Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Shukar Kamipé 19 - 22. fejezet

2014.05.31

19

Judit és Donát esküvője

 

   Alig voltunk két héttel túl a szüleink temetésén, Piroska néném felköltözött testvéremhez, mi pedig Judittal feljöttünk az ő szüleihez. Közben meglátogattuk Míráékat is. Láttam Juditon, hogy tetszett neki Míra új lakása, tetszett, ahogy igazi otthont varázsolt a húgom ebből a szép lakásból. Jómagam is örültem valahol, hogy legalább az életkörülményei normalizálódtak. Míra, feljárt a klinikára Gáborhoz, kezelésre. Ő annyit mondott nekem, hogy erős lány, csak átmeneti segítségre van szüksége, kapja a nyugtatót, jót tesz neki egy terápiás beszélgetés, de szerinte rövidesen rendbe jön, ne aggódjak. Én úgy, ahogy, de túl tettem magam az eseményeken. Áruba bocsátottuk a házat, nem tudtuk volna fenntartani, bármennyire is szerettük volna, ha a tulajdonunkban marad. Végül is Judittal Piroska néninek kialakítottunk fürdővel és szobával egy külön kis részt. Úgy döntött, hogy odajön hozzánk és segít Juditnak. De azt hiszem leginkább rajtam akart segíteni. Jól tudta, hogy Judit nem igazán háziasszony. Így amíg teheti, majd ő csinálja a ház körüli teendőket. Szüksége is volt erre, mert belehalt volna, ha csak otthon ül egész nap, semmit sem csinálva. Úgy terveztem, hogy a rám eső pénzből veszek egy hétvégi kis telket, amin még külön elszöszmötölget, én pedig ott kísérletezhetek a növényeimmel. De ezek egyelőre csak tervek voltak.

    Eljött a nagy nap, Mírán láttam, hogy kicsit neheztel rám, de Judit annyira szerette volna már hivatalosan is összekötni velem az életét, hogy kérésébe beleegyeztem. Nagyon szűk körű esküvőt tartottunk valóban. Csak Míra, Miklós, Piroska néném és Judit szülei voltak velünk, tanúként Gábor volt jelen és Judit egyik barátnője. Javasoltam Juditnak fehér ruha helyett valami egyszerűbbet, de nem mondott le róla. Megérkeztek Juditék lakására szép sorjában a vendégek. Míra sem öltözött tiszta feketébe, azt mondta, nem tud gyászruhát hordani, mert még rosszabbul érezné magát. Egy sötétkék apró virágos blúzban volt, sötétkék selyem nadrággal. Nehezen élte meg szüleink elvesztését. Még nem dolgozott, nem keresett munkát, időnként feljárt Gáborhoz a klinikára terápiás beszélgetésre.

  - Nos! Itt vagyok! - a nagy hallba, ahol már mindannyian indulásra készen álltunk, mosolyogva lépett ki Judit, aki szőkére festett haját rövidre vágatta, apró kis gyöngy koszorúval díszítette. Karcsú, szép alakja, szép melle csak úgy virított a sima, egyszerű testhez simuló fehér ruhában. Tényleg olyannak tűnt, mint egy szép szobor.  Az apja és nevelő anyja, meghatódottak voltak. Engesztelve ölelt át az apja: - Ne haragudj rá Donát, nagyon várta ezt a pillanatot. Nem a legjobbkor jött, de mit tegyünk?

  - Semmi baj Rezső bácsi. Boldog vagyok, hogy legalább ő van nekem. Induljunk! - néztem aztán a kis társaságra, és egy kis belvárosi kápolnában, majd a kerületi tanácsban összeházasodtunk. Utána beültünk az előre kibérelt étterem külön termébe, ahol csendesen beszélgetve ünnepeltünk, de Míra és én is, elsírtuk magunkat. Talán valóban jobb lett volna később tartani a mi esküvőnket is, de nem volt erőm még Judittal is küszködni ekkor. Másnap aztán felültünk a repülőre és elutazunk Velencébe. Talán arra volt jó nekem ez az egy hét, hogy kilépjek a mindennapi bánatomból, és  felejtsek. Judit valójában mindent megtett, hogy elvonja a figyelmemet, ami kicsit sikerült is neki.  Távol mindentől, egy másik országban, egy másik világban és kettesben Judittal, sok boldognak mondható órát töltöttem, annak ellenére, hogy azért ott lebegett mögöttem apám és anyám közeli elvesztésének tudata.  Minden bánatomat Judit testének szeretgetésébe fojtottam. Olyankor valójában csak ő volt és a gyönyör. Kicsit szégyelltem is magam, hogy így túl tudok lépni a szüleimen. De Judit mindig azt mondta. - Ez olyan természetes, hogy így van Donát. Hiszen az élet nem áll meg és a testünk eggyé akar lenni. Hidd el, hogy a szüleid is boldogok, ha te annak érzed magad.

    Egy dolognak örültem igazán, hogy Míra őszinte szeretettel ölelt át az esküvő után és meleg szavakkal köszönt el tőlem.   

  - Nem haragszom, de talán vidámabb lett volna a te esküvőd is, ha később tartjátok. Azért legyél boldog Judittal! Szeressétek egymást! És, ahogy ígérted, legyél hozzá hűséges. Bármi gondod, bajod van, keress engem! Tudod, hogy már csak mi maradtunk egymásnak. No, de érezd jól magad Velencében! És, ha tudod, kicsit felejtsd el édesanyát és édesapát. Ennek az útnak maradandónak kell lenni mindkettőtök számára!

    Míra szavai nagyon jól estek és így a lelkiismeret furdalásom is alább hagyott. Mikor visszajöttünk az útról még maradtunk pár napot a testvéremnél, majd Piroska nénit is vittük magunkkal, aki Míránál úgy láttam feltöltődött, de talán a húgomnak is jót tett az itt léte. Megbeszéltük, hogy néha azért majd felutazik hozzá látogatóba, pár napra, akár egy hétre is télvíz idején.

20

Shukar pirano, avagy shukar kamipe

 

   Amíg Piroska néném nálunk volt, mintha megkönnyebbültem volna. Sétálgattam vele, elvittem egy-két szép helyre. Elmentünk Miklós szüleihez, de Ibolya néni is gyakorta felszaladt hozzám, hogy megvigasztaljon. Nagyon meghatódtam, hogy ennyire átérzi a bánatomat. Piroska néném pedig sütött, főzött. Miklós mondta is neki viccelődve, hogy olyan finomakat főz, hogy lassan már nem fér bele a ruháiba.  Aztán mikor elutazott Donátékkal, túl nagy lett a csend. Kezdtem elgondolkodni az életemen. Eszembe jutott, hogy a sorsom a saját kezemben van. Nem merülhetek el a bánatomban egy életre, szüleim halála miatt. Miklós ugyan örült, hogy felmondtam az idegenvezetői állásomat, de tudtam, hogy minél előbb ki kell találnom, hogy mit is akarok.  Nem találtam helyemet az életben. Továbbra is leveleztem a két francia barátommal, nekik is beszámoltam a tragikus eseményről, az esküvőm elmaradásáról. Mindketten hívtak magukhoz kikapcsolódásra, még telefonon is megkerestek.  De Miklós a munkája miatt nem tudott volna velem jönni. Én pedig nem mertem mondani neki, hogy szívesen mennék, akár egyedül is. Összezavarodott minden. Lassan kezdtem érezni, újra ki kell nyílnom. Hiányozni kezdett a lüktető élet. Gábor, a pszichiáter barátunk ezt jó jelnek vette, és tanácsára fokozatosan leálltam a nyugtatókkal is.

   Egyik este, már kilencfelé járt az idő, amikor hirtelen elhatározással felöltöztem. Gondoltam lemegyek Miklósék pincéjébe, már régen nem jártam ott. Belenéztem a tükörbe, eléggé sápadt voltam. Szépen kisminkeltem magam, bár nem volt szokásom, most valahogy tetszeni akartam Miklósnak. Hideg novemberi este volt. Felhúztam egy kord nadrágot, hozzá egy bordó garbót, a hosszú hajamat összefogtam, egy csattal feltűztem, majd két nagy bordó klipszet tettem a fülembe. Felhúztam, finom bőr bokacsizmámat, felvettem a kabátomat és busszal elindultam, mivel a kocsit Miklós magával vitte. Amikor leértem a pinceklubba, jóleső érzés fogott el. Letettem a ruhatárban a kabátomat, majd indultam a terem felé. Szombat lévén elég sokan voltak, de hátul találtam egy üres asztalt. Kértem két deci vörösbort és azt kortyolgatva hallgattam a gyönyörű zenét. Néztem a zenekar tagjait, néztem a zenében elmerült arcukat és hirtelen megint a régi Mírának éreztem magam. Olyan szép volt az utolsó számuk, hogy egészen belefeledkeztem a nosztalgikus hangulatba. Csak ültem, és figyeltem, ahogy lejönnek a színpadról a zenészek, köztük Miklós is. Éppen felállni készültem, hogy odamenjek hozzá, jelezve, hogy itt vagyok. Akkor láttam, hogy Miklós leült egy asztalhoz, ahol egy fekete hajú roma nő volt egyedül. Italt vitt neki, majd mellé ült. Visszaültem a helyemre és némán bámultam rájuk, ahogy jókedvűen beszélgetnek. Hirtelen egy világ omlott össze bennem.  Erre nem számítottam. Nem akartam hinni a szememnek. Akkor vett észre a szaxofonosuk, aki éppen jött kifelé. Odalépett mellém és kissé zavarban volt, azt hiszem Miklós miatt.

  - De nagyon régen nem láttunk, Míra!  Hiányoztál! Fogadd részvétemet! Hallottuk a történteket!  - aztán ő is Miklósék asztala felé nézett - Miklóst nézed? De miért nem mész oda hozzá? Valami régi barátnő csak. Úgy tudom. Gyere minél többet, hátha itt azért életre kelsz, Miklósnak is jót tenne már! Na, de én megyek.

  - Várjál picit, Csaba!  Ki az a nő? Te tudod? Viszonya van Miklóssal? Válaszolj nekem őszintén, nagyon fontos, hogy tudjam!

  - Fogalmam sincs, de két hét óta mindig itt ül. Állítólag, régi kapcsolata volt ez a nő. Jó barátok, nekem ezt mondta, de menj oda nyugodtan!

  - Ne haragudj, hogy kérdezősködtem, de erre nem számítottam. Majd odamegyek. Majd jövök gyakrabban. Nagyon szép volt ez az új utolsó szám, amit hallottam, mi a címe?

    - Ez egy új lemez anyaga lesz már! Nem tudom még mi lesz a végső címe, így inkább nem is mondom, még gondolkodom. Na, szia, Míra, és minden jót neked! Nekem most dolgom van, sietek!

   Fogtam magam és, higgadtságot erőltetve elindultam Miklós asztala felé. Amikor meglátott, meglehetősen zavarba jött, és nagyon meglepődött. Felállt, bemutatott a mellette ülő nőnek, mint a feleségét.

  - Na, Miklós ne lódíts, még nem vagyok a feleséged –  leültem és néztem a nőt, akinek a szeme Miklósra majd rám villant.

  - Hozzak valamit? Most jöttél? De hát miért nem szóltál, hogy lejössz? – Miklós tett egy tétova mozdulatot, majd rám nézett, és láthatóan kínosnak érezte a helyzetet.

  - Én egy romnyi vagyok, ahogy te mondanád. Egy cigány nő. Nem a te fajtád, hanem Miklós fajtája. Ezek szerint Miklós nem beszélt még rólam. Tudod, nagy szerelem voltam én neki régen. Én tanítottam meg a szerelem minden fortélyára - nézett Miklósra a nő, úgy tűnt, hogy kicsit többet ivott a kelleténél.

  - Na, hagyd ezt a sok hülyeséget Melinda! Miért is beszéltem volna Mírának erről? Hiszen már ezer éve lecsengett ez a dolog! 

  - Ez igaz. De csak együtt éltünk majd egy évet. És azért te azt nem tudod csak úgy elfelejteni!  Ne legyél már olyan rajkano! Na! Ne ládzselj nekem itt! Shukár csaj kétségtelen, de milyen piramno? Dzsanel jól chágijel? Legalább úgy, mint én? Csucsipel?

  - Na, ebből elég! Ne légy már ilyen közönséges! Míra! - nézett ekkor rám Miklós idegesen és megfogta a kezemet, hogy elvigyen innen, ettől a nőtől - Gyere velem, menjünk! Te meg maradj magadnak már!- szólt vissza a nőnek - Majd mindent elmondok, csak gyere!

  - Na, adj azért búcsúzóul egy csibáló csumit! – a nő hirtelen felállt, elkapta Miklós egyik karját, és meg akarta csókolni. De Miklós ekkor idegesen eltolta magától, de a nő csak nem hagyta magát, tovább folytatta: - Na! Tegnap még jó volt a kocsiban  csucsipelnem téged? Be vagy darelva a ranyidtól!  Shukar kamipe voltál, és lehetnél nekem még mindig! Nem való neked ez a kiművelt, úri fehér szuka! - majdnem dulakodtak ekkor már. Elképedve néztem a jelenetet.  Hirtelen csak annyit mondtam a nőnek.

  - Te egy közönséges ribanc vagy. De, ha Miklósnak ez kell, akkor vigyen! Hol a kocsi kulcsom? Kérem Miklós! – nyújtottam felé a tenyeremet.

   Ekkor Miklós otthagyta a hadakozó nőt. Kínos volt mindenki számára a jelenet, leginkább Miklósnak, akit mindenki ismert. Megfogta a kezemet és indultunk kifelé. A nő visszaült a helyére, és kért még magának konyakot. Nevetgélve integetett. Miklósnál vagy tíz évvel idősebb lehetett, erősen festett, korán öregedő cigány nő volt. Lassan felfogtam a kapcsolatukat. Nagyon fájt az egész közönséges szituáció, de érteni akartam mindent, és a teljes igazságot akartam tudni! Felvettük a kabátunkat, Miklós visszament a hangszeréért, majd a roma nő oda állt elé, de Miklós mondott valamit a fülébe és eltolta magától, sietett utánam kifelé. Beültünk a kocsiba.

  - Vezess te Miklós! – majd hirtelen gonosz ötletem támadt és megszólaltam.

  - Na? Kamelsz te engem még?  Én nem kapok csibalo csumit?  Te shukár lávuta!

  - Te meg hogy beszélsz? – nézett rám meglepődve. Ezek szerint te mindent értettél, amit ez a nő összehordott itt?

  - Igen. Mindent. Tanulékony vagyok, és ahogy ez a nő mondta, tudod, hogy én művelt fehér szuka vagyok! Vagy nem? Még, ha a bőröm nem is hófehér, de mégis csak! Valóban nem a te fajtádból jöttem. De hagyjuk. Majd otthon!

  - Míra, ez egy ittas nő volt, egy tévedés! Nagyon régen a barátnőm volt, de akkor még nem volt ilyen hülye, ilyen közönséges. Meg aztán túl fiatal is voltam. Én, igazán nem tehetek róla, hogy itt üldögél esténként és hallgat bennünket. Én nem tehetek úgy, mintha nem ismerném - magyarázkodott közben Miklós.

  - Most ne magyarázkodj itt nekem! Piszok rosszul esett az egész jelenet. Nem is értelek! Az, hogy ott ül, és hallgat benneteket, az egy dolog. Persze. De majd otthon, most maradj csendben! Közönséges jelenet volt.

   Megálltunk a ház előtt, Miklós arcán bűntudatot láttam, csendben ballagott mellettem a lakásunk felé. Én sem szóltam semmit. Majd az előszobában mindketten levetettük kabátunkat. A nappaliban leültem az egyik sarokban lévő kanapéra, ő a fotelba. Némán néztem rá, ő pedig láthatóan ideges volt. Hol ide, hol oda rakosgatta lábát, és kezeivel dobolt a térdén, fekete szemével hol rám pillantott, hol maga elé nézett.

  - Most magyarázkodjak, akkor? – kérdezte rezignáltan.

  - Nem, ne magyarázkodj! Az igazat mondd el szépen az elejétől a végéig. Aztán majd megmondom, hogy mit teszek a végén.

  - Feltételeket szabsz? Nekem? Ugyan, Míra!  Vagy talán menjek vissza a putrimba? Majd ezt vágod a fejemhez?

  - Nem én mondtam! De azt is tudod, hogy ilyet soha nem ejtenék ki a számon. Így ne beszélj velem, ez nem az én stílusom!

  - Jó, bocsáss meg! Tényleg az! Közönséges.  Meg többet ivott a kelleténél! Nem volt akkor régen ilyen, legalábbis nem így emlékszem rá!

  - Miklós! Engem az nem érdekel, hogy milyen volt. Ha ilyen volt, akkor így szeretted! Istenem! Neked elég volt ennyi is! Talán ezek után én túl sok is vagyok neked! De én helyetted nem tudom elmondani, hogy miért ült be a kocsinkba tegnap veled, ahogy mondta és ott ugye történt valami. Engem csak ez érdekel.  

  - Akkor most lettem igazán cigány a szemedben. És nem hozzád való. Ugye?

  - Ezt sem én mondtam, hanem te Miki! Talán így érzed? Képes voltál magadat a kocsiban… ezzel az ocsmány roma nővel, de mindegy kivel… hadd ne mondjam ki!- mondtam aztán haragosan.

    Ekkor hirtelen felállt, odaült mellém, megfogta a kezemet, és csókolgatni kezdte. Én elhúztam.

  - Ez nagyon kedves gesztus tőled, de a történetedre várok még mindig. Vagy nincs hozzá bátorságod? Ha engem ilyen megalázó helyzetbe hoztál, legalább most legyél őszinte magadhoz, de hozzám is.

    Fekete szeme fájón és zavartan nézett rám, kezét a kanapén nyugtatta és akkor akadozva belekezdett.

   - Látod Míra!A neveltetés beli különbség most kibukott. Te egy finom, nagyon szép, és ráadásul okos nő vagy. Szemben az én körömből származó lányokkal, akiket ismertem. Nem mondom, hogy köztük ma már nincs hasonló, mint te, de ritka. Akkor, amikor ezt a nőt megismertem, tizennyolc éves voltam és valóban majd egy évet nála laktam, vele éltem. Hozzáteszem, anyámék legnagyobb tiltására, de nem tehettek semmit. Apám még azt is mondta, hogy kitagad. Ugyanis valóban nem ahhoz a roma körhöz tartozott, akit elfogadtak volna. De nekem ez a nő volt, akkor a nagy szexuális élményem, talán szerelmes is voltam akkor. Aztán idővel rájöttem, hogy nem hozzám való, csak akadályoz a tanulásban, a munkában. Alig tudtam elszabadulni tőle. De tényleg szeretett. Egy mázlim volt, hogy nem lehetett neki gyereke, mert különben már régen apa lennék! Nem beszéltem én neked a régebbi dolgaimról, mert minek? Akkor most tudd. Aztán utána csak ilyen-olyan futó kapcsolatom volt, hol hosszabb, hol rövidebb ideig tartók. Igazából elkezdtem komolyan foglalkozni a zenével. Megismerkedtem a nem roma zenészekkel, barátok lettünk, aztán kapcsolatba kerültem egy magyar nővel is, de annak meg férje volt. Hát ilyen zavaros ügyeim voltak. Szegény anyám teljesen ki volt már a dolgaimtól. Nem találtam azt a nőt, akire vágytam. Igényesebb lettem én is, aztán nagyon lefoglalt a munkám és akkor jöttél szerencsémre te. De visszatérek, amire kíváncsi vagy. Körülbelül két hete, hogy lejött a pincébe Melinda, akkor eleinte józan volt, aztán rájöttem később, hogy ivásnak adta a fejét. De nem is történt semmi különös, csak néha leültem hozzá és elbeszélgettünk. Aztán valahogy, tegnap többet ittam talán, meg el voltam keseredve. Nem tudom, hogy tudatában vagy-e annak, hogy mikor voltunk együtt az ágyban? Hiányoztál, de te mindig kitaláltál valamit. És nem történt más csak, amit mondott. Én nem csináltam vele semmit. Mire arra sor került volna, magamtól is megundorodtam. Kínos erről beszélnem - mindezt végig lehajtott fejjel mondta, majd hirtelen rám nézett és felém fordult.

  - Most utálhatsz nagyon! Jogos! De nem a cigány vérem hajtott, hanem a férfi vérem!

  - Ezt most miért mondod? Mondtam én, hogy mi hajtott? - kérdeztem rá.

  - Tudom, hogy erre gondolsz - hajtotta le a fejét ismét.

  - Ez így nem lesz jó, ha te helyettem gondolkodsz. Mert én egészen mást gondolok.  Azért örülök, hogy így elmondtál mindent és remélem, hogy az igazat hallottam tőled. De azért azt tudnod kell, hogy nagyon megaláztál!

  - Tudom. És bocsánatot kérek!  De meddig kell a te régi ölelő tested után vágyódnom? Mert semmire sem vágyom, csak arra! Ezt viszont talán elhiszed!

   Ránéztem, és ezt valóban elhittem neki, majd megszólaltam.

  - Tudod, ma este, amikor elindultam hozzád ezzel a szándékkal mentem, hogy talán ma megtörténhet a régi csoda a testünk között. Hirtelen megnyílt bennem valami szüleim halála után először. Élni akartam, szeretni téged. Ezért is mentem utánad! 

  - Úristen! - temette ekkor a fejét két kezébe - Én hülye! Mire nem pazarlom az időmet, energiámat!  Annyira megértettelek téged, de azt hittem te soha nem mozdulsz ki a gyászodból.

  - Kicsit te is elfordultál tőlem. Lehet, hogy untad már az én gyászos kedvemet, de nem tehettem róla.

  - Sajnos én sem vagyok különb, mint a többi férfi! - nézett rám szomorúan.

  - Valóban nem. Sajnos! Pedig én mertem remélni! Bár azért…  Nem érdemled meg, hogy őszinte legyek hozzád. Te azért mégis más vagy! Nekem a legérdekesebb, legkülönb férfi voltál, még intelligensnek is hittelek - mondtam neki keserűen.

  - Csak voltam? És csak hittél? Miért? Megrendült a hited bennem? Most már én is buta, átlagos, mocskos, roma csávó vagyok? Ebből az egy esetből rögtön ezt a következtetést vonod le? Kiábrándultál belőlem? – nézett rám kissé gyűlölettel a szemében.

  - Nem kell ilyen sarkosan fogalmaznod! Nem, Miklós nem ezt a következtetést vontam le.  Dehogy! – ránéztem, a nekem szép férfias vonásaira, és legszívesebben megsimogattam volna, tudtam, hogy most a lelkébe gázoltam, de úgy gondoltam, valahol megérdemli.

  - Jó. Ne bánts tovább! Tudom, hogy nagyon haragszol most rám, és meg is értelek. Valóban nagyon megbántottalak. De azért remélhetem, hogy… Meg tudsz nekem bocsátani? - megfogta a kezem, de éreztem, hogy a történtek után nem lennék képes arra, hogy úgy szeressem, mint azt sokszor megtettem.

  - Nem, Miklós! Most képtelen lennék rá. Most engedj el!- bontakoztam ki ölelő karjaiból.

    Láttam, hogy erre nem számított, bízott a vonzalmában, de a sérelmem túl friss volt és túl erős. Felálltam, aztán csendben ugyanezt tette ő is. Rájött, hogy ma többre nem megy velem. Nem akartam büntetni, hiszen úgyis tudtam, hogy szükségem van rá és szerettem. Csendben feküdtünk le, többet nem szóltunk egymáshoz. Reggel aztán arra ébredtem, hogy Miklós hozza be nekem a reggelit egy tálcán.

  - Jó reggelt! – csókot adott, kutatóan nézett rám - Bocsáss meg nekem még egyszer! És tudd, hogy téged és csak téged szeretlek! És utálom magamat, hogy egy bizonyos szintre lesüllyedtem. Szeretsz? Azt tudom, vagy legalábbis remélem, hogy a tested szeret, még a történtek után is, tudom, hogy legalább úgy akarsz, mint én téged! Ebben valahogy biztos vagyok.  De a lelked? Az hogy áll? Ezt szeretném tudni! Fáj, hogy megbántottalak!

     Felültem, majd megsimogattam.

  - A lelkem is úgy szeret, ahogy a testem. Ha nem így lenne, akkor most nem lennék itt, és te sem lennél itt. Te, shukár piranom! Ahogy ti mondanátok! - erre aztán mindketten elnevettük magunkat.  Tudtam, hogy Miklós a maga módján le fogja építeni az egykori cigány nőjét. Azt is tudtam, hogy már ezerszer megbánta magában, de valójában magára hagytam a férfiasságával. Túlontúl elmerültem a gyászomban. De ezt, mint mentséget elfogadni nem tudtam.

   Visszaült mellém az ágyba. Kíváncsian nézve rám megkérdezte.

  - Miért tanultál roma szavakat?

  - Mert te roma vagy és azért. Nekem kell néhány szót ismernem, és még a kultúrátokat is áttanulmányoztam. Én már csak ilyen vagyok. Végül, a gyerekeinket is érinti valahol majd a roma származásod. De hallgass! Én elfogadtalak! Erről nem akarok többet beszélni - ekkor letettem a tálcát a földre, majd kibújtam a hálóingemből, Miklós is hasonlóan tett, és megtörtént az a csoda közöttünk, ami már régen hiányzott mindkettőnknek, és amire vágytunk mindketten.

    Néhány hét után, újból kivirultam és tele lettem energiával. Sikerült eladni a házunkat, Donáttal megosztoztunk a pénzen és ebből egy üzlethelyiséget vettem. Megszereztem az engedélyeket és kialakítottam egy szépítkező kis szalont, ahol folytattam kozmetikusi és egyben tulajdonosi teendőimet. Úgy döntöttem magánzó leszek. Felvettem két fodrász lányt, manikűröst, és fél éven belül már kialakult a szép számú vendégköröm. Kezdtem ismét a régi lenni.

     Szép tavaszi délután volt. Miklós elé mentem a reptérre, mert egy francia jazz fesztiválon voltak, onnan érkeztek. Amikor megláttuk egymást, nagy boldogan borultunk egymás nyakába, üdvözöltem a többieket is, akik örültek, hogy együtt maradtam a történtek után Miklóssal. Beültünk a kocsiba, Miklós mesélt, beszámolt a sikerükről, aminek én külön örültem, mesélt a többi fellépőkről is, majd elmondta, hogy találkozott Violettával és Paullal. Szerencsére a zongorista társa beszélt valamit franciául, így, ha röviden is, de tudott velük beszélgetni. Átadta üdvözletüket és megkérdezte tőlem.

  - Mi lenne, ha meghívnánk magukhoz őket a nyárra? Aztán esetleg mi is kimehetnénk hozzájuk. Paul most is hívott bennünket. Sőt, Violettának valahol délen, ha jól emlékszem, Villefranch-ban lakik a nagymamája. Ő meg oda hívott bennünket. Valahol a francia Riviérán van ez a hely!  Nem semmi! Azért ez meggondolandó!

  - Remek ötlet. Hívjuk meg őket!  Majd lemegyünk Donátékhoz is velük. Épp a napokban kérdezte tőlem, hogy mikor akarunk már náluk nyaralni? Nagyon élvezi a munkáját, még az is lehet, hogy idővel ledoktorál. Tudod, Donát okos fiú volt mindig és ő jól beszél franciául is. Legalább nemcsak velem társalognak. Te mikor fogsz neki a nyelvtanulásnak? És egyáltalán milyen nyelvet akarsz tanulni?

  - Látom a bátyád iránt még mindig tele vagy rajongással. De megértelek! Hogy milyen nyelvet akarok tanulni? Amit egyszer már elkezdtem, és amit még a gimnáziumban tanultam. Angolul. Ahhoz már legalább konyítok valamit. Igazad van, nem árt, ha beszélek valamit egy idegen nyelven.

  - Na, majd keresek neked egy hatékonyabb, jobb nyelviskolát! Vagy esetleg magántanárt! Itthon pedig majd segítek neked gyakorolni!

  - És, hogy megy az üzlet?  Élvezed? Nem bántad meg a döntésed?

  - Igen.  Élvezem. Azt hiszem jó a környék és vannak pénzes nők! Akik szépülni akarnak. Jók a munkatársaim is.  Egyszóval: elégedett vagyok! Nyugodj meg, nem bántam meg semmit sem.

- Ennek igazán örülök! Nagyon hiányoztál, tudod? – ölelte át a derekamat Miklós.

    Mosolyogva, jókedvűen cipeltük fel a lakásba a csomagokat, ahol vágyakozva átöleltük egymást, persze, hogy az ágyon kötöttünk ki. Aztán egy hirtelen mozdulattal felült, majd a zongorához ment és belekezdett egy játékba. Én elbűvölve, lehunyt szemmel hallgattam. Majd csend lett. Visszabujt mellém. Én ránéztem, megsimogattam.

  - Ez a te szerzeményed, ugye? Ennek olyan hangulata volt számomra, mint a megbocsátás pillanata, vagy azzal kapcsolatos valami. Nem jól éreztem?

  - Te egy zsenifül vagy! - csókolgatott össze-vissza - Pontosan! Akkor ez lesz a címe.

  - Nahát! Megéreztem a zenédet! De gyönyörű! Valahogy beleképzeltem, belehallottam a többi hangszert is!  De, ha már te ilyen meglepetést hoztál nekem haza, én is elárulok valamit: készülhetsz az apaságra!

   Hitetlenül nézett rám, majd megnézte a hasamat, megsimogatta.

  - Ez igaz? De hát ezen nem látszik semmi, olyan lapos! És milyen gonosz bestia vagy, hogy nem ezzel kezdted!

  - Nem tudtam, hogy hogyan fogjak hozzá, de a te zongorajátékod után, kapóra jött.  Szóval, édes Miklós nyolc hónap múlva, ha minden rendben megy, szülni fogok valami gyönyörűséget belőlünk! Legalábbis remélem, hogy gyönyörű lesz a baba!  Ahogy te azt egyszer mondtad nekem!

21

Judit

 

   Több mint fél év telt el, hogy férjhez mentem Donáthoz. Piroska néni nem zavart soha a jelenlétével. Szerencsére intelligens asszony volt, pedig csak egyszerű parasztcsaládból jött.  Mindig tudta hol az a pont, amikor mi csak ketten akarunk lenni Donáttal.  Élte a maga saját életét. Jó szomszédjaink voltak, hozzá hasonló idősebb asszonyokkal. Néha összejártak, nekem pedig kimondottan sokat segített, mindig mindent megfőzött. Időnként azért kedvem kerekedett, hogy oda álljak mellé, ilyenkor megtanított egy-két dologra. Ezért aztán akadt olyan helyzet is, hogy én főztem a vasárnapi ebédet, ha éppen olyan kedvem volt, és én hívtam meg Piroska nénit. Sajnos azonban az idegállapotom egyre rosszabb lett. Jó helyen dolgoztam, a munkával nem volt baj, hiszen ismertem az idegenforgalom minden fortélyát, sőt elmentem egy továbbképzésre is, ne mondják, hogy csak úgy beültem a vezető posztba. Igyekeztem jó főnök lenni. Úgy láttam, hogy megkedveltek. Donát lelkesen oktatott és kutakodott. Kicsit zárt lett a világunk, bár Donát néhány kollégáját időnként elhozta hozzánk, mi is el-elmentünk hozzájuk, moziba jártunk és kellemesen teltek az együttlétek is. Donát igazán elhalmozott a szeretetével, de tudtam, hogy minden hónapban azt várja tőlem, hogy mikor jelentem be az esetleges jó hírt, hogy gyermeket várunk. Ettől a gondolattól egészen kimerült lettem, még a veríték is kivert néha, olyan lázálmaim voltak az utóbbi időben. Egyik délután Piroska nénivel ültem a nappaliban, korábban mentem haza a szokottnál. Segítettem neki a vacsora előkészítésében. Zöldséget pucoltam és közben beszélgettünk.

  - Na, holnap jönnek Míráék. Már nagyon várom őket!  Nem tudom hallottad-e a jó hírt.  Míra kisbabát vár. Délelőtt felhívott és boldogan újságolta, még meg is könnyeztem. Úgy látszik már teljesen rendben van a lelke - nézett rám Piroska néni természetes örömével.

  - Nahát! Ez Donátnak is nagy meglepetés lesz! Már én is várom őket. Egy kis új színt hoznak a házba. Már el is terveztük Donáttal, hogy hová visszük el majd őket. Olyan sok szép hely van a környéken, hogy Miklós és Míra is biztosan szívesen benne lesz az általunk kitervelt programokban. Te pedig Piroska főzheted neki a kedvenc ételeit. Biztosan boldog lesz tőle. De olyan rendes nő! Meg is érdemli. És milyen jól megvan ezzel a Miklóssal. Nem gondoltam volna! És te Piroska szeretgetheted megint Mírát, tudom, hogy mindig is közel álltatok egymáshoz.

  - Hát igen. Hiányzik is.  Majd, ha megszülte a babáját talán kicsit felmegyek hozzájuk segíteni, ha nem haragszol. No, de igazán megkedveltelek tégedet is. Még a hibáidat is elfogadom, mert azért a háziasszonyság nem igazán alakult ki benned, és ez nekem furcsa, tudod. De nem baj. Én, amíg élek segítek nektek, de mi lesz utána Juditkám? Aztán, ti? - nézett rám akkor kicsit kutakodóan – Nem akartok gyerekeket?

     Elfogott az ideges remegés.

  - Dehogynem, Donát nagyon is akarna, de… Nem is tudom, hogyan beszéljek most erről… Piroska néni…- elfogott a sírás. Leborultam az asztalra és csak sírtam megállás nélkül. Piroska felállt, vigasztalgatott, majd felsegített, hozta a nyugtatómat, mert ekkor már bőségesen azon éltem. A különböző betegesnek tűnő hangulatváltozásaim miatt Donát elvitt egy helybéli pszichiáterhez, akihez el kellett járnom, szerinte én depressziós voltam, azt mondta, úgy néz ki, hogy mániás depresszióm van, még a kórházba is bekerültem egyik alkalommal. Aztán beállítottak gyógyszerekre és ezzel, azóta eléggé jól elvoltam. De az utóbbi időben, ha gyerekkérdés került szóba, egyre csak idegesebb lettem, persze én jól tudtam, hogy miért, de eddig ezt ebben a családban senkinek nem említettem. Titkomat tizenhat éves koromtól hordtam magamban, csak édesanyám testvére tudott róla, még apuska sem. Most ez jutott eszembe és úgy éreztem, hogy nem érdekel semmi a világon, és egyre jobban hatalmába kerített a szomorúság. Aztán, ránéztem Piroska nénire, aki nem győzött körülöttem ugrálni, láttam, hogy milyen gondterhelt az arca. Szégyelltem magam, hogy becsaptam őt is, Donátot is. Hirtelen megszállt valami őrület, majd felugrottam és elkiáltottam magam.

  - Nekem soha nem lesz gyerekem Piroska néni! Soha!  Érted! - majd rohangáltam le-föl alá a szobában, tördeltem kezemet.

  - Jól van, jól van.  Nem azért kérdeztem. Azt te nem tudhatod előre! Gyere lányom, ülj le, nyugodj meg! Bevetted ma a gyógyszereidet?  Össze kell, hogy szedd magad! Gyere, felkísérlek a szobádba.

   Hirtelen felálltam, majd lassan indultam a gyógyszeres szekrényhez, bekapkodtam néhány nyugtatót még, talán kicsit sok is lett. Felmentem a szobámba. Piroska néni nyugtatgatott, majd egy idő után a sok gyógyszertől mély álomba zuhantam.

22

Judit titka

 

   Röviddel, hogy Judit elaludt, Piroska néni lebotorkált a nappaliba, elgondolkodott Judit tünetein. Hozzá volt szokva hasonló eseményekhez, még a gyerekek anyjánál, Edinánál fordult elő hasonló viselkedés, de most nem tudott nyugodni Judit kijelentésén, hogy neki soha nem lehet gyereke! Azon törte a fejét, hogy ez vajon mit jelenthet? Miközben főzte a vacsorát, sült húst készített zöldséges körettel, kis rizzsel, megjött Donát, jókedvűen lépett hozzá.

  - Szervusz, Piroskám! Judit? Még nincs itthon?

  - Dehogynem, már régóta itthon van! Hagyd! Alszik fent a szobában. Kitört rajta a szokásos állapot.

  - Felmegyek akkor azért, és megnézem.

  - Nem, inkább ülj le velem kicsit. Hadd mondjak valamit!

     Donát kérdőn nézett rá, aztán mindketten leültek a nagy étkező asztalhoz és Piroska kicsit zavartan belekezdett abba, amit úgy gondolt, most el kell mondania Donátnak.

    Először is hadd mondjam el, hogy Míra babát vár, nagy öröm nem? Felhívott telefonon. Én nagyon örülök neki. Jó kedve volt, azt hiszem, végre már jól van. Kikecmergett a mélabújából. Már kezdtem félni, hogy szegény édesanyád betegségét örökölte, de szerencsére nem így van. Remélem, tudod, hogy holnap jönnek vendégségbe?

   Donátnak felcsillant a szeme.

  - Persze, hogy tudom. De, hogy babát vár, az csodálatos hír!  Ez nagyszerű! De hát még össze sem házasodtak? Nem is tudom mire várnak? Örülök nagyon!  Bár, már mi tartanánk ott! – nézett aztán elgondolkodva kifelé.

  - Hát ez az Donát! – és ekkor Piroska elmesélte az egész Judit féle jelenetet. Donát döbbenten hallgatta. Nem szólt egy szót sem.

  - Tudod, fiam ezek után azt kell gondolnom, hogy titkol valamit? De miért nem mész el vele egy nőgyógyászhoz, talán nem tud szülni, vagy nem tud teherbe esni, van ilyen, de ma már ezen is tudnak sok esetben segíteni.

  - Igen, erre már én is gondoltam! És az a furcsa, hogy mindig olyankor tör ki rajta a lehangoltság, ha ez a kérdés szóba kerül. Ezért igyekeztem is az utóbbi időben ezt kerülni.

  - Nem tudom. Nem tudom Donát, de ezt nem ártana tisztázni.

  - Felmegyek hozzá.

  - Jól van, közben én megterítek, aztán, ha vacsorázni akartok, csak szólj!

   Nemsokára Donát visszajött és idegesen hívta telefonon a pszichiátert, aki egy kolléganőjének a férje volt. Judit ugyanis nagyon mélyen aludt, túlságosan élettelennek tűnt, félt, hogy sok nyugtatót vett be. Rövid időn belül meg is érkezett az orvos, felmentek Judithoz, akit sikerült életre kelteni, de valójában túl gyógyszerelte magát. Az orvos megnyugtatta Donátot, hogy nincs különösebb baj, és javasolta, hogy a jövőben zárja el a gyógyszereket. De aztán hirtelen gondolt egyet és arra kérte, hogy menjenek ki a kertbe. Láthatóan nem akart Piroska néni előtt beszélni, aki kávét, üdítőt, vitt nekik, majd magukra hagyta őket.

   - Szóval Donát, engem kötelez az orvosi titoktartás. Nem igazán beszélhetnék róla, de mivel némi közelebbi ismeretségi kötelék is van köztünk, hadd kérdezzek tőled valamit - nézett aztán Donátra óvatos tekintettel az orvos.

  - Talán panaszkodott rám, Judit? Valami gondja van velem? - nézett a férfira zavartan Donát.

  - Nem. Szó sincs róla. Ezek szerint nem beszélt veled! Pedig ebben egyeztünk meg legutóbb. És nekem ígéretet tett - kis szünet után folytatta - nos, hatalmas titkot őriz magában a feleséged. De erről majd próbálj meg vele nagyon finoman beszélni. Ha ettől megszabadulna, és te megértenéd, elfogadnád őt a titkával, még, ha eddig nem is beszélt neked erről… Persze nem kizárt, hogy bizony te is megváltozol majd vele szemben. Szóval, ha megszabadulna a titkától, és te el tudnád őt fogadni, megbocsátanál neki... Talán minden megoldódna. Sokat segítene a gyógyulásában - látszott, hogy Donát szinte semmit sem ért. Kérdőn nézett az orvosra és megdöbbenve kérdezte.

  - Talán Judit beteg és soha nem lehet gyereke? Nem lehetne esetleg egy nőgyógyász segítségét kérni, hiszen ma már… De hát milyen titok? Miért nem beszélt eddig róla? Felfogni nem tudom! – nézett Donát kétségbeesetten a pszichiáterre.

  - Erről nem beszélhetek. Neki kell elmondania, de valóban nem lehet gyereke.  Valahol ez a titka… De már így is sokat mondtam - válaszolt a pszichiáter Donátnak.

  - Úristen! – Donát arcát a kezébe temette, majd hirtelen ránézett az orvosra – Szóval, finoman szólva át lettem verve. Ezt a házasságunk előtt is tudta Judit, de nem szólt és hagyott engem abban a hitben… Nem igaz! Ez nem lehet! - felállt és idegesen járkálni kezdett. Hozzá lépett az orvos ismerőse, próbált pszichikai magyarázatot adni a dolog hátterére, de ez akkor nem érdekelte Donátot. Annyit érzett, hogy az a nő, akiben annyira megbízott, akit annyira szeretett, becsapta. Szándékosan félrevezette.  De mi lehet a titka? És hogy kérdezzen rá? Zakatolt az agya, de igyekezett higgadt maradni, majd kikísérte az orvost. Judit közben bódult állapotban lebotorkált a nappaliba. Piroska néni támogatta az asztalhoz. Judit álmosan Donátra nézett, aki igyekezett nem mutatni haragját. Megölelte, megsimogatta, majd vacsorához ültek. Judit alig evett valamit. Nyomasztó csend ült a házra.

   Vacsora után Judit lapos pillantásokat vetve Donátra felállt, megköszönte Piroskának a vacsorát és visszament a hálószobájukba. Donát csak nézte feleségét, nem kérdezett tőle semmit, hagyta, hadd aludjon tovább. Zsibongott benne a sok fel nem tett kérdés. Magányosnak érezte magát, nem tudott mit kezdeni az orvostól hallottakkal. Egyelőre fel kellett dolgoznia. Elindult sétálni a Balaton partra, azt mondta Piroska néninek, ki kell szellőztetni a fejét. Másnap nem dolgozott, hiszen  Mírát és Miklóst várta. Csak ült a parton és keserű lett a szíve. 

    Mikor hazaért, már elég későn volt, lefürdött, Piroska néni is elment már a szobájába. Feltett egy lemezt, leült a fotelba és behunyt szemmel hallgatta a zongora futamokat. Aztán szép lassan felment a hálójukba, ahol Judit szendergett. Csendben lefeküdt mellé. Ekkor Judit hirtelen felült.

  - Hol voltál? Kerestelek. Egész jól kialudtam magam. Hány óra van?

  - Feküdj vissza Judit! Este tizenegy óra van. Nem nappal kell aludni, hanem este. Tudod, hogy holnap jönnek Míráék is! És máskor ne vegyél be ennyi nyugtatót! De mi baj volt? – Donát kérdőn nézett rá.

   Judit, zavartan simogatta a paplan szélét, majd nyúzott arcával Donát felé fordult.

  - Hát, nem is tudom, illetve amikor megtudtam, hogy Míra gyereket vár és…

  - Na és? Nem örülsz neki talán? Vagy zavar netán?

  - Nem, dehogy zavar! Sőt, örülök! Csak… - és ekkor hirtelen odabújt Donáthoz.

  - Ölelj át és szeress, úgy ahogy mindig!

   Donát most nem tudta szeretni. Csak megsimogatta, majd hirtelen rákérdezett.

  - És te? Te, mikor szülsz nekem egy szép babát? – remélte, hogy Judit talán most elmondja a titkát, vagy legalábbis kikényszeríti valahogy belőle.

  - Jaj, Donát! Sürgős? – hízelgett neki Judit.

  - Igen! Az! Talán nem is lehet neked gyereked, vagy nekem? Tudod mit Judit, együtt elmegyünk orvoshoz ebben az ügyben. Mégiscsak furcsa, hogy már mióta együtt vagyunk, és sehol semmi.

   Judit ekkor idegesen mozdult meg mellette, felült és hirtelen zokogni kezdett és szaggatottan belekezdett mondandójába.

  - Nekem nem lehet gyerekem Donát! Soha nem lehet! Tudom, mostantól majd gyűlölni fogsz, de nem bírom tovább! Nem bírom magamban hordani ezt a terhet!

  - Mit Judit? - ölelte át Juditot, Donát - Mondd el, akkor nekem. Hátha mégis tudok segíteni.

  - Nem Donát! Ezen, senki nem tud segíteni! – ekkor felkelt az ágyból és idegesen, kezét tördelve sétálgatni kezdett szótlanul.

  - Judit! Kérlek, hogy gyere vissza. Feküdj ide mellém és beszélj! Nem haraplak meg! Tudod, hogy szeretlek.

   Judit megállt az ágy előtt Donátra nézett nagy barna szemével és csak ingatta a fejét, majd megszólalt.

  - Nem, amit most hallasz, utána nem fogsz szeretni. De el kell, hogy mondjam végre, mert belefulladok a titkomba. Tudod, egyszer régen, tizenhat éves koromban történt. Egy házibulin... Lefeküdtem részegen... Azaz, inkább úgy mondanám, hogy megerőszakoltak. Ma sem tudom kik voltak azok a fiúk... Szégyen! Tudom szégyen! Nincs mit szépíteni. Szerettem mindig tetszeni a fiuknak, és hát jól néztem ki! Már akkor szép fejlett lány voltam, ők pedig leitattak és kihasználtak. Én buta kislány!  És hát miért is ne? Az isten megbüntetett. Teherbe estem. Még csak azt sem tudhattam volna, hogy a gyerek apja kicsoda… Nem mertem szólni senkinek, csak már későn. De apámnak persze soha erről egy szót nem beszéltem. Csak a nagynéném tudta. Aztán akkor elvitt egy orvoshoz, tiltott műtét lett és úgy is sikerült. Nincs méhem, átfúródott, ekkor már négy hónapos terhes voltam. Csoda módon életben maradtam. Hát, ez történt, ez az én nagy titkom Donát. Az én nagy bűnöm. Tudtam, ha erről beszélek neked, soha nem veszel feleségül. Ezért hallgattam, amit biztosan soha nem bocsátasz meg majd nekem...

    Donát döbbenten hallgatta, még sajnálta is feleségét, de ugyanakkor mélységes haragra gerjedt a lelke. Ekkor, visszafeküdt mellé a felesége, mint egy kisgyerek összekucorodott és zokogott, zokogott, amit nem tudott abba hagyni. Annyira rosszul lett, hogy Donátnak ki kellett hívnia a mentőket, akik bevitték a kórházba. 

   Donát ott állt az éjszakában, összetört benne valami, nem is a bántotta már, hogy nem lehet gyerekük, de mélységesen félrevezetve és becsapva érezte magát. Hirtelen megingott benne minden hite, szeretete Judit iránt. De még beszélni sem tudott vele, hiszen nem volt egészséges. Hirtelen édesanyja jutott az eszébe. Hiányzott most nagyon melegen simogató keze, amit sokszor érzett, ha visszagondolt rá. Aztán az apját látta maga előtt, arra gondolva, hogy talán most ő tudna neki tanácsot adni. De ők már nagyon messze voltak. Végtelenül magányosnak érezte magát.

     Mikor visszajött a kórházból ivott egy pohár bort, majd lefeküdt és próbált elaludni. Egy vigasza volt, hogy másnap találkozik testvérével. Tudta, hogy nála őszinte szeretetre talál, és józan tanácsot kap tőle.