Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I. 23- 25. fejezet

 

23

 ( 1966 )

 

     Anna, akkor 1966 nyarán, amikor már készülődött Sopronba, hogy ott elkezdje majd óvónői tanulmányait, egyik alkalommal mikor Ákosnál volt, az asztalán megtalált egy levelet. Elolvasta:- „Bocsáss meg, hogy zavartalak téged és kierőszakoltam ezt a találkozást, de szükségem van rád, várlak, ahogy szoktalak." - Anna ideges lett. Arra gondolt, hogy ezek szerint Ákos kapcsolata a sebésznővel nem fog befejeződni. Ákos ekkor jött vissza a fürdőszobából.

  - Mi bajod van? Mit olvasol? A leveleim között turkálsz?

  - Nem turkálok, csak itt volt az asztalodon és elolvastam, lehet, hogy nem kellett volna, de jól tettem. Te tényleg hazudós vagy. 

  - Ez a levél nem jelent semmit, nem én írtam, nem tehetek róla, ha ő írt nekem.

  - Na és mit válaszoltál neki, vagy mit válaszolsz neki? De nem is kérdezem, hiszen nem fogsz igazat mondani!

    Anna sírva fakadt.  Ekkor Ákos vigasztalni kezdte, de Anna hirtelen felállt, felöltözött és annyit mondott.

- Ákos, ha bármit megtudok rólad, ami arra utal, hogy te engem becsapsz, soha többet nem találkozom veled! Most pedig elmegyek, majd írj, ha akarsz!

  - Dehogyis, hogy képzeled! – ölelte meg hirtelen Ákos - Jössz velem Pestre, és te onnan utazol Sopronba. Egyáltalán nem úgy van semmi, ahogy te azt képzeled. Nyugodj meg kicsi Hanga! Én téged szeretlek!

   Ákos Hangának nevezte el egyszer, mert mint mondta, Sopronban ez a virág gyakori és mivel ő Sopronban fog élni, csak egy Hanga virágra fog majd gondolni, aki az ő Annája lesz. Ákos időnként érzelgősen, szentimentálisan, néha költőien tudott fogalmazni, talán ettől is bódult el Anna szíve és könnyen elfeledtette vele ki-kitörő féltékenységét, ami soha nem volt alaptalan.

    Mikor aztán Sopronba utazott, előtte Ákossal Pesten töltött még egy napot, egy éjszakát. Aztán Ákos kikísérte az állomásra, Anna nehéz szívvel vált el tőle. Félt attól, hogy a hosszú távollét elszakítja majd tőle, ahogy Zoltánt is elvette tőle. Igaz, hogy ő küldte el, de arra gondolt, nem volt ilyen erőszakosan kitartó mellette, mint Ákos. Hogy miért? Azt csak később tudta meg.

   Hamar beilleszkedett a főiskolai életbe. Albérletben lakott a Lővérek alján. Egy családi házban. Annak egy külön bejáratú szobájában. A házinéni és családja kedves volt hozzá, télen minden nap befűtött neki, sokszor esténként vacsorára is behívta. Délelőtt bejárt előadásokra, megismerte évfolyamtársait, szinte mindenki az ország különböző részéből verődött össze. Egy szintén Somogyból jött lánnyal barátkozott meg, akinek már volt vőlegénye, egy evangélikus lelkésznek készülő fiú.

   Szép, hosszú ősz köszöntött be. Az első időkben délutánonként sokat sétált egyedül, ismerkedett a várossal, nagyon megfogta ódon hangulata. A várkerület környéke tele volt barokk, rokokó, klasszicista stílusban épült lakóházakkal. Anna megcsodálta a Rejpál házat, nézegette a napsugárdíszes kapuját, a bent lévő ülőfülkéket, a pincében a római emlékeket, nézte a Sopron jelképeként jól ismert tűztornyot, melynek alapjait valamikor az Árpád korban rakták le, később megtoldották román, reneszánsz stílusban, majd barokkos felsőrésszel fejezték be. Körbejárta a Gambrinus vendéglő házat, amely a középkori eredetéről volt nevezetes, többször felkereste a Storno házat és megnézte a híres Stornó-gyűjteményt. Elképzelte amint Mátyás király, Liszt Ferenc, vagy akár Széchényi Ferenc fordul meg e ház falai között. Kedvencei közé tartozott a barokk Szentháromság szobor. Gyakran átment az Ikva hídon, hogy nézegesse a csavart oszlopokkal és kétoldalt egy-egy mór alakjával díszített kapuzatú Két mór-házat és az Ó-temető peremén álló gótikus Szt.Mihály templomot. Megbámulta a Kecske templomot, amit az 1300-as években építettek a régi történelmi városrész, a rendezett terek, a Lővér szépsége, akkor kis ékszerdoboznak tűnt Annának. Szerette ezt a várost történelmi emlékeivel, kellemes klímájával, hangulatával együtt.  Egyik sétája alkalmából éppen arra gondolt egy padon ülve és napozva, hogy milyen szívesen élne itt. Mintha kulturáltabb lenne, mint a többi eddig általa megismert város, mintha a nyugat szele kicsit átfújta volna. Így gondolta. Hangulatos presszói, hangulatos pincéi voltak. Ezeket később ismerte meg, amikor baráti társasága kibővült. A képző hirdető tábláján gólyabálra hívták a képzős lányokat, a városban lévő Erdészeti és Faipari Egyetem hallgatói.  A barátnőjével és még több évfolyamtársával együtt elment erre a bulira. 

    A gólyabálon megismerkedett néhány harmad-negyedéves erdészhallgató fiúval. A tánc és beszélgetés közben kiderült, hogy működik itt egyetemi színpad is. Így aztán Anna is tagja lett ennek. Ezen túl örömmel ment velük mindenhová. Esténként a Cézár pincében összeültek, és ott beszélgettek, aztán megszervezték a Mikulás műsort, ahol Anna egy erdészhallgató fiúval énekelt egy Giolia Cinqetti magyarra lefordított érzelgős számot. Kirobbanó sikerük volt az egyetemisták között.  Tavaszra pedig egy O’Neill darabot szereztek be, amivel úgy döntöttek, beneveznek az országos tavaszi egyetemi színházi fesztiválra.  Anna örömmel vállalt szerepet,nehezen vallotta be magának is, még mindig szerette a színpad világát. Élvezettel vett részt a próbákon. Közben konzultációkra járt a főiskolára. Ismerkedett a filozófiával, a logikával, a pszichológiával, gyermekirodalommal és a nagyon utált marxizmussal. Gyakorlatokra egy közeli óvodába jártak. Megfigyeléseiket le kellett írni, foglakozás vázlatokat kellett készíteni.  Anna élvezte ezt az életformát és örült, hogy kellemes baráti társasága akadt. Volt az egyetemista fiuk között egy szőke, barna szemű, kedves fiú, aki udvarolgatott neki. Anna elsétálgatott vele, de nem ígért neki semmit, kellemes volt a beszélgetés, az időnkénti csókolózás, de, mint kamaszlány korában, többet nem engedélyezett neki. Azt is bevallotta a fiúnak, hogy miért nem. De ő megértette Annát, és azt mondta neki: -”Kivárlak, hátha egyszer csak meg tudsz igazán szeretni engem is.”- A próbák jól mentek, lelkesek voltak. Miközben így élte Anna a napjait, egyik nap, ahogy kijött a képző épületéből órák után, ott várta a kapuban Ákos. Anna majd elájult a látványtól. Erre nem számított.

  - Hát te? Mit keresel itt? – kérdezte Anna.

  - Téged, Hanga Anna. - próbálta Annát megölelni, de ő nem hagyta magát.

  - Egyetlen egy levelemre nem válaszoltál.

  - El sem olvastam őket, mert nem érdekelnek a hazugságaid. Megtudtam, hogy összekeveredtél megint egy új statiszta lánnyal. Hogy volt bátorságod csak így idejönni?

  - Én nem hazudtam neked semmit, most is azért jöttem, mert beszélnünk kell. Ki pletykált hülyeségeket? Szeretlek! Neked már nem jelentek semmit?

  - Nem! És hagyjál nekem békét! Szeretnél megnyugodni végre - hazudta Anna.

   Ekkor Ákos mégiscsak átölelte, gyengéden magához vonta, Anna ismerős illatát érzékelte és tudta, hogy még mindig szereti ezt az embert. Ákos itt töltött négy napot. Egy szobát béreltek, ahol meglaktak. Ismét Ákos szép szavait hallgathatta, simogatását élvezhette és szerethette.  Anna minden helyet megmutatott Ákosnak, felmentek a Lővér kilátójába, ahol forralt bort ittak. Átnéztek Ausztriába, persze csak a távoli hegycsúcsokat látták. A jövőjükről beszélgetve Ákos ígérgetett mindent. Anna pedig mesélt itteni életéről, az óvodáról, a tanulmányairól. Úgy érezte, hogy talán Ákos tényleg szereti, és komolyan feleségül akarja venni. Ákos panaszkodott a színházról, beszélt a költészetéről, arról, hogy szeretne majd egy kötetet kiadatni. Beültek a Cézár pincébe, ahol vörös bort ittak, és hagymás zsíros kenyeret ettek.

    Aztán Ákos visszautazott. Ujjból leveleztek. Eljött a vizsgaidőszak, Anna decemberben két vizsgát tett le, januárra hagyta a többit. Hazautazott szilveszterre. Ákossal töltötte a szilvesztert a népművelő fiú és régi barátaik megszokott társaságában. Jól érezték magukat.

   Mielőtt Anna az ősszel Sopronba utazott volna egy képeslap alakú fényképet adott Ákosnak, bele tette neki egy fényképtartóba és otthagyta az asztalán, hogy ne felejtse őt. Most megnyugvással vette, hogy asztalán ott a fényképe.  Egy hetet volt otthon, majd az utolsó délután, miután már elköszöntek egymástól, visszament Ákos lakására egy ott felejtett jegyzetért. Ákos akkor nem volt otthon, szobatársa nyitott ajtót, aki beengedte. És akkor már legnagyobb meglepetésére a fényképtartóban egy rövid hajú lány fényképe állt az asztalon és nem az övé. A szobatárs észrevette mérhetetlen csalódását. Nem szólt neki semmit. Anna leült egy székre, magába roskadt és megkérdezte: - Ez az a lány, akivel Ákos jár, amikor nem vagyok itt?

  A fiú csak bólintott.

  - Nyugodtan mondd meg neki, hogy mindent láttam, és azt üzenem neki, hogy aljas gazember! Ne merészeljen írogatni nekem többet! - majd sírva elment.

     Visszatért a soproni mindennapokba, úgy érezte, hogy egy világ dőlt össze benne, de még mindig szerette Ákost. De ismét nagyon haragudott rá.   Nem válaszolt a leveleire sem. Ismét szakítottak. Ennek ellenére tudta, hogy megmagyarázhatatlan vonzalmat érez iránta. Egyszerre érezte férfinak, testvérnek, mindennek. Ugyanakkor tudta, hogy nem lehet abbahagyni semmit, csinálni kell tovább az életét. Le kell vizsgáznia és következik a második félév, és az egyetemi színpadi próbák.

     Próbált vigasztalódni a barna szemű, szelíd, kedves egyetemista Sándorral, aki feltehetően szerelmes volt Annába.  Fent a  Lővérben lévő kis egyedül álló nyári lakban próbálgatták egymást, ahova Sándor egy nagy sporttáskában vitte a szenet, fatuskót, hogy meleget csináljon. Pattogott a tűz, lámpa világított, hó volt körülöttük.  Anna nem tudta átadni magát igazán ennek a fiúnak. Pedig kedves személyiség volt, csak éppen nem tudta teljes szívből szeretni. Így aztán ez volt az első és utolsó próbálkozása. Találkozott még néha vele, de aztán kerülte a randevúkat. A fiú még hívta őt síelni Zakopanéba, de Anna nem ment vele.

    Hosszú ideig nem keresett partnert magának, pedig forogtak utána más fiuk is, de beletemetkezett magányába, a könyvekbe, soproni baráti körébe, tanulmányaiba. Aztán a követkő évben, egyben az utolsó tanévében, karácsony előtt Ákos ismét felbukkant, leveleket írt neki, mindenféle sajnáltató, drámai helyzetekről számolt be, Anna hiányát emlegette, tévedéseit ecsetelte, bocsánatát kérte, örökké való összetartozásukról írt hosszan, érzelmesen, időnként érzelgősen.  Akkor tudta meg, hogy ebben az évadban átszerződött másik városba, másik színházhoz, egészen messze, az ország másik csücskébe. Nem tudta ekkor meglátogatni Annát, mivel nem volt rá ideje, sem lehetősége, de kérte tőle, hogy látogassa meg ő, mert vele akar élni, feleségül akarja venni. Egész költemények érkeztek hozzá. Pontosan tudta, hogy mivel tudja majd a szívét kiengesztelni. Erről később Anna Barnának azt mondta: - Valami beteges vonzalom volt közöttünk, érthetetlen beteges vonzalom - Aztán szilveszter után egy kis csomagot kapott, egy karikagyűrű volt a dobozban és néhány sor: - ”Szeretném, ha ezt a gyűrűt elfogadnád, és végleg hozzám tartoznál!” - Ekkor két éjszakát vívódott, úgy érezte ezt senkivel nem, beszéli meg, maga kell, hogy döntsön.  Írt egy hosszú levelet, hogy a vizsgaidőszak után, a szünetben talán majd meglátogatja.  És meglátogatta. Ismét egymásra találtak.  Ákos felvitte az Avas egyik kis házikójába, ahol egy új barátja lakott, aki ünnepi vacsorát adott nekik és hivatalosan ott ünnepelték meg eljegyzésüket. Annát néha kételyek gyötörték, hogy helyesen cselekszik-e, de nem tudott változtatni döntésén. Megbeszélték, hogy a nyáron megtartják esküvőjüket, de csak szűk körben és Ákos tanácsi társbérleti lakásában fognak élni Ákos apjával együtt. Hogy Anna marad majd vele, vagy Pestre megy nélküle, és ott kezd majd munkába, akkor még nem döntötték el. 

   És eljött a nyár. Végre együtt lehettek.  Úgy tűnt, hogy Ákos jól érzi vele magát vele. - Talán megkomolyodott - gondolta Anna - Talán kiélte a nők után hajtó természetét - Sok volt a talán, de akkor Anna a boldogságtól, a reménytől, a kezdődő közös élettől kábulatban élt. Szülei örültek, hogy lediplomázott. Annak már kevésbé, amikor elújságolta nekik, hogy összeházasodnak Ákossal. Tudták, hogy mennyi fájdalmat okozott lányuknak. Nem szerették Ákost.  Ez fájt Annának, de nem tudott másképp dönteni. Így aztán csak két baráti tanú jelenlétében házasodtak össze a kerületi tanácsházán. Amiről valaha Anna kislánykorában álmodott: hófehér ruha, hosszú uszály, gyönyörű orgonaszó, templomi fogadalomtétel, mind, mind elmaradt.

    Ákos ismét színházat váltott az ősztől, abban állapodtak meg, hogy egyelőre vele megy, valahogy majd megélnek. Így aztán egy másik alföldi színháznál kötöttek ki. Anna ugyan mondta, hogy esetleg statisztálhatna, Ákos elintézhetné neki, így több lenne a pénzük is, de férje hallani sem akart róla. Óvodában nem akart elhelyezkedni, mivel mindketten tudták ez a helyzet átmeneti, végül is Pesten fognak kikötni.

  - Szegényen, de boldogan megleszünk! - hajtogatta Ákos.  Anna nem volt nagyigényű, megelégedett Ákos szerelmével, lelkesen gépelte készülő kötetét, járták az éjszakát, szórakoztak, nagyokat sétáltak, beszélgettek, aztán egyszer csak bejelentette, hogy gyermeket vár. Ákos ekkor átölelte csípőjét, megsimogatta hasát - Hát ez csodás! Apa leszek! - de közben elkomorult az arca - Csak haza kell menned, mert ilyen körülmények között nem élhetünk egy csecsemővel.

    Így aztán mire megérkezett kislányuk, már berendezkedtek a pesti lakásban, egyik szoba lett a dolgozószoba, a másik Annáé és Dóráé. Ákos apja a hallba került. A lakás másik részében akkor még a társbérlő lakott.

 

24

( 1987  )

 

    Anna ment ki szombaton délután édesanyja elé. Barna erősködött, hogy együtt várják, de ő lebeszélte erről. Látta rajta, hogy neheztel ezért, de egyedül szerette volna várni édesanyját. Hiszen édesapja halála óta személyesen nem találkoztak. Péntek este ezért felhívta Barnát.

  - Tudod mit kedves? - mondta neki - töltsd a hétvégét a lányoddal és készítsd fel a velem, esetleg a gyerekekkel való találkozásra. Itt lenne az ideje!  Nem biztos, hogy olyan vidáman fogad, mint ahogy te gondolod!

  - Nem hinném, hogy éppen téged ne fogadna el. Egyébként, csendes, helyes kislány, majd meglátod. Igaz, elég érzékeny. Jól van, akkor a következő hétvégére összehozok egy találkozót! Hiányozni fogsz, de azért hét közben láthatlak, gondolom csak lesz egy kis időd rám? Mert tudod, ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor majd a hegy megy Mohamedhez!

    Anna belekacagott a telefonba.

  -Édes Istenem, ne ijesztgess engem! Persze, hogy fogunk találkozni, ki sem bírnám! Szeretlek! Szervusz és aludj jól!

    Édesanyja magányosan ballagott Anna felé. Messziről látta összetöpörödött testét, megviselt arcát, szomorú tekintetét. Mikor egymáshoz értek, átölelték egymást, mindketten sírni kezdtek, aztán Anna hirtelen megrázta magát, majd megkérdezte.

  - Jól utaztál, mami? No, hadd látom, jól nézel ki, jobb egy kicsit már? Várnak ám a gyerekek és várják, hogy süssél nekik valami finomságot, mert tudod, hogy én nem vagyok valami nagy sütögető.

   Édesanyja ekkor elmosolyogta magát, örült a lányának.

  - Jól nézel ki kislányom! Látod, én is elvagyok. Sajnos, hogy így van, de lassan beletörődök. A gyerekek nem jöttek ki? Na, nem baj, majd otthon találkozunk.

    Felszálltak a metróra, a buszra és egy órán belül már a lakásban voltak. Anyja egyszer már volt ebben a lakásban nála, így mindent ismert már. A gyerekek kitörő örömmel fogadták, segítették kevés csomagját kipakolni. Dóra átadta a szobáját számára, neki maradt egy vastag szivacs, amin elaludhatott anyja szobájában. Este együtt vacsoráztak, anyja körbenézett a lakásban, beszélgetett a gyerekekkel, majd utána Annával beültek a nagyszobába.

   - Hogy vagy azzal a csodálatos férjeddel Anna? - kérdezte - szokott találkozni a gyerekekkel?

   - Na, anyukám hagyjuk ezt! Éppen holnap mennek hozzá, mi meg, ha akarod, elmehetnénk rokonlátogatóba, ha kedved lesz hozzá. Már előre mindent megfőztem.

  - Hát az bizony jó lenne, kicsit legalább elbeszélgetnék velük is. Úgy terveztem, hogy pénteken mennék haza, akkor várnának Veráék. Úgy néz ki, hogy lesz vevő a lakásukra és tudod, hogy miben állapodtunk meg. Összeköltözöm velük. Azt gondoltam jobb lesz így nekem is.

  - Ebbe nem szólok bele. Csak egyre kérlek, alkalmazkodj a fiatalabb nemzedékhez!

  - Hát majd meglátjuk! Remélem nem bánom meg!

  - Te sem leszel fiatalabb és nem jó egyedül a te korodban anyukám.

   - Neked sem jó egyedül lányom! Majd a gyerekek kirepülnek, aztán mi lesz veled, talán nem is kellett volna elválnod, hátha megjavult volna lassan az az ember!

  - Senki nem változik, senki. Ő meg aztán pláne nem. De ha már itt tartunk, Vera nem mondott semmit?

  - Miről? Mit kellett volna mondania? - nézett a lányára kíváncsian.

  -Hát, akkor elmondom én. Tudod, közben megismerkedtem vagy inkább összefutottam egy régi ismerősömmel, egy férfival, akit huszonkét évvel ezelőtt láttam utoljára. Azóta orvos lett, elvált, gyereke van neki is, és hát úgy néz ki, hogy megszerettük egymást…

  - Anyja meglepve hallgatta - Ezt Vera tudta és nem szólt róla? Nahát! Elvált ember?  Nem is tudom, mit mondjak? Rendes ember?

  - Úgy látom, hogy igen. Szereti a gyerekeket is.

  - Hát már őket is ismeri?

  - Igen, mami és most mindjárt mondom is neked, hogy majd a héten két alkalommal, talán hétfőn és szerdán, ott alszom nála, akkor te vigyázol itt a gyerekekre, és reggel majd jövök. Remélem, nem okoz gondot. Jó lesz így? Ha akarod, majd bemutatom neked…

  - Csak vigyázz kislányom, nehogy megint beleválassz a közepébe, féltelek már! Volt már neked elég bajod, persze magadnak csináltad! Mi apáddal a legjobbat akartuk, de hát nem hallgattál ránk!

  - Mami hagyjuk ezeket, most már felnőtt ember vagyok, tudom, hogy mit teszek.

  - Na, jó, megmosakszom, aztán megyek lefeküdni, akkor majd reggel találkozunk!

    Anna másnap az édesanyját elkísérte a rokonokhoz, ahol mindenki jól kibeszélte magát. Este elég későn érkeztek haza, addigra a gyerekek is megjöttek az apjuktól. Ahogy mesélték elég rossz passzban volt. Kirándultak az Árpád kilátó környékére és valami étteremben ettek. 

  Lefekvés előtt Anna Barnára gondolt, tárcsázta a számát.

  - Szervusz, kedves, Anna vagyok. Csak el akartam köszönni tőled!

  - Éppen most hívtalak volna, de megelőztél! Örömmel mondhatom, hogy feladatomat teljesítettem és leányom, legalábbis azt mondta, szívesen megismerkedik veletek, igaz hozzátette, ha nem lesztek szimpatikusak, akkor kényszerből nem fog körbeudvarolni benneteket. Különben is, az édesanyjának is van már két éve egy barátja, ha őt elfogadja, akkor talán téged is elfogad! Nem is tudom, hogy ezt mondtam-e már neked? De hát nem róla akartam én beszélni soha! Hát ennyit erről. Hiányzol! Mikor látlak?

   - Ha akarod, holnap este odamegyek, és ott is alszom, édesanyám majd itt lesz, felügyel legalább a gyerekekre. Legalábbis nem lesznek egyedül.

  - Csodás vagy! Elviszlek vacsorára, ne vacsorázz semmit! Ne akadékoskodj! Mikor jössz?

  - Úgy este nyolc körül fogok hozzád érni.

   - Ne menjek érted?

   - Ne. Tényleg ne. Majd máskor!

  - Akkor jó éjszakát édes Anna! Ölellek és csókollak!

  - Szeretlek Barna. Jó éjt neked is.

     Anna az elkövetkezendő héten ideje jórészét, munkahelyét leszámítva, igyekezett nyolcvan éves édesanyjával tölteni, aki megismerte Barnát, mert természetesen nem tartotta be szavát. Hétfőn Annáért jött hét óra felé, hogy vacsorázni vigye. Anna kissé neheztelt rá, hogy megállapodásukat nem tartotta be, de végül is haragudni nem tudott rá. Megismerkedett édesanyjával, és Barna szokásos őszinte megnyilatkozásával szinte válaszolt Anna édesanyja ki nem mondott kérdésére : - Tudom, hogy Anna sorsa nem volt könnyű, én megszerettem őt és elfogadom úgy, ahogy van. Őszintén szólva, feleségül szeretném venni, ha majd ő is úgy érzi, hogy itt az ideje.

     Anna édesanyja el volt bűvölve ettől a kedves és udvarias férfitől, ahogy ő mondta.  Ezek után jókedvűen sütött, főzött, korához képest igen csak mozgékony volt. Anna közben a munkahelyén választ adott igazgatójának az állás elfogadásával kapcsolatban, aki ezt látható megnyugvással fogadta. A nevelőtestületnek, a dolgozóknak rendkívüli tantestületi értekezleten adott tájékoztatást a történtekről. Anna jól látta, hogy kik azok a kollégák, akik tiszta szívvel gratuláltak neki, de ugyanakkor azt is látta, hogy vannak néhányan, akik nem éppen pozitívan fogadták a hírt. Úgy gondolta, ez így természetes. Nem haragudott rájuk, hiszen azt is tudta egy jövendőbeli vezetőnek a haragot, a személyes érzelmeket félre kell tennie, itt csak a közös munkára tud majd építeni, ha valamit el akar érni. Anyja is meglepődött, amikor elmesélte neki a hírt. Büszke volt a lányára. A gyerekek egy csokor virágot hoztak neki, hogy ezzel fejezzék ki szeretetüket és örömüket.  Barna a hétfői vacsorát tulajdonképpen ennek a jegyében tervezte be, mint később kiderült. Anna tele volt boldogság érzettel. Édesanyját gyerekeivel együtt kísérte ki az állomásra, aki valószínűleg megnyugvással utazott haza. Úgy látta, hogy végre a legkisebb, a váratlanul, kicsit későn jött kislánya élete is révbe ér.

     A tanév utolsó hete rengeteg munkával járt, Anna is megírta értékelő beszámolóját, lezárta és rendbe tette naplóját, segített megalkotni Mártának a nyári beosztást. Az igazgató abban állapodott meg Annával, hogy a nyáron már ne készítsenek számára gyerekekkel történő beosztást, már az irodai, vezető ügyeletben vegyen részt. Így a nyarat is elosztották egymás között, tekintettel egymás esetleges nyári programjára. Anna nem tudta még, hogy mikor merre is megy a nyáron, mit fog csinálni, de július és augusztus egy részét mindenképpen szerette volna magának szabaddá tenni.

   Az iskolában még megtartották a ballagást, Anna is végigjárta végzős nyolcadik osztályos csoportjával az intézet termeit, a gyerekek egy részének eljöttek szülei, ha voltak, vagy ismerősei. Volt, aki természetesnek vette, hogy neki senkije nincs, csak az intézet dolgozóira számíthat. Együtt énekelték az ilyenkor szokásos iskolabúcsúztató dalokat, amelyeket Annával is gyakorolgattak délutánonként. Minden kislány fehér blúzban, sötétkék szoknyában, tarisznyával a vállán ballagott. Anna külön is elköszönt tőlük, minden gyereknek vett valami apróságot. A meghatottságtól Anna és a gyerekek is sírva fakadtak.

   Az igazgató a következő napokban megtartotta szokásos év végi tanévzáró értekezletét. Mindenki megkönnyebbülve ülte végig a délelőttöt. Őszinte, jó hangulatú értekezlet zajlott le. Mártát nagy csokor virággal és két hollóházi kerámiával búcsúztatták, aki meghatott volt, könnyezett, kicsit mindenki megsiratta Majd Anna felállt, megköszönte az igazgató és a vezetés bizalmát és reményét fejezte ki, hogy ugyanolyan barátságos légkörben folytatják közös munkájukat, mint ahogy az Márta idejében volt. Úgy gondolta a többit, majd az évnyitó értekezleten fogja elmondani. Délutánra megérkeztek a régi nyugdíjas kollégák. Ez már hagyomány volt, amit az igazgató vezetett be. Szívesen jöttek, az új kollégák pedig sok érdekes dolgot megtudhattak tőlük, az intézmény régmúltjából. Kellemes beszélgetéssel, evéssel, kávézással, üdítők fogyasztásával telt a közös délután.

     Ekkor már Anna gyerekeinek is befejeződött a tanév. Csak a bizonyítvány osztás napja volt hátra, az ő évzáró ünnepélyük kicsit később volt. Apjuktól kaptak néhány sort egy levelezőlapon, aki a Balaton parti alkotóházban volt. Emlékeztette őket, hogy július közepétől két hétre vele lesznek ott. Nyugvással töltötte el, hogy Barna lányával való megismerkedésük is jól sikerült.

    Az értekezlet utáni estét Barnával kívánta tölteni, ezt előre megbeszélte gyerekeivel is, akik már ezt szinte természetesnek vették. De előtte még hazament. Dóra és Zsolt is a tankönyveiket pakolták össze, látszott, hogy igyekeznek megszabadulni az eltelt év terheitől és már az új könyvek, füzetek fogadására készítették elő a helyet. Anna ötre ért haza és nyolcra készült Barnához menni. Úgy gondolta lesz bőven ideje addig egy beszélgetésre a gyerekeivel is.

Vacsorát készített számukra, és közben a nyári programot állították össze. Dóra szóba hozta az Algériából hazajövő barátját, majd az apjukkal töltendő alkotóházi két hetet. A maga részéről még semmi biztosat nem tudott mondani, hiszen erről még Barnával nem beszélt. Aztán hirtelen a lányára nézett.

  - Arra gondoltam Dóra! Ha Attilával valóban szeretitek egymást, biztosan sor kerül köztetek testi kapcsolatra is. Ahhoz viszont fogamzásgátló is kell, nem szeretném, ha idő előtt bajba keverednél.

  - Én is erre gondoltam, csak nem mertem eddig szólni – nézett zavartan most az anyjára Dóra - Tudsz valami normális orvost ajánlani, vagy menjek a körzetishez?

  - Tudod mit? Elmegyek veled majd az én orvosomhoz. Mondjuk, jövő héten megnézzük, hogy mikor rendel. És majd együtt elintézzük, ha így neked is jó.

  - Kösz Mami! És feljöhet ide is?

  - Erre majd visszatérünk. Azt hiszem nem lesz akadálya. De most én készülök és megyek.

      Dóra puszit nyomott anyja arcára és hálásan csak annyit mondott - Kösz Mami, de jó, hogy így állsz hozzá!

    Anna megkönnyebbült, tudta, hogy lányának milyen fontos lesz ez a találkozás, féltette kicsit, de megakadályozni nem akarta. Emlékezett még a saját szerelmére, gondjaira. Szerette volna megkönnyíteni gyerekeinek az ilyenfajta természetes gondjait.  Segítséget akart nekik adni. Úgy gondolta, hogy ma a gyerekek korábban érnek, hiszen Dóra már tizennyolc éves, jövőre érettségizik, miért tiltaná őt a testi örömöktől, ha egy rendes fiúval kerül össze. A csalódásoktól, fájdalmaktól úgy sem tudja megvédeni. Ezt pontosan tudta, saját magából kiindulva.

    Kellemes júniusi meleg volt, előbb beköszöntött a nyár, mint ahogy várták. Lenge nyári ruhát vett magára, parafa töltött talpú fehér szandált, nyári válltáskát, majd puszit nyomott gyerekeire arcára, megbízva bennük, indult a buszmegállóhoz. Barna most nem jött érte, mert később végzett a kórházban, más elintéznivalója is volt, nem futotta volna idejéből, de Anna nem is kérte erre soha őt. Jó félórán belül belépett a hűvös lépcsőházba, majd a liften felment a lakásig. Nem csengetett, hiszen kulcsa volt. Halk, kellemes zene szólt. Oscar Peterson zongorázott. Barna csak egy vászonnadrágban volt, felső testét szabadon hagyta, nyitva volt az ablak mindenütt, a függöny lengedezett lágyan. Éppen telefonált, magához intette Annát, megcsókolták egymást, majd tovább beszélt. Közben Anna letette táskáját, levette nyári ruháját és átvette a hosszú zöld kockás inget, amit Anna kibérelt magának otthoni viseletnek. Szeretett ebben lenni. Kiment a konyhába, ivott egy korty vizet, Barna kijött hozzá. Átölelte és forrón megcsókolta, majd bementek a szobába, ahol nagyon szerették egymást. Később a melegtől, egymástól, izzadtan nyúltak el.  Behunyt szemmel feküdtek - Milyen csend van, még a zene sem szól. Ez a szerelem csendje Barna. Nem érzed? Vagy túl érzelgős vagyok?

  - Milyen szépen mondtad Anna! - Könyökölt fel Barna.  - Valóban az. Nagyon jó veled!– megsimogatta Anna arcát. - Mit tegyünk? Vagy semmi? Maradjunk így?

  - Talán nem, most nem!  - ült fel Anna - holnapután te elrepülsz egy hétre, és még akarok veled beszélgetni is. De csupa izzadt vagyok, letussolok, gyere velem te is!

    Letussoltak, majd Barna visszavette vászonnadrágját, Anna a zöld kockásinget és mezítlábasan leültek a kanapéra.   Barna két pohárban vörös bort hozott, közben halk zene szólt

  - Sajnálom, hogy nem jössz velem! Hosszú egy hét lesz nekem. Remélem hasznos lesz. Viszont Anna - húzta maga alá lábát és szembe fordult Annával - Elterveztem, hogy elviszlek az Adriára, van egy kis pici hely Porecs közelében, Vrsar. Gyönyörű környék, nincs messze. Most kivételesen egy hetet csak kettesben szeretnék veled tölteni.  Na, mit szólsz hozzá? Aztán mit szólnál, hogy valamikor a te gyerekeid meg az én gyerekem, na, ez így bonyolult. Szóval mi együtt, a leendő család, mert tudod, hogy azt szeretném, hogy mi az legyünk? Lemehetnénk a Balatonra, két hétre.

  - Tudod, hogy pont erről akartam veled beszélni? Mielőtt idejöttem, a gyerekek is a nyarat kérdezték és tőled tettem függővé…

  - Még jó, hogy nem zártál ki! De nem válaszoltál az adriai útra.

    - Boldogan megyek veled! Elárulom, én csak az északi tengert láttam eddig, és nagyon vágyakoztam már, hogy egyszer megnézzem a mediterrán tengert is! Szeretném veled együtt érezni a tenger sós vizét, a tenger illatát, a pálmafákat, a homokos vagy kavicsos tengerpartot. Talán előző életemben valahol ott élhettem, mert szinte betegesen foglalkoztat a gondolat.

  - Nos, ennek örülök! Ha visszajövök, időpontot egyeztetünk és megrendelem a szállást. Aztán jövőre akár mindahányan együtt is elmehetünk, ha tetszik a hely. – Barna ekkor felállt - Most behozom a pezsgőt, mert jön egy pici meglepetés. Elutazom és nem foglak itt hagyni úgy, hogy valamivel ne kösselek magamhoz! Félek, hogy esetleg képes vagy visszatérni a volt férjedhez.

  - Ne butáskodj! Engem nem lehet csak úgy magadhoz kötözni, nem elég neked, hogy szeretlek, nem elég kötelék ez? Remélem, érzed?

  - Nem is így gondolom, persze, hogy érzem. De álmodtam valamit, és az álmaimat én szeretem megvalósítani.

  - Jó neked! Sok álmom volt nekem is, de alig sikerült belőle valami!- mondta Anna.

  - És kinek a hibája, mit gondolsz?

  - Leginkább az enyém, nagyon jól tudom. Az életutamat nekem kell végigjárnom, úgy ahogy azt kikövezem.  Az enyém kicsit göröngyösre sikerült…

  - Akkor majd én most segítek neked a többit kisimítani édes Anna. Ha te is úgy akarod.

  - Hálás leszek érte, Barnuskám!

  - Nem, nem akarom, hogy hálás legyél, de azt szeretném, ha mindig ilyen maradnál! Meleg, szerető asszony. Nekem erre nagy szükségem van, szeretnék egy olyan otthont, ahol te vársz haza, ahol nyugodtan élhetek, ami nyugodt hátteret ad a munkámhoz. Szeretetben, családban szeretnék élni és ehhez nekem te vagy a megfelelő ember. A felhajtást, ceremóniát utálom. Most szentimentális leszek.  Én most megkérem a kezedet.

   Anna meghatódottan nyújtotta kezét Barna felé: - Nekem meg olyan férjre, olyan társra van szükségem, mint te vagy. Nagyon őrizzük meg ezt a szerelmet, ami biztosan nem fog mindig így lángolni, de a szeretet maradhat…

  - Anna! De nagyon szeretlek!- átölelték egymást, majd Barna kibontotta a pezsgőt, koccintottak. Majd Barna odament az íróasztalához két kis dobozt vett elő és odaadta Annának: - Ez pedig a tiéd.

    Anna kinyitotta az egyiket, abban egy vékony, egyszerű sima karikagyűrű volt, felhúzta az ujjára, nézegette, majd meghatottan csak annyit mondott: - Gyönyörű!

  - Tudom, hogy nem szereted a gyűrűket, ékszereket.  Azért vettem csak ezt a kis vékony gyűrűt, hogy ne zavarjon túlságosan - mosolygott Barna.

    Anna ezután kinyitotta a másik dobozt. Egy zöldköves arannyal ötvözött fülbevalót talált benne.  Meglepődve, kérdőn nézett Barnára, aki ekkor leültette maga mellé a kanapéra.

  - Most zavarban vagyok ezzel, de egyetlen kérésem lenne: nem cserélhetnéd le a fülbevalódat erre?  Tetszik? Nem erőszak, de szeretném!

    Anna mindent értett. Zavarta Barnát ez a régmúlt emlék. A huszonkét éve hordott rózsakvarc fülbevaló. Ez a múltból itt maradt tárgy, még akkor is, ha erről soha nem beszélt.  Nézte a fülbevalót, gyönyörű zöld kő volt ovális alakban aranyba foglalva.

   - Smaragd - mondta halkan Barna - Azt mondják többek között, hogy a szerelmi varázslatban a harmónia és a szívbéli jóság erősítését várhatjuk tőle.

   - Mire nem gondolsz! Bevallom szívesen lecserélem a múltamat a jelennel. Amúgy meg nagyon szép! - Barnára nézett, átölelte. Majd amikor kibontakoztak egymás öleléséből ismét megszólalt: - Akkor segíts! Kiveszem a régit. Te pedig  tedd a fülembe ezt a gyönyörűséget! De azért megőrzöm ezt a régit is. Mert azért ez nekem egy régi kedves emlék marad mindig.  És ne haragudj érte! – megsimogatta Barna arcát.

   Barna arcán ekkor már nyugalom volt, látszott, hogy megkönnyebbült.

  - Nagyon jól áll neked! Gyere! Együtt nézzük meg a tükörben! - egymás mellé álltak és nézték Anna fülében a ragyogóan zöld smaragd fülbevalót. Hátulról átkulcsolta a derekát és azt mondta: - Azért szép pár vagyunk, ha nem is húszévesek!

   Anna megfordult - És hol van a te gyűrűd?

 - Az is itt van. Gyere, húzd fel te az ujjamra!  - Anna megtette.

  - Most add a kezed! Menjünk  sétálni! - mondta Anna.

    Leszaladtak egymás kezét fogva a lépcsőn, könnyűnek éreztek mindent,olyanok voltak, mint a kamaszok. Végig sétáltak a Váci utcában, körbejárták a Vörösmarty teret, megnézték a korzót, lesétáltak a Duna partra. Boldognak érezték magukat.

     Barna másnap elutazott Párizsba a tanácskozásra. Anna pedig elmesélte gyerekeinek a kettőjük között történt eljegyzésüket. Dóra gyönyörködött a fülbevalóban és a gyűrűben. A két gyerek láthatóan együtt örült az anyjukkal. Megbeszélték a nyarat, pontosították az időpontot, közben volt férje Ákos is visszajött az alkotóházból. Telefonjaival gyötörni kezdte Annát, aki szinte minden alkalommal már a beszélgetés elején letette a telefont.

   Barna pedig miután visszajött a konferenciáról Annát bevitte kórházába, megcsináltatta terheléses EKG-ját, megnézette labor leleteit.  Barna osztályán érezhetően úgy fogadták, mint a főorvos leendő feleségét, úgy is bántak vele. Ez kicsit zavarta őt, mivel soha nem szerette a felhajtást. Azt viszonyt észrevette, hogy Barna boldogan kísérgeti őt, mint egy szép, mutatós nőt, aki már hozzá tartozik. Mivel a leletek negatívnak bizonyultak, elment vele egy pszichiáter ismerőséhez, akivel Anna felvette a kapcsolatot, és beleegyezett egy általa javasolt terápiába.

 

25

 ( 1987 )

 

      A nyár folyamán, egyik délelőtt, amikor a gyerekei éppen táborban voltak, délelőtt csengettek Anna lakásán.

  Kinyitotta az ajtót és Ákost látta maga előtt. Most józan volt.

   - Szervusz, gyere be, ha már itt vagy, bár nem értem! Hogy képzeled, hogy csak úgy, minden bejelentés nélkül jössz! Amúgy meg, a gyerekek sincsenek itthon!  Hiszen tudod - hadarta Anna és Ákost bevezette szobájába, ahol éppen porszívózni készült, estére Barnát várta. Úgy beszélték meg, hogy most ő jön hozzá, mivel a gyerekek úgy sincsenek itthon.

  Ákos ledobta magát a fotelba és majdnem sírni kezdett.

   - No, kezdi - gondolta Anna, túlságosan ismerte már Ákos játszmáit - Így akar hatni a szívemre.

  - Hozzak valamit, esetleg teát?  Tudom, hogy kávét nem iszol, inni meg nem adok, azt megteszed otthon bőven.

  - Hagyjál. Rágyújthatok? - Ákos idegesen kotorászni kezdett a cigarettás dobozában.

  - Nem szívesen veszem, de gyújts rá. Nem dohányzom már, és kicsit zavar a füst is, de csak gyújts rá, majd kiszellőztetek. Valami baj van? Segíthetek valamiben?

  - Hallottam, hogy férjhez akarsz menni?

  - Nem akarok, hanem megyek. Egyszer már beszéltem neked erről, de ordenáré módon közölted velem, amit közöltél. Ezért jöttél? Mert ezért kár volt idejönnöd.

  - Anna, hát nem érted, hogy mi összetartozunk? Nem mehetsz férjhez!

  - Nem, Ákos, csak összetartoztunk! Az meg már nagyon régen volt. Végérvényesen vége. Annak az örökkévalóságnak vége lett. Nem tudom, miért nem akarod megérteni, vagy elfogadni? Már nem köt össze bennünket semmi.

  - Az nem lehet! - állt föl és közeledett volna hozzá, de Anna az ablak felé ment és kérte, hogy hagyja őt békén, mert kimegy a lakásból, ha erőszakoskodni mer.

   Ákos keze remegett, Anna tudta, hogy ez a sok átivott, átcigarettázott, zavaros éjszakától van. Régen, sokszor megsajnálta, ha ilyennek látta Ákost. Most csak szánalmat érzett, nem tudott és már, és nem is akart rajta segíteni. Az egykori erős szerelemszál elszakadt, akkor, amikor Ákos beleszeretett egy fiatalabb lányba. Utána már csak a sajnálat szálai kötötték hozzá. Most erős szerelem kötötte egy másik emberhez és csak attól félt, hogy Ákos gyenge idegzetével, depresszióra való hajlamával valami rosszat fog tenni.

  - Nem értem, hogy jutottunk idáig! - mondta kezébe temetve fejét Ákos.

  - Nem? Akkor emlékezz vissza házasságkötésünkre, majd arra, ami onnan kezdve a mai napig is történik. De még az előző eseményekre is emlékezhetsz. Most már tudom, hogy egész közös életünket egy fekete, nyomasztó fátyol borította! A te örökös szomorúságod, amihez az egoizmusod társult, az önsajnálatod, a mellőzöttséged a szakmában még a kapcsolatunkra is rányomta bélyegét. Veled soha nem lehetett igazán felszabadultan élni. Csak úgy lenni. Nem lehetett nevetni, mindig-mindig szomorúnak kellett lenni. Talán előbb kellett volna abbahagynunk, de te valami makacs erőszakkal vontál vissza mindig magadhoz. Nem tudom miért. Erre talán te tudnál magyarázatot adni. Folytassam? Végighallgatsz?

  - Nem, nem hallgatlak végig! Azért jöttem, hogy ne tegyél marhaságot, mi összetartozunk, a gyerekek is itt vannak! Talán vissza kellene csinálni mindent!

  - Jézusom! Te semmit sem értesz már belőlem! Vége, nem érted? Elváltunk, a gyerekek is tudomásul vették, és ne gyere ide nekem sajnáltatni magadat!

  Ákos ekkor idegesen felállt - Na, ebből elég! Még idejövök, te pedig…

  - Én pedig valós tényeket közlök, amit te nem tudsz elviselni! Hol van a háremed? Hirtelen eltűnt? Csak addig kellett, amíg én voltam? Keresd meg őket, vigasztalódj náluk!

  - Ne beszélj itt össze-vissza mindent! Kegyetlen vagy! Milyen háremem? Az egész a te kitalációd.

  - Kitalációm? Te beteg vagy Ákos! Egy általad felépített hazugságban élsz, most már fejezzük be. Értelmetlen vita. Kérlek, hogy menj el!

  - Elmegyek, ne félj, csak éld a kis orvosoddal az életed, mindig ilyenre vágytál, jólétre, persze…

  - Szeretetre vágytam! És azt, már régóta nem kaptam meg tőled. Valljuk be nem sikerült a házasságunk. Mindketten görcsösen ragaszkodtunk egymáshoz értelmetlenül.

  - Görcsösen? Talán azért csak szerettük egymást! Na, elég ebből a megalázásból!

  - Menj el Ákos! A régi sajnáltató trükkjeid, hirtelen megrohanó érzelmeid már nem érnek el a szívemhez. Ezen már túl vagyok! A gyerekekkel pedig kérlek, hogy próbálj meg normális kapcsolatot tartani.

  - Persze, a gyerekek, majd lassan azt sem tudják, hogy léteztem. Te egy érzéketlen liba vagy! Az is voltál! Na, szevasz! - azzal, mint egy dühödt őrült, kiment az ajtón, jól bevágta maga után.

   Anna gyomra remegni kezdett, kirohant a konyhába, vizet ivott és bevette a biztonságból kapott gyógyszerét, mert félt, hogy rohamot kap. Remegő lábbal ült le a fotelba és eszébe jutott házassága. Mint egy film úgy pergett le előtte.