Jól ismerte az ő családi hátterüket. Ezt aztán volt időnk végig beszélni a továbbiak folyamán. Tulajdonképpen örültünk egymásnak, úgy láttuk, hogy jó szomszédok leszünk.  Biztosítottuk őket, hogy nem leszünk túl hangosak. A földszinti lakóknak is bemutatkoztunk, de velük nem kötöttünk ilyen szoros barátságot. Igyekeztünk nem túl nagy zajt csapni. Azt tudták, hogy Miklós zenész és időnként gyakorolni fog, de napközben nem voltak otthon, így nem különösebben zavarhatta őket.

    Hétfőn reggel aztán Miklóstól érzékeny búcsút vettem, elindultam a Balatonra, a húsz fős francia diákokból álló csoporttal. Így közelebb voltunk egymáshoz hasonló korom és érdeklődésem miatt, ami megkönnyítette első hosszabb utamat. Pénteken szándékoztunk Budapestre visszajönni, mivel három nap adódott Budapest megismerésére. Tervben volt a kis Balaton, Keszthely, Badacsony és természetesen hagytam szabad programot is. Feltűnt egy szőke, kék szemű fiú, aki szinte mindig mellém igyekezett kerülni. Kicsit meg is lepődtem, de Judittól tudtam, hogy lesznek majd férfiak biztosan, akik el akarnak csábítani. Zavarban voltam, hiszen annyira Miklóssal voltam tele, hogy eddig fel sem figyeltem arra, hogy rajta kívül is léteznek más férfiak. Művészettörténésznek készült. Igyekeztem a három lépést azért tartani, és finoman kerültem ezt a fiút, ha csak lehetett. Esténként hiányzott Miklós. De minden este beszéltünk egymással telefonon. Egyik nap szabad program volt délután, gondoltam kimegyek a szabad strandra és pihenek egyet. Most még fárasztó volt a francia gondolkodás és az állandó készenlét. Kiterítettem a gyékényemet, kényelmesen hanyatt feküdtem, behunytam a szemem és süttetem magamat a tűző nappal.  Majd egy ismerős hang szólalt meg mellettem franciául.

  - Idejöhetek? - kérdezte Paul, a kék szemű, szőke hajú fiú.

    Felültem, ránéztem, bólintottam.

 - Van bőven hely, persze - mondtam aztán neki – a többiek?

  - A másik strandra mentek. Talán, mert az rendezettebb. De nekem ez is jó. Nem szeretem különben sem a nagyon rendezett helyeket. Az egész életem egy rendben telik.

  - Ezt, hogy érted? - kérdeztem tőle meglepetten.

  - Hát, a szüleim. Apám igazgató egy gyárban, anyám pedig úri asszony, magas körökből való. Úri gyermekkor, mindenkor mindenkinek megfelelni, csupa illemszabály szerint élni. Csodálkoztak is, hogy egy ilyen szervezett útra jövök. De én tudod, egészen más vagyok, mint ők. Nem zavarlak? Talán észre vetted, hogy tetszel nekem.  Te egy csinos lány vagy.

  -  Ne udvarolj nekem!  Én rövidesen férjhez megyek - természetesen tegeztem a csoport tagjait, hiszen fiatalok voltak -  és szeretem a jövendőbeli férjemet.

  - Boldog lehet, hogy rád talált!- nézett rám - Nem mesélnél róla? Rólatok? Hogy éltek ti itt?

  - Érdekel? Valóban érdekel? – kérdeztem.

  - Igen. Nagyon is. Ha már úgy sem közeledhetek feléd. - nézett rám mosolyogva.

-  Én pedig ekkor mesélni kezdtem rólam, a gyerekkoromról, szüleimről, testvéremről, az itteni szokásokról, még a cigánykérdésről is, amit nem véletlenül tettem. Majd rátértem Miklósra, a kapcsolatunkra. Egészen beszédes lettem. Nem is tudom miért, de nagyon megnyíltam a fiú előtt, aki érdeklődve hallgatta. Majd a végén csak annyit fűztem hozzá.

  - Te pedig, francia lévén, azt hiszem még jobban tele vagy idegengedéssel a cigányok iránt. Hiszen nálatok az idegen kérdés, nem akarok durván fogalmazni… - ekkor Paul hirtelen közbeszólt.

  - Hát az igaz. Tudom, mit akarsz mondani.  De nem nálam. Jó volt veled beszélgetni, azért lehetnénk jó barátok!

  - Hát, ha gondolod? - mondtam neki barátsággal, ő pedig tovább folytatta.

  - Odaadom majd a címemet, és esetleg levelezzünk. Én bármikor eljöhetek Budapestre. És, ha úgy lesz kedvetek, és jobban megismerjük egymást... Annyit beszéltél a vőlegényedről, hogy kedvem lenne megismerni őt is. Ti pedig miért is ne látogathatnátok meg engem Párizsban? Na? Cserélünk címet?

  - Legyen. Majd a szállodában. De, ha kedved és időd lesz, és a vőlegényem is ráér, meglátogathatsz bennünket a lakásunkon. Mert mint mondtam már, együtt lakunk. Sőt, tudod mit? Akit érdekel egy kis jazz, vasárnap este, az utolsó napotokon, elviszlek benneteket egy jazz-klubba?

  - Van ilyen is nálatok? – nézett rám meglepődve - az nagyon jó lesz! Majd beszélek a többiekkel is! Én vevő vagyok rá. Magyar jazz-t még nem hallottam. Egyébként ismerek néhány amerikai együttest, mármint a zenéjüket. Egész jó ötlet tőled, a zenéhez nem kell nyelvismeret legalább.

    Ebben maradtunk. De azért továbbra is csak mellém ült. Én is sok dolgot megtudtam tőle francia vonatkozásban és róla is. Szimpatikus volt a fiú, velem egyidős. Gondoltam miért ne lehetne barátság közöttünk.  

    Majd vasárnap délután megérkezve Pestre, hazamentem.  Miklós már nagyon várt, de jóformán egy átöltözésen, csomag lerakáson és egy forró ölelésen, csókon kívül, nem maradt másra időm, mert vissza kellett mennem a csoporthoz. Nem árultam el Miklósnak, hogy este odaviszem őket. Kíváncsi voltam, hogy fogadja ezt a ténykedésemet. A csoport tagjai közül szinte majd mindenki eljött velem a jazz gödörbe, ahogy én neveztem akkor. Időben indultunk, hogy mindenkinek legyen helye. A fiuknak, lányoknak tetszett a hely.  Én Paullal és egy másik lánnyal leültem egy asztalhoz, közel a zenekarhoz. Ekkor vett észre Miklós. Nagy tágra meredt szemmel, kérdőn nézett rám. Láthatóan nagyon meglepődött. Lassan jött rá, hogy én idehoztam a csoportot.

     A csoport tagjai úgy láttam, élvezték a jazz e különös magyar hangulatát, ritmikáját, érzelemvilágát. Legalábbis a másnapi visszajelzés ez volt. Miklós előadás után leült hozzánk, mivel nem beszélt semmilyen nyelven, valami keveset tudott angolul, így én tolmácsoltam. Aztán gyorsan, pergőn megbeszéltem Miklóssal, hogy vigyük fel a lakásunkra Pault egy-két órára. Szeretne látni egy igazi magyar otthont és röviden elmeséltem neki, hogy elég jól összebarátkoztam vele.

    Rám nézett, majd a fiúra, láttam a féltékenységet a szemében. Aztán a lányt is megnézte magának, aki igazi filigrán, szőke, szép arcú francia lány volt.

  - Talán ezt a lányt is hívd meg. Remélem, azért nem keveredtél valami flörtbe ezzel a sráccal?

  - Ugyan Miklós! - néztem rá haragosan - Miből gondolod?

  - Semmi. Felejtsd el!  De menjünk akkor! Mondd meg nekik, szívesen látjuk őket.

    A lány meglepődött, de elfogadta a meghívást, Paul meg örült a dolognak és nem zavarta, hogy Violetta is velünk jött. Azt gondoltam, hogy ők jól összeillenének. Kiderült, hogy a lány félig olasz, félig francia.

     Így jött létre közöttünk aztán a későbbi levelező barátság. Még Violettával is barátságot kötöttem. Ő is művészettörténetet tanult, de mellette festegetett, képzőművészi elképzelései is voltak. Hosszan társalogtam velük, Miklósnak fordítottam, majd zenét hallgattunk. Miklós még zongorázott is nekik. Így aztán lassan felengedett ő is. Összességében azt gondoltam, mindahányan jól éreztük magunkat. De tévedtem.

17

  Míra és Miklós vitája

 

  Ahogy Míra francia vendégei elmentek, Miklós fáradtan nyúlt el a fotelban. Míra összeszedte az edényeket, csendesen pakolgatott, majd amikor kifelé jött a konyhából Miklósra nézett, és kissé ingerülten szólt hozzá.

  - Mi van? Csak nem kimerültél? Hiszen én beszélgettem többnyire. Csak nem elfáradtál? Persze neked kellemetlen, hogy nem beszéled a nyelvet, ugye? De hát mit tehetek? Talán azért nem unatkoztál? Hiszen fordítottam, ahogy csak lehetett. Látod ezért jó, ha valaki több nyelvet tud. Nem ártana neked is megtanulni legalább egy idegen nyelvet. De jó ötlet volt a zongorajátékod. Tetszett nekik... Megyek és lefürdök. - látva, hogy Miklós nem reagál rá, elindult a fürdőszoba felé.

  Ekkor azonban Miklós hirtelen felpattant, majd Míra elé állt.

  - Mit akarsz ezzel mondani? Mi az, hogy nem ártana megtanulnom egy nyelvet? Gyere, ülj csak le! Egész este a ti francia dumátokat kellett hallgatnom, a felét sem értettem, kissé unalmas volt - azzal megfogta Míra kezét, és maga mellé ültette a kanapéra. Míra értetlenül nézett rá, majd idegesen maga alá húzta lábát, felkönyökölt a kanapé oldalára és rezignáltan válaszolt.

  - Szóval, unatkoztál? Tehetek én arról, hogy nem beszéled a nyelvet? Pedig két nagyon helyes, értelmes ember. Hallhattad, hogy mennyi érdekes dologról beszéltünk, azért igazán jobban bekapcsolódhattál volna, és akkor nem ülsz itt ilyen kukán. Nem unatkozol.

  - Na, állítsd le magad! Nagyon nagyra vagy a francia tudásoddal. Én meg a zenélésemmel vagyok nagyra! Érted? Ahhoz meg te nem értesz! Túrót sem tudtok a művészetről. Azt hiszed, nem érzem, hogy lenéztek, hogy a családod is milyen nagy kegyesen befogadott... Azt hiszed, hogy…

  - Na, most állítsd le magad! - Míra felállt és le-föl alá kezdett mászkálni, erősen gesztikulált közben - Te sértegetsz! Nem értek a zenédhez? Talán többet, mint te más egyébhez! Különben is a múltkor a jeles baráti körödben akadt egy-két nagyon stupid haverod, gondoltam is, miért van szükséged neked ilyen üresfejű társaságra? Neked meg úgy látom, nem tetszik az én műveltebb, baráti köröm! És ne ócsárold a családomat!

  - Nem ócsárolom, de ez így igaz. Az én szüleim, főleg anyám nagyon szeret téged. És rögtön befogadtak. Persze én roma vagyok és ez a szó egy bélyeg lesz egész életemben.

  - Nem érzed jól magad az én társaságomban? – hirtelen megállt és Miklósra nézett, aki nyugodtan ült a kanapén, lábát kinyújtotta, keresztbe tette, és az arcán keserűség látszott. Míra hirtelen visszaült mellé, Miklós kezét megfogta, majd odabújt hozzá.

  - Most hízelegsz, Míra? Amúgy meg mi baj van a haverjaimmal? Elég vegyes banda. Van köztük értelmesebb, meg hülyébb is. De jószívűek és igazi haverok.  És nincs bennük semmi nagyképűség.

  - Miért? Az én barátaim nagyképűek? Úgy látod?

  - Hát! Mindig érzem, hogy köztük én csak a barna bőrű vagyok. Pedig talán én is vagyok annyira értékes, mint egyik-másik fehér barátod.

  - Miklós! Döbbenten hallgatlak! Most a francia barátaim miatt van ez furcsa kirohanásod? Kisebbségi komplexusod lett, hogy nem beszélsz nyelveket? De hát rajtad kívül, ahogy te fogalmaztál, a fehérek sem beszélnek Magyarországon nyelveket. Mégpedig nagyon sokan! Én nem sértegetni akartalak!  És csak azért mondtam, hogy nem ártana, ha megtanulnál egy nyelvet, hogy a jövőben, ha ilyen alkalmakra kerülne a sor, ne unatkozz! Meg aztán esetleg még a munkád során is szükséged lehet…

  - Tudod mit? Majd tanulok, ha akarok! És te ne dirigálj nekem! Olyan keserves nekem! Annyira meg kellett küzdenem mindenért! Neked fogalmad sincs. Kezdetben az iskola, ahol ezernyi megaláztatásban volt részem. A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni. Aztán eleinte a fehérke anyukák, apukák, akik féltették a csemetéiket tőlem. De én nagyon jó kis fiú voltam. Lassan megkedveltek, befogadtak. Nekem könnyen ment a tanulás szerencsére, de a származásom… Ezért is nem mentem egyetemre. Elegem volt, hogy én voltam a kiemelkedő roma csávó. A megkülönböztetett. Erről még a szüleimnek sem beszéltem. Hiába volt ismert az apám, ő is csak egy zenész cigány. Hát én is az maradok, neked is. A családodnak is. Na, de hagyjuk! - Miklós felállt, a konyha felé indult. Míra csak nézett utána. Majd felállt és utána ment. Megálltak a konyhaajtóban egymással szemben.

   - Miklós! Tényleg úgy érzed, hogy te nekem és a családomnak...

  - Igen. Úgy érzem. Talán neked nem! Te talán igazán szeretsz, mint embert. Mindegy milyen a bőröm színe, és honnan jöttem. De láthatod, bizonyos szituációk jönnek és máris érzékelem.

  - Te nem vagy normális! Hülyeségen húzod fel magad! De értelek! Ettől függetlenül, szeretlek…

  - Tudom. De úgy látszik csak akkor nincsenek ilyen vízelválasztó gondolatok közöttünk, ha csak ketten vagyunk. Ha társaságba kerülünk, azonnal érzékelhetővé válik, hogy én honnan jöttem és te honnan jöttél. És ez nálad is így működik. Ugye te sem érzed jól magad az én barátaim között, az én rokonságomban? Idegenek. Nem szereted igazán őket…

  - De miért kellene mindenkit szeretnem? Neked sem kell! Te túl érzékeny vagy! És mindig előbújik a származásod? De miért?

  - Mert kisebbség maradunk. A magyarság kisebbik része. Nem igazán fogadnak be bennünket. Tele vannak az emberek előítélettel. Tudod milyen nyomorban élnek egyesek? A kutya sem törődik velük! És soha nem is fog! Megbélyegzettek a viskókban, nyomorban élő cigányok…

  - Jaj, Miklós! – Míra átölelte. Olyan borzasztó dolgokat beszélsz! Gyere, üljünk vissza! Beszélgessünk, ha akarod. Beszéld ki magad! – visszaültek a kanapéra, és Miklós folytatta.

  - Tudod, olyan sokat gondolok a gyerekeinkre.

  - A gyerekeinkre? Hiszen egy sincs? Te bolond vagy! - nézett Miklósra értetlenül Míra.

  - Tudom, de remélem, hogy majd lesznek!  És tudom, hogy félig, de mégiscsak romák maradnak és esetleg nekik is meg kell küzdeniük annyi megalázással, mint egykor nekem.

  - Nem! Miklós! Ez nem így lesz. És nem igaz, hogy a normális romákat nem fogadja be a társadalom! Addigra pedig minden más lesz, amire nekünk gyerekünk lesz. Nem akarhatod, hogy a bűnöző, a semmirekellő romákat szeressem és becsüljem. Hiszen a saját fajtámból sem kedvelem az ilyen embereket. Nekem pedig nincsenek ilyen rasszista gondolataim.

  - Nem erről van szó! Neked nincsenek. De a magyarok többsége egyáltalán nem így gondolkodik, mint te. Nekem sokszor fáj... - Mírára nézett, majd magához ölelte és megcsókolta.

  - Látod Miklós! Ez most nagyon jól esett. Érzem, hogy szeretsz. De most szomorú vagyok én is. Elszomorítottál és elgondolkodtattál. Azt hittem, hogy benned nincsenek ilyen gondolatok. Úgy látszik, még nem ismerlek egészen.

  - Hát vannak ilyen gondolataim. Szóval nem könnyű nekem! De igazán nem akarlak terhelni téged az én hirtelen jött fájdalmammal. Talán látva a szép francia és gazdagnak tűnő barátaidat... Talán ettől lettem most ilyen... Látva, hogy te mégis egy másvilágban élsz...

  - Én nem élek más világban. Ezt te rosszul látod. Ne magyarázd félre a dolgokat. Te értékes férfi vagy. És nekem a legszebb férfi, a legjobb férfi! A legértékesebb ember, akitől gyerekeket szeretnék! Kérhetlek, hogy próbálj megbékélni magaddal? Fogadd el magadat olyannak, amilyen vagy! Legyél már okos, felnőtt férfi! A családom pedig elfogadott és ne ítélkezz felettük igaztalanul! Donát kedvel téged és a családodat is! Te és én fogjuk megoldani a roma kérdést? Miklós! Nem gondolod komolyan? Istenem, de nagyon bonyolult minden! Pedig tulajdonképpen egyszerű lehetne!

  - Na, jó! Kedves vagy. Mindig olyan szépeket mondasz! Ne haragudj, ha megsértettelek volna! Gyere! Menjünk aludni! - átkarolta Míra derekát és elindultak a hálószobájuk felé.

  - Mindent értek. Értem a fájdalmadat, de segíteni nem tudok. Csak abban, hogy veled szeretnék élni szeretetben és segíteni, ha valamiben tudok majd. Menjünk aludni! Neked holnap fárasztó utad lesz, és két fellépésed is.

    Bánatos szívvel indultak mindketten a hálószobájuk felé.

 

18

A fájdalom

 

   Judit tervbe vette, hogy felutaznak augusztus utolsó hetében Pestre, a szüleihez.  Mindenképpen akart még néhány dolgot vásárolni, és nagyon kíváncsi volt Míráék lakására is. Bár, Donát maradt volna inkább otthon, de Judit addig erősködött, amíg végül is beadta a derekát. Donát úgy látta, hogy teljesen feldobott állapotban van jövendőbeli felesége, jókedvű és tele van mindenféle tervekkel. Rávette Juditot, hogy mielőtt felutaznának Pestre, látogassák meg az ő szüleit. Arra gondolt még néhány esküvői részletet megbeszél velük, de látni is szerette volna már őket.

   - Azért örülök Donát, hogy sikerült a velencei utunkat lekötni. Majd meglátod, hogy milyen hangulatos város, én már többször voltam ott. De nem tudok betelni vele és nekünk, mint nászutasoknak tiszta romantika lesz! - mondta Judit, miközben Donát szüleihez indulva ültek a kocsiban - Már alig várom!- közben Donáthoz hajolt, megcsókolta.

  - Már jó lenne, ha ott tartanánk! Nekem nagy élmény lesz több okból is! De leginkább azért, mert veled együtt történik majd minden! Kicsit féltelek Judit. Néha olyan furcsa tudsz lenni, olyan lehangolt vagy, már akartam is kérdezni tőled, hogy nincs-e valami problémád.

  - Mire gondolsz? Hogy beteg vagyok? Olyan, mint anyukád? Megnyugtatlak, semmiféle gyógyszert nem szedek, kicsit talán labilisabb az idegrendszerem, de ezt nézd el nekem. Majd igyekszem jobban uralkodni magamon. Az is lehetséges, hogy megvisel ez a hirtelen életmód  változás! Nem könnyű, hidd el! Egész életemben, egy burokban nőttem fel. Talán anyám miatt tették ezt velem apuskáék. Nem tudom.  Majd, ha már én is dolgozok talán minden más lesz… - nézett maga elé elgondolkodva - Irigylem is Mírát! Olyan felszabadult, olyan természetes tud lenni. Könnyedén alkalmazkodik mindenhez. Nem csinál akkora problémát a  dolgokból, mint én.

  - Csak nem vagy féltékeny a húgomra? Judit! Ne butáskodj! Nem vagyunk egyformák! Én így szeretlek téged!

  - Olyan jó, hogy te ilyen megértő vagy! Ezért is szeretlek, meg a szép kék szemedért! - nézett aztán hízelgőn Judit Donátra, de ekkor már megérkeztek a házuk elé.

   Az autó zajára Piroska néni jött elő rendkívül izgatott állapotban. Donát nem tudta mire vélni Piroska nénje idegességét, aki mindig jókedvű és mosolygós volt. Nem volt rá jellemző a pánik hangulat. De most kezét tördelve és eléggé megviselt állapotban állt a teraszon. Majd amikor üdvözölték egymást, átölelve Donátot és Juditot, zokogásban tört ki.

  - Mi baj van? Csak nincs valami baj a szüleimmel? – nézett rá aggódva Donát, Judit idegesen toporgott mellettük. Piroska néni megfogta Donát kezét és húzta a szoba felé, majd megfordult és intett Juditnak, hogy ő is menjen csak utánuk.

  - Üljetek le! Üljetek le! Nem is tudom, hogyan mondjam el? De miért vagytok itt? Csak nem tudjátok már a hírt?

  - Miféle hírt? - nézett Piroska nénjére, ekkor már rosszat sejtve Donát.

  - Jaj, Istenem. Istencsapás! Istencsapás! Karambol! Édesapád és édesanyád! Jaj, istenem! – zokogott és nem tudott megszólalni. Donát ekkor már nagyon ideges lett, közben Judit egy pohár vizet hozott be Piroska néninek.

  - Mondjad már mi történt? Kérlek Piroska! Karambol? Édesapa és édesanya?

  - Meghaltak. Donát, meghaltak. Mentek be a városba és valami nagy autóval frontálisan vagy mi? Mindketten meghaltak, anyád azonnal, apádat még bevitték a kórházba, de már nem tudták megmenteni. De talán jobb is!  Jaj! Nem bírom ki!

   Donát elsápadt, leült, elfogta valami furcsa ideges remegés, szinte nem akarta elhinni az egészet. Judit, azonnal mellé ült, megfogta a kezét, szinte semmit sem tudott mondani a döbbenettől.

  - De hát, mikor?  - kérdezte egy idő után dermedten Donát.

  - Ma, reggel. Nem rég kaptam a telefont. Eddig nem bírtam megtenni, hogy akár neked, akár Mírának szóljak erről. Csak álltam itt bénultan.

   Ekkor már Donát is zokogott, lefeküdt a kanapéra, párnába fúrta fejét, odaült mellé Judit, de férfias zokogását, fájdalmát nem tudta most visszatartani.  Úgy érezte ezt nem éli túl. Lepergett előtte gyermekkora, édesanyját látta maga előtt, majd apja vidám tekintetét. Hirtelen összetört.

    Aztán Piroska néni látta, hogy legalább neki össze kell szednie magát, mert még utóbb Donát is rosszul lesz. Enyhe nyugtatót hozott neki, Judit is kért egyet. Lassan mindhárman magukhoz tértek. Donát töprengett. Hogy mondja el ezt Mírának. Tudta, hogy fel kell hívnia. Nem húzhatja az időt. Egy kis idő után, amikor már talán hatott a nyugtató és lassan felfogta, hogy mi történt, először hívta a rendőrséget, a kórházat, ahol apját ápolták. Azt is tudta már, hogy neki hivatalból most be kell mennie a városba, és intézkednie kell a továbbiakról. Kérte Juditot, ha akar, utazzon fel Pestre. Ha mindent elintézett, utána megy. Teljes bizonytalanságban érezte magát. Azt gondolta, hogy most nem Juditra, de Mírára van szüksége.

    Judit megértette és úgy döntött, hogy mellette marad. Addig is segít Piroska néninek, ha kell, bármiben. Látta, hogy Donát kemény lelki válságon megy át. Hogy mi lesz az esküvőjükkel, arra, már nem mert rákérdezni. Hiszen alig két hét múlva lett volna.

   Donát, erőt vett magán és tárcsázta húga telefonszámát. Szerencsére elég korán volt, így még Míra és Miklós is otthon voltak. Éppen reggeliztek. Míra vette fel a kagylót.

  - Na, micsoda meglepetés, Donát! De miért olyan letört a hangod?

  - Míra, nagyon rossz hírt kell mondanom!

  - Hogy mit? Nem értelek? Hol vagy most? Csak nem történt valami otthon? – kérdezte aztán ijedten. Édesanyjára gondolt.

  - De igen. Itt vagyunk a szüleink lakásában Judittal, indultunk volna Pestre, de édesanya és édesapa, mindketten… Karambol történt. Nem is tudom, hogyan mondjam el neked... - ekkor elsírta magát.

  - Meghaltak? Meghaltak? Ugye, nem igaz? Mondd, hogy nem igaz?

  - Karambol, ma reggel, Míra! Soha többet nem látjuk őket. Én megyek és elintézek mindent, amit kell, de jó lenne, ha leutaznál!

     Míra, ekkor elsikította magát!

   - Nem Donát! Nem lehet! Miért? Istenem miért? Miért pont ők? - hirtelen eldobta a kagylót, majd Miklós karjaiban kötött ki összezuhanva, aki ekkor már jött felé, hallotta Míra kiabálását és tudta, hogy nagy baj van. Magához ölelte Mírát, lefektette az ágyra. Míra szívet tépően zokogott, és Miklós hagyta, hadd sírja ki magát. Majd felvette az eldobott, földön lévő telefonkagylót, hallózott, de akkor már senki nem volt a vonal másik végén. Tárcsázott, és felhívta Mira szüleinek a számát. Beszélt Donáttal, jómaga is teljesen ledöbbent és megrázta a hír. Hirtelen nem tudta, hogy Míra milyen állapotban lesz, de mindenképpen megígérte Donátnak, hogy leviszi hozzá a testvérét. Ezután, Míra mellé ült, aki csak nézett mereven a mennyezetre, majd szinte beleveszett Miklós vigasztaló ölelésébe.

  - Van itthon valami nyugtatód? - kérdezte aztán Miklós.

  - Nincs. Nem szedek semmi ilyesmit. De ezt én nem bírom ki. Hozz egy pohár valami erős italt inkább. Hátha jót tesz! - felült és csak potyogtak a könnyei továbbra is. Közben Miklós hozott neki egy pohárban konyakot, amit Míra, egyszerre lehajtott.

  - Édes Mírám, mégis csak kellene valami nyugtató most átmenetileg. Menjünk el az orvoshoz, elviszlek. Szabad vagyok most három napig, milyen szerencse!  Ha akarod, és van erőd, leviszlek Donáthoz. Úgy éreztem, hogy szüksége van rád. Legalább most fogjatok össze! Én átérzem a te fájdalmadat, de a ti szüleitekről van szó. Tudom, hogy úgy érzed, most mindent elveszítettél, de ne hidd. Benned élnek majd mindig, hidd el!  Tudom, most mindez gyenge vigasz, de nem is beszélek. Takarózz be! Mi lenne, ha felhívnám Gábort, a pszichiáter ismerősöd?  - aztán azt gondolta, hogy hagyja Mírát, és inkább szó nélkül felhívja, segítséget kér tőle. Megbeszélte vele, hogy felviszi hozzá Mírát, ami meg is történt.

     Míra nagyon összetörtnek és gyengének érezte magát. Hirtelen úgy érezte, nem tud megbirkózni szülei elvesztésével. Aztán eszébe jutott a bátyja és ekkor azt gondolta nem hagyhatja cserben. Arra gondolt, hogy kettejüknek most egymás mellett van a helye. Nem hagyta békén Miklóst és még este elindultak. Későn érkeztek meg, de csak Judit aludt. Piroska néni és Donát várták őket. A két testvér úgy ölelte át egymást, mintha más kapaszkodójuk nem lenne. Pedig mindegyiknek ott volt a társa. Mégis, a bánatuk, szüleik hirtelen hiánya csak az övék volt. Zokogtak szívszorítóan. Piroska néni félrevonult Miklóssal, tudta, hogy hagyni kell őket, hadd sírják ki fájdalmukat. Ő már lassan beletörődött a visszahozhatatlanba. Leültek a teraszon Miklóssal, amíg Míra és Donát bementek a szobába beszélgetni.

  - Látod, fiam, a sors már csak ilyen. Ez volt úgy látszik megírva nekik. De, hogy mennyire boldogtalan vagyok! Még, jó, hogy a szüleim ezt nem érhették meg! Mert egy szülőnek elveszteni a gyerekét talán még nagyobb bánat - csavargatta idegesen kezével Piroska a köténye szélét.

    Miklós együtt érzően nézett rá: - Megértem, teljes szívemből átérzek mindent, de nem is tudom, hogy most mi lesz az esküvővel?  Bár tudom, hogy nem illene most ezt szóba hozni, de hát vannak dolgok... Mert Míra biztosan nem fog ezek után esküvőt rendezni, de még meg is értem. No, de hagyjuk is most. És mi lesz Piroska nénivel, mi lesz a házzal, ki kell költöznie? Vagy nem? - nézett rá elgondolkodva Miklós - Talán akkor fel kellene jönni hozzánk, van egy kis szobánk, ahol el lakhatna…

  - Nahát, ez jól esett Miklós, de nem. Nem mennék én Pestre semmiképpen. Úgy tudom, hogy István megvette a házat, éppen ebben az ügyben utaztak, azt hiszem a városba, tulajdonképpen már minden rendben. Én itt maradhatok, csak hát a fenntartása. Még azt sem tudom, hogy kinek a nevén van. Talán el kellene adni. Na, de ezt sem most kell megbeszélni.

  - Ehhez én nem tudok hozzászólni, de ez ráér később is. Hiszen még a temetés is vissza van! Szegény Míra, csak bírja ki! Teljesen összetört - nézett a szoba felé.

   - Tudod Miklós fiam, Donát ma bement a városba és szinte mindent elintézett. Nem is tudom, hogy volt hozzá lelki ereje! Egy hét múlva lesz a búcsúztató, azaz a temetés. Donát megtalált minden hivatalos iratot, az apja pontos, precíz ember volt. Az íróasztalában még a végrendeletük is ott volt. Mintha megérezték volna, hogy történhet velük valami. Istenem! - sírta el magát - Ez tényleg rettenetes!

    Míra és Donát egymást támogatva jöttek ki, láthatóan a két testvér kicsit megnyugodott. Elköszöntek Piroskától és szinte némán, bele burkolózva a fájdalomba, a szobájukba indultak.

   Miklós tudta, hogy hosszú időnek kell eltelnie, amíg feldolgozódnak Mírában a gyász okozta fájdalmak. Vele maradt még két napot, majd Judittal visszaindult Pestre. Donát megkérte, hogy vigye fel a szüleihez, hiszen most ők itt úgyis mással lesznek elfoglalva Mírával és Piroska nénivel. Míra úgy döntött, hogy temetésig már nem megy vissza, marad Donáttal. Betelefonált a munkahelyére és egyben fel is mondott, de erről nem beszélt Miklósnak. Úgy érezte, hogy képtelen lenne most csoportokat vezetni. Azt is tudta, hogy főnöke pedig hosszú ideig nem tudja mellőzni őt. Bár a telefonbeszélgetésük során arra biztatta, hogy azért ne mondjon fel, mert számítana majd a későbbiekben a munkájára, de Míra döntött.  Annyit azért még hozzá tett, ha rendbe jön teljesen, ami nem tudja, hogy mikor lesz, jelentkezni fog. Főnöke ezt örömmel hallotta, és reményét fejezte ki, mivel meg volt elégedve eddigi munkájával. Donát végighallgatta ezt a beszélgetést és utána igencsak megdorgálta húgát, hogy ilyen meggondolatlanul döntött.

  - Te ezt nem érted Donát! És most már tudom, hogy mivel jár ez a munkakör. Nagyon szép és nekem nagyon is tetszett. A szervezés, az emberekkel való foglalkozás, az ismereteim átadása, a saját nyelvükön való beszélgetés! És még annyi ötletem lenne! De most azt hiszem, ez hosszú ideig nem menne! Aztán, ha jönnek majd a gyerekek! Igaza van Miklósnak! Ehhez függetlennek kell lenni! Ez teljes embert kíván. De még meggondolhatom magamat, hiszen azért kaptam esélyt! Az esküvővel pedig nem is tudom mi lesz. Én nem esküszöm így. Temetés után esküvő! Rettenetes Donát! - nézett maga elé, majd megint elsírta magát - Istenem! Pedig, hogy örült volna édesanya! És milyen büszkén vezetett volna oltár elé édesapa! Donát! Ebbe bele lehet pusztulni! – ölelte át  bátyját másnap reggel, ahogy Judit és Miklós elutazott. Piroska néni hozta nekik a reggelit, de alig akartak hozzányúlni.

  - Na, enni azért kell, ezt mondaná édesanyátok és édesapátok is gyerekek! Aztán itt maradtam nektek még én! Tehernek!

    Mindkét gyerek egymásra nézett, majd Piroskára. Míra felállt, átölelte - Te velem jössz most, nálunk leszel. Aztán meglátjuk. Csak nem képzeled, hogy magadra hagylak! Még, hogy teher! Meg ne halljam ezt még egyszer!

  - De hozzánk is jöhetsz! – nézett rá aztán szelíden Donát - Még Judit is mondta, hogy kialakítunk neked egy szobát, tudod, hogy elég nagy a lakásunk, elférsz. Csak rajtad múlik!

    Piroska néni meghatódva hallgatta őket.

   - Nem is tudom, gyerekek! Nagyon kedvesek vagytok! Jól esik!  Lehet, hogy most felmegyek majd Pestre Mírával a temetés után, de én ott nem tudnék élni, nekem a vidék a minden! Hiszen tudjátok! De, ha már túl leszünk a nehezén, és lassan megbékélünk a sorssal, akkor majd erről is beszélgethetünk. De mi lesz, akkor most az esküvővel? Istenem! Pedig mennyire készültek rá. És hát én is.

  - Az most nem lesz! - szólalt meg Míra, és komoran maga elé nézett - Legalábbis, az enyém nem.

  - És te Donát? Hogyan gondoltátok akkor tovább? - nézett Piroska a fiúra.

  - Nem is tudom.  Judit és én, másképp gondoljuk. Azt beszéltük, hogy csak a szülei, meg ti és a tanuk legyenek, de szeretné, ha mi most összeesküdnénk. Úgy készült rá! És mi befizettünk nászútra Velencébe is. Sajnos nem tudjuk feltámasztani anyáékat. Csendes esküvő lesz. Azt hiszem ennyi. Talán mind ezek ellenére eljössz, eljöttök, Míra?

    Míra furcsán nézett Donátra, de bólogatott. Talán elmegyünk. Persze. De ti jól érzitek magatokat gyász-esküvővel is?  Persze, a ti dolgotok. Én együtt vagyok Miklóssal így is.  Majd, ha már lecsengett bennem a fájdalom, a gyász, én csak akkor szeretnék egy békés és szép esküvőt. Tudom, hogy olyan nem lesz, amilyen lett volna, de én most erre képtelen lennék. Ti csak házasodjatok Donát! Nem haragszom ezért.

     Piroska néni csak nézte a két gyereket, és teljesen megértette Mírát. Gondolta, hogy Donátot meg úgy is Judit irányítja.

     A továbbiakban, el voltak foglalva a temetésre való készülődéssel. Elég nagy volt a rokonság, azokat értesítették, Mira  a harmadik napon bejárta a házukat, majd külön édesanyja szobáját. A szekrényekben álló ruháihoz bújt, végig tapogatta édesanyja különféle tárgyait, majd leült a földre és megrohanták az emlékek. Apja dolgozószobájában pedig beült az olvasó fotelba, ahol gyerekkorában a hideg téli estéken, olyan sokszor hallgatta édesapja ölében a varázslatos meséket. Nagyon szerette édesapja rögtönzött történeteit. Majd felment a saját szobájába, lezuhant az ágyára és alig bírta abbahagyni az ismételten rászakadt zokogást. Tudta, hogy mindettől és mindentől el kell búcsúznia, hogy egy nagyon fontos korszak zárult le az életében. Donát közben férfi lélekkel járta végig ugyan úgy ezt az utat, majd a ház parkjában kötött ki. Ő  is a saját emlékeivel volt elfoglalva. Később, Míra kijött utána. Aztán kéz a kézben sétálgattak, beszélgettek. Jót tett nekik ez a pár napos együttlét. Tudták a neheze még ezután jön, de lassan a szülők elvesztésének elfogadása megtörtént bennük, eddig jutottak. A többit már egyedül kellett viselniük, de mindkettő mellett ott volt a párja. Nagyon remélték, hogy megkapják a többi segítséget, legalábbis vigaszt és támogatást, szeretetet, együttérzést.