Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék I. 16-17.fejezet

 

16

(1965)

 

   Eljött az ősz, Zoltán megkezdte újból egyetemi tanulmányait, visszaköltözött albérleti szobájába, Anna pedig ismerkedett a színházzal, a színházi világgal. Nem volt számára teljesen új, de tudta, hogy itt gátlásait, örökös lámpalázát, szerénységét, szorongását, ugyancsak le kell vetkőznie. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz rá.  Mindjárt az elején egy operettben kellett statisztálnia. A darabban két táncbetét is volt. Hatan voltak lányok, akik a statiszta körből bekerültek a tánckarba is.  Anna, ahol öltözött, négyen voltak. Mellette ült egy kezdő statiszta lány, nagyon alacsony volt, kicsit pösze és vékony hangú, de jóindulatú és segítőkész.  A másik oldalon egy jó negyvenesnek látszó régebb óta itt statisztáló, mindig jókedvű, kicsit rekedtes hangú, szabad szájú, erősen festett nő sminkelte magát. Ő már kisebb szerepeket is játszott néha. A negyedik lány Pestről jött, hasonló korú volt, mint Anna.  Ezt a lányt Marcsinak hívták és ő a színészházban lakott. A lány fogai kicsit előre álltak, mindig komoly volt, tudálékos, kicsit összezárt szájjal beszélt. Nagy ibolyakék szemével úgy tudott pislogni, mint egy ártatlan alvós baba.

    Az darabban az egyik táncbetét bajadér tánc volt. A táncosok a tüllbugyogókban, olyanok voltak, mint a török háremhölgyek. Csak fátyol nem volt a szájuk előtt. Keleti hangzású zene szólt és a koreográfia szerint indiai és hastáncra emlékeztető mozdulatokkal táncoltak, köztük Anna is. Ennek a számnak mindig óriási sikere volt.  Anna napjait kitöltötték a próbák, ami kiegészült a délutáni táncpróbákkal. Zoltánnal ugyan sűrűn váltottak levelet, néha a színházból telefonálni is szokott neki Barna lakására. Időnként legalább egymás hangját akarták hallani. A színházi munka nem volt olyan könnyű, mint Anna gondolta, hiszen a sokszor egész napos próbák kifárasztották, ilyenkor még Zoltánt is elfelejtette. Pontos, precíz munkára, nagy koncentrálásra volt szükség. Lassan megismerkedett a színházi dolgozókkal is.  Jól látta, ez egy zárt és más világ.

    Esténként a Pestről jött lánnyal, ha kedvük volt és szabadok voltak, beültek a színházi klubba. Általában előadások után idejöttek a színészek enni, inni, beszélgetni vagy kártyázni. Az előreálló fogú lány, Marcsi már kapott egy kisebb szerepet a következő darabban, igaz, hogy csak pár mondatos szerep volt, de örült neki. Nem irigykedtek egymásra, inkább örültek egymás sikereinek. A számukra akkor már öregnek tetsző öltöző társuk, Rózsa remek sztorikkal szórakoztatta őket. Soha nem unatkoztak mellette. Amikor belépett az öltözőbe valami különös hangulat uralkodott el rajtuk.

    Marcsi titokban a fiatal karmesterbe volt szerelmes. A kis alacsony lány pedig az egyik zenekari fiúval járt, aki trombitán játszott. Rózsa, a már idősebb színésznő a nálánál majd tíz évvel fiatalabb vezető táncos férfival élt együtt, már vagy tizenöt éve. Előző házasságából volt már egy nagy fia. Nem volt túl művelt, de intelligens volt és tudták, hogy megélte az élet sűrűjét, színházi berkeken belül. Megkedvelték egymást.

  Már a főpróba felé közeledtek, amikor a vörös rekedt hangú kolléganő, Rózsa, odafordult Annához.

 - Na, szivi hogy állsz? Látom, remekül megy a tánc, még lepipálhatod a nagys’ asszonyt is! Csak vigyázz! Mert az a nő egy kígyó! Hadd kérdezzem meg, neked nincs senkid?

  - Ezt hogy érted?   Kérdezte Anna, miközben az arcát sminkelte éppen.

  - Hát valami krapek, férfi! Nem látlak senkivel, pedig tudom, több pasinak fáj itt rád a foga. Csak vigyáz! Ne add könnyen magad! Szerepekért meg, tudjátok, hogy van minden színházban? Létezik a „szereposztó dívány!” Hajaj! Tudnék mesélni!  Na, de ez a te magánügyed lesz! Csak úgy mondom.

    Közben megszólalt az ügyelő hangja: - Első figyelmeztetés, kérem az előadásra felkészülni, tíz perc múlva kezdünk!

   Anna csak ezután válaszolt.

  - Az én barátom nem itt él. Ő medikus és Pécsett tanul. Így aztán csak nagy ritkán sikerül találkoznunk. De egész nyáron együtt voltunk!

    Rózsa erősen sminkelte az arcát, csücsörítette száját, hogy szép vörösre berúzsozza, kicsit sziszegve mondta.

 - Az jó. Medikus. Akkor okos. Nagy parti lehet, ha végez, csak várjon ki! Meg te várd ki bogaram, mert az nem lesz könnyű, elhiheted nekem! Ez egy más világ! Meg az is más világ!

   Megszólalt az ügyelő hangja és a statisztákat kérte színpadra.

    A premier egy pénteki napon volt. Anna meghívta Zoltánt és Barnát is.  A darab negédes nagyoperett volt, kellemes zenével, nagy szerelemről, elválásról szólt , természetesen happyenddel végződve. Jó volt a közönség. Együtt lüktetett a színpad a nézőtérrel. Háromszor is visszatapsolták bajadér táncukat, nagy tapsokat kaptak a főszereplők is. Minden remekül sikerült.

    Anna a klubban találkozott barátaival, akik már várták őt egy asztalnál. Nagy volt a ricsaj, hangzavar, valami zene is szólt. Barna őszinte szívvel gratulált: - A legjobb voltál mindegyik lány közül. Az a szőke, dús keblű jó nő, de kissé modoros már. Gondolom ő a szóló táncos, azért ez látszik rajta.  Te viszont könnyed voltál, nagyon szépen mozogtál és mutatós vagy a színpadon.

    Zoltán kicsit feszélyezve érezte magát, jóformán másfél hónapja, csak levélen keresztül érintkeztek vagy telefonon.  Egyszer találkoztak, amikor letelt a hat-hét és Anna elutazott vizsgálatra az orvoshoz. Akkor egy éjszakára ott tudott maradni.

    Anna Barna monológja után Zoltánra nézett: - Hát te, nem szólsz semmit? Na, nem kell nagy dicséret, nem nagy ügy! - látta, hogy Zoltán zavarban van. Mondana is valamit meg nem is - Na, jó ne szólj semmit, csak úgy mondtam valamit... Mit iszunk fiuk? – kérdezte Barnára nézve.

    Barnán látszott, hogy otthonosabban mozog itt a füstös, felszabadult színházi világban, mint Zoltán. Odament a pulthoz és rövid idő után hozta az italokat. Anna rágyújtott közben. Zoltán rákérdezett.

- Te el kezdtél dohányozni?

   - Hát csak úgy hébe-hóba, ne izgulj! - válaszolta neki Anna. Aztán hozzájuk csapódott Marcsi, Anna bemutatta barátainak. Leült hozzájuk és Barna vele kezdett beszélgetni, Anna pedig Zoltánnal. Zoltán mesélt egy-két dolgot a tanulmányairól, majd az öccséről regélt, akit végül is felvettek a konziba. Aztán megfogta Anna kezét és megkérdezte tőle.

-         Nem mehetnénk? - Anna látta Zoltán vágyakozó tekintetét és felállt.

  - Nem baj, ha itt hagyunk benneteket? Akkor, ahogy megbeszéltük Barna. Reggel találkozunk. Marcsi vigyázz a barátomra! - mondta Anna mosolyogva.

     Elköszöntek és elindultak kifelé. Ahogy az alagsori folyosóra értek, velük szembe jött egy magas vékony, fekete sima hajú huszonöt év körüli kék szemű fiú. Fekete garbóban volt, kezében egy könyvet hozott. Anna már többször összefutott vele itt a klubban, mint megtudta, ebben az évben szerződött a zenekarhoz, hogy az idén végzett a konzin, és korrepetitornak jött.  Túl komolynak tűnt, mindig mogorván köszönt, többnyire egyedül bóklászott és pipázott.  Egyik este Juli a kis alacsony kolléganője be is mutatta neki, mivel az ő barátja is zenész volt, és együtt jöttek le a klubba Ákossal.  Anna úgy gondolt rá, mint egy fővárosból ide kényszerített entellektüelre, aki mindig szenved. Igazából nem tudta hová tenni akkor. Most is foghegyről köszönt neki.

   -  Szevasz.

   -  Szevasz - válaszolta Anna.

   - Már mész, már mentek? - kérdezte aztán Annától, mert észrevette, hogy nem egyedül van.

  - Igen, megyünk, de vannak még sokan, nyugodtan menjél csak! - a fiú csak bólintott és tovább sietett.

  - Ez ki volt? - kérdezte Zoltán.

  - A színház új korrepetitora, amúgy zongoraszakon végzett a konzin ő is, hogy miért éppen idekeveredett, nem tudom. Miért kérdezed?

   - Hát csak úgy, elég fura fazon, kicsit fenn hordja az orrát, nem? Jól ismered?

  - Nem, nem ismerem jól, de nem is érdekel. Talán féltékeny vagy rá?

  - Nem, dehogy Anna. Csak úgy vibrált a levegő, ahogy leviharzott.

    Ahogy sétáltak a lakás felé, ami nem volt túl messze a színháztól, Zoltán átölelte Anna vállát. Hűvös november eleji szél fujt, kicsit fázósan összebújtak és úgy mentek, szorosan egymás mellett lépkedve. A lakásban is hűvös volt, bár délelőtt eljött unokatestvére és kicsit befűtött nekik a cserépkályhában.

  - Nem vagy éhes? - kérdezte Zoltántól Anna, mikor már otthon voltak.

  - Nem, mert előadás előtt ettünk néhány falatot. De most jut eszembe! Milyen figyelmetlen vagyok. Te nem is vacsoráztál…

  - Hát nem! Előadás előtt nem tudtam volna lenyelni egy falatot sem! Tudod Zoltán - közben leültek egymással szemben - ez az életforma fordított életrendet hoz magával, talán egy kis összevisszaságot is. Már megszoktam, de neked biztosan furcsa lenne. De ne zavarjon! Majd eszem később egy falatot. Különösebben nem vagyok éhes.

    Zoltán felállt, megtalálta a kenyeret, a hűtőből vajat, sajtot, felvágottat vett ki, vacsorát készített Annának, aki fáradtan ült a székben és szótlanul nézte Zoltán igyekezetét.

  - Tessék, ezt legalább meg kell enned! - egy tálcán Anna elé tette a forró teát és a szendvicseket.

   Anna megköszönte és csendben enni kezdett. Zoltán leült vele szemben, majd zavartan megszólalt.

  - Ne haragudj rám, hogy eddig semmit nem mondtam… Valahogy a színházban én tele vagyok gátlásokkal. Nem tudom miért… Szóval gratulálok én is!  Tényleg jó voltál, szép voltál! És ezt neked hoztam - Anna felé nyújtott egy könyvet - Életed első igazi bemutatójára. Csak egy könyv. De tudom, hogy szeretsz olvasni, talán nincs meg neked.

   Anna meghatottan vette át a könyvet, lassan oldottabbak lettek mindketten. Sokáig beszélgettek, majd szerelemmel simultak egymáshoz és boldogságban töltötték az éjszakát. Másnap reggel, kicsit tovább lustálkodtak, és Anna úgy érezte, hogy Zoltán jókedve valamiért elszállt. Csendben felkeltek, reggeliztek, majd Barna jött kocsijával értük. Kicsit fáradtnak látszott, de szokásához híven vidámkodott.

  - Jó reggelt! Na, hogy telt az éjszaka? Hülye kérdés! Jól, biztosan jobban, mint az enyém! Ez a csaj kicsit hóbortos, az atyaistennek nem akarta megérteni, hogy nem akarok vele semmit kezdeni. Vagy olyan jóképű vagyok Anna, hogy nem lehet rólam lemondani?

  - Gyere, ülj le, főzők nektek egy kávét, de magamnak is - szólt hozzá Anna.  Barna ledobta magát a heverőre, nézte Annát és Zoltánt, látta, hogy kissé lehangolt állapotban vannak.  Anna hozta a forró kávét, szépen tálcára helyezve az asztalra tette.

  - Tessék, frissüljetek! - jómaga is kezébe vette a kis kávéscsészét, és lassan kortyolgatta kávéját. Most egy szőke, kékszemű és egy barna, meleg szemű fiú ült előtte. Az egyik kisfiúsabb a másik férfiasabb. Két jó barát. Anna mindkettőjüket szerette. Zoltánt szerelemmel, Barnát barátsággal.

 - Szóval elcsábított a kis babaszemű?- kérdezte Barnától.

  - Na, nem hagytam magam, igaz, hogy kínos volt, de nem volt hozzá semmi indíttatásom. De tényleg jó ez a kifejezés. Mint egy ártatlan szűzlány úgy tud nézni a nagy kék szemével. De nem válaszoltál az előbbi kérdésemre, Anna!

  - Provokálsz?  Hogy te milyen erőszakos vagy! - kacagott Anna - Hát, ami azt illeti – folytatta jelentőségteljesen, kicsit játszadozva – meglehetősen vonzó pasi vagy, nem csodálom, hogy Marcsi rád akart akaszkodni, bár titokban éppen a karmesterbe szerelmes, de gondolom te elvarázsoltad.

     Barnának láthatóan jól estek Anna szavai, Zoltán csak mosolygott, letette kávéspoharát az asztalra, felállt, nyújtózkodott és megkérdezte – Nem járunk egyet?

   Elindultak a Róma hegy felé, gondolták, megnézik a Rippl-Rónai villát, ahol egykor a festő lakott és dolgozott. Anna a két fiú között sétált, Zoltán kezét fogva. Barna törte meg a csendet.

  - Tudod Anna, én úgy látom, hogy a színészet kemény fizikai és idegmunka. Aztán gondolom, vannak intrikák, meg mit tudom én milyen szerepharcok, meg sértődések. Szóval, nem irigyellek. Az életformáról nem is beszélve. Mondtam én neked Zoltán, hogy a szürke, igaz, esetleg életet visszaadó, gyógyító kórházi munkához képest, ami nagyon szép munka persze, ez egy színes förgeteg. Fogod bírni ezt Anna?

  - Még csak most kezdtem, egyelőre élvezem, szokom. Majd meglátom, csak az fáj, hogy Zoltán nem tudja elfogadni, ugye jól látom? Tőled mindez messze áll. Akkor pedig mi lesz a kapcsolatunkkal?

  - Anna! - válaszolta Zoltán és haragosan Annára nézett - Ezt ne most, nem tartozik Barnára, ha a legjobb barátom, akkor sem.

    Barna csendesen Annára és Zoltánra nézett, nem szólt semmit, úgy gondolta ez valóban nem rá tartozik.  Ugyanakkor érezte, ha visszamennek Pécsre, beszélnie kell a barátjával.  Sajnálta Anna és Zoltán látható érzelmi válságát. Közéjük állt a színház, ez érezhető lett.

    A két nap gyorsan eltelt. Anna és Zoltán rossz érzettel búcsúzott egymástól. Barna jókedvűen kérdezte: – Akkor jövünk legközelebb, vagy te jössz?

  - Nekem csak a hétfői napok szabadok és kész. Egyelőre ez van - aztán magához húzta Zoltánt, aki fájdalmasan átölelte.

  - Nagyon hiányzol! Nekem ez így nem jó. Olyan ritkán tudunk együtt lenni! Te pedig az előadások, próbák miatt el sem tudsz jönni. Hát, akkor majd jövök én! Vársz? Még mindig vársz azért? - kérdőn nézett Annára.

  - Zoltán! Miért kérdezel ilyet?  Én lennék a legboldogabb, ha nem ilyen fancsalogva járnál-kelnél a világban. Én már dolgozom, na, pocsék a fizetésem, tudom, de hát egyelőre ez van. Te tanulsz, nem tudom mi olyan katasztrofális neked. Aztán nyáron szabad vagyok! Te is az vagy! Mi a gond? Szeretlek! Ne kételkedj, és ne félts! - mondta Anna nyugtatóan és tele reménnyel.

   A két fiú beszállt Barna apjának bogárhátú Volkswagenjébe, Anna kezével integetett nekik, akik ekkor visszaindultak Pécsre. 

    Anna bement a színházba, aznap két előadás volt, egy délután, egy este. Nem ért rá gondolkodni, mert lefoglalta az előadás, aztán Marcsi sugdosott a fülébe, hogy milyen jó fej a barátja Barna - Sajnos nem tudtam elcsábítani! - tette hozzá kicsit fanyalogva. Rózsa szokásához híven tréfálkozott.

  - Na, láttam a fiukat! Jóképű fazonok! Jól telt a hétvégéd? – kérdezte Annától, kicsit anyáskodva.

  - Hát nem egészen úgy, ahogy elképzeltem, de jó volt!  – válaszolta Anna.

  - Volt digi-dugi, love? Mert az kell! – válaszolt neki nevetve Rózsa - Az ér a legtöbbet az életben, én mondom! A többi csak kellék! Lányok!  Egy jó szerető, egy megbízható szerető, vagy legyen több, mindennél többet ér!  Jól jegyezzétek meg! Látjátok én is milyen, jól megvagyok Dénessel, egyenesen imádjuk egymást, pedig már úgy tűnik százéves a kapcsolatunk! De még mindig megy és nincs egyedül az ember! A magány nem jó dolog!

   Így folyt az élet szinte nap, mint nap, Anna két hónap múlva a stúdió színpadon belül kapott egy kisebb szerepet, utcalányt alakított egy olasz egyfelvonásosban. Aztán a rendező rábízott egy flamenco táncot, egy spanyol est keretén belül, amit egy új színházi táncos fiúval együtt tanultak be. Hallatlan nagy energiát fektettek a táncba. A fájdalmat, szerelmet, bánatot, büszkeséget, mindenfajta érzelmet magába foglaló táncot, mélyen átélve adta elő táncospárjával együtt. Ehhez kapcsolódott három gyönyörű Lorca vers, amit Anna mélyen átélt és még a rendező is elámult, hogy milyen kiforrottan adta elő. Lorca verseit nagyon megszerette még gimnazista korában és most boldog volt, hogy sikerült úgy elmondani, ahogy mindig is szerette volna. Csak két-három előadást terveztek a szervezők, amit a művelődési házban adtak elő. Az előadás nagy siker lett, Anna ettől boldog volt.  Telt ház előtt futott a darab, így aztán a szervezők úgy döntöttek, hogy a szokásostól eltérően többször is előadják, sőt tájolnak vele.

    A bemutatóra lejött Zoltán és Barna is. Most jobb kedve volt Zoltánnak is, együtt gratuláltak és ünnepelték Annát. Barna meghívta egy vacsorára őket.  Este pedig a bárban kötöttek ki, ahol együtt beszélgettek, jól érezték magukat.  Lassan kezdte úgy érezni, mintha mind a hárman összenőttek volna. De Zoltánhoz nagyon mély érzelmek fűzték, és meg sem fordult a fejében, hogy Barna és közte, a barátságon kívül más kapcsolat is lehetne.

     Ezt az előadást a színház vezető rendezője rendezte, aki Annát valóban támogatta és továbbra is, csábítgatta, de eredménytelenül. Anna érdekből, érzelmek nélkül nem tudott volna senkivel kapcsolatot tartani. Tudta, hogy erre alkalmatlan. Sokat vívódott magában, látva több színésznő könnyedebben vett életét, hogy alkalmas lesz-e a pályára. 

   Egyik este a klubban összefutott a nyáron megismert keramikus lány barátjával, a híres vidéki egyetemi színpad volt rendezőjével, aki szintén ideszerződött segédrendezőnek. Láthatóan jól ismerték egymást Ákossal a fekete garbós entellektüel korrepetitorral. Anna csak így nevezte magában.  István, a segédrendező már látta Annát a spanyol estet idéző stúdió előadáson, látta az operettben és most úgy ment oda Anna asztalához, mintha ismernék egymást.

  - Nos, én már a színpadról jól ismerlek. Gratulálok, remekül táncoltad a flamencót! Tehetséges vagy! - kezet nyújtott és bemutatkozott Annának - Leülhetek? – kérdezte, de a választ meg sem várva leült. Annának Greco megnyúlt, hosszú, sovány alakjai jutottak róla eszébe. A fiú szeme kéken és tisztán csillogott.

  - Köszönöm a kritikát. Én már hallottam felőled. Éva, a keramikus hallgató a barátnőd, nem? - Anna kérdőn nézett Istvánra, aki nagyon meglepődött  

  - Te honnan tudsz róla? Ismered talán?

    Anna ekkor elmesélte nyári találkozásukat.

  - Hát ez fantasztikus! Látod, ez a véletlen! Nemsokára jön hozzám, akkor találkozhattok!  - közben észrevette a pultnál álló Ákost, odaköszönt neki, majd az asztalukhoz hívta, aki hozta az italát és leült hozzájuk.

    Ákos ekkor Annára nézett - Bocs, nem is kérdeztem, hogy hozzak-e nektek is valami innivalót…

  - Nekem ne hozz semmit, köszönöm. Itt van az üdítőm, azt iszogatom és várok a jelenetemre – nézett rá hosszan Anna.

    Anna a török bugyogós csillogó flitteres öltözékében volt és itt a klubban várta, hogy szólítsák a tánckart, csak éppen lejött egy kávéra és üdítőre. István nyugodt, halk szavú fiú volt, vele ellentétben Ákos mély bariton hangú és izgága. Ha megjelent azonnal izzott tőle a levegő, valami furcsa idegesség áradt belőle. Most Istvánnal egy könyvről beszélgettek, majd a régi szegedi emlékekről.  Anna csendben hallgatta őket.

   - Tart még a kapcsolatod azzal a sebész orvosnővel? – kérdezte aztán Ákostól István.

  - Igen még tart, tulajdonképpen miatta szerződtem ebbe a városba, mert ide közel van a kisváros, ahol dolgozik és él a kislányával.

  - Együtt lesztek szilveszterkor?

  - Valószínű, hogy igen, de én utazom hozzá - válaszolta Ákos

  - Hát te? - fordult most István Anna felé - Megkérdezhetem, hogy te hol töltöd a szilvesztert? Csak azért kérdezem, mert együtt szórakozhatnánk, Éva is lejön ide. Akkor úgy szervezek.

    Anna arra gondolt, hogy Zoltán biztosan nem szívesen szilveszterezne az ő színházi ismerőivel, de erről nem akart beszélni. Annyit válaszolt csak, hogy az ő barátja lehet, hogy eljön, de az is lehet, hogy ő megy el hozzá, mivel medikus, és Pécsett él. Aztán megszólalt az ügyelő, elköszönt tőlük és sietett a színpadra. Közeledett a karácsony, közeledett a szilveszter és Anna már előre tudta, hogy milyen kevés szabadideje lesz. Legnagyobb bánatára szilveszter este pont ezt az operett műsort játszotta a színház.  Tudta, hogy emiatt mindenképpen Zoltánnak kell idejönnie, ha együtt akarják tölteni első szilveszterüket. Azt is tudta, hogy Zoltánnak vizsgaidőszaka lesz.  Azon törte a fejét, hogy meghívja magához egy-két napra.  Hiszen itt is tud majd tanulni. Félt, hogy Zoltán előbb-utóbb meg fogja unni őt a ritka találkozások miatt, de ugyanakkor szerette a színházi világot, tetszett neki, egyelőre élvezte a próbákat, az előadásokat. Már kapott egy kisebb szerepet is a következő darabban, de annak a próbái csak a következő évben indultak.

     Közben kialakult egy társaság, akivel általában szabad idejét együtt töltötte. Marcsi a pesti lány, Julcsi és a trombitás barátja, István a segédrendező, és a mindig vele tartó Ákos. Velük tartott időnként egy ügyelő fiú, akinek a barátnője jegypénztáros volt a színháznál, de sokszor volt velük egy Pestről jött igencsak jóképű táncos fiú, akivel Anna a flamencót táncolta. Ez a társaság időnként együtt ment a bárba, együtt ment Marcsi lakásába, ahol általában komoly zenét hallgattak: Vivaldit, Bachot. Nagy beszélgetések voltak a klubban, vagy a színháztól nem messze egy hangulatos kis borozóban. Filmekről, könyvekről, pesti előadásokról, amit az onnan ideszerződöttek láttak, vagy éppen helybéli dolgokról, az itteni színházi életről, elképzelésekről. Szóba került itt az egzisztencializmus, Kafka világa, Proust, Simon de Beaovuir, Sartre, és még sok olyan dolog, amit akkor Anna még nem ismert. Együtt járt a társaság moziba, ebben az időben még kevés művész film került az országba, így azt nézték, ami adódott. Emlékezetes volt Anna számára egy Fellini film. Szerette a francia romantikus kalandfilmeket. Belmondo, Delon ,  Vittorió de Sica , Godard és Truffot filmjeit is élvezettel nézte. Teljesen elvarázsolódott James Dean alakításától, amit az Édentől Keletre című filmben nyújtott. Mégis magányosnak érezte magát, hiányzott számára Zoltán. Egyik este előadás után a portásfülkébe telefonhoz hívták, Zoltán kereste.

  - Szervusz, kis kedves! Tudom, hogy most végeztél, muszáj volt hallani a hangodat, hiányzol nagyon! Egy hét múlva kezdődik a vizsgaidőszakom, mi lenne, ha még karácsony előtt, lemennék hozzád, és ott készülnék a vizsgáimra? Aztán onnan hazamennék karácsonyra, pár napra, majd vissza hozzád. A szilvesztert veled akarom tölteni, akárhol! Ha gondolod, Barna és barátnője is velünk lehetne. Mit szólnál hozzá? Megoldható? Mármint a lakás, az unokatestvéred nem lakik még ott?

  - Zoltán, de jó hallani a hangod, nem is tudod, hogy mennyire örülök! Tulajdonképpen hívtalak volna én is, és pont ezt akartam volna ajánlani, de így még jobb! Márt azt hittem, hogy kezdesz nem szeretni…

  - Ne beszélj butaságot! Talán megzavart ez az új életformád, a nyár végi események, de sokat gondolkodtam, és azt hiszem, neked van igazad, túlságosan görcsöltem.

  - Mikor jössz Zoltán? Addigra mindent elintézek és nagyon-nagyon foglak várni! Barnát is üdvözlöm! És szóban mindent megbeszélünk majd.

   Anna boldog volt, hogy Zoltán kezdeményezett. Tulajdonképpen már régóta erre várt, de nem akarta erőltetni. Annál is inkább örült, mert túlságosan sok időt töltött a színházban, jóformán azon kívül alig maradt másra ideje.  Túlságosan zárt világban kezdett élni. Elnézte a már régóta itt élő akár vezető, akár mellékszereplő, akár statiszta színészeket. Sok boldogtalan, megkeseredett embert látott maga körül. Ettől aztán időnként tele volt kétségekkel, de erről egyelőre senkivel nem beszélt.  Arra is gondolt, hogy talán ő az, aki rosszul fogja fel az egészet, túl civil, túlságosan külső szemmel nézi az eseményeket, vagy egyszerűen most jön rá, hogy igazából nem erre az életformára vágyik. Mindezek ellenére szerette azt, amit csinált.  Ezt az érzést még jobban megerősítette benne Ákossal történt egyik előadás utáni beszélgetése, akit lassan kezdett megismerni és rájött, hogy nyegle magatartása mögött sok gyerekkori sérelem lakozik. Talán így akart védekezni az esetleges csalódásoktól, így palástolta szentimentális természetét.  Egy hosszú, éjszakába nyúló beszélgetés után jött rá, hogy igencsak mélyen érző és rendkívül olvasott, tájékozott, nagyon érzékeny, korához képest megkeseredett emberrel ül szemben. Ez a beszélgetés, még Zoltán jövetele előtt történt, amikor István barátjával együtt hárman ültek egy presszóban, majd István távozása után, ők még maradtak, mert valószínű mindegyikük magányos volt. Legalábbis annak érezték magukat, és muszáj volt beszélgetniük. Anna ekkor tudta meg róla, hogy huszonöt éves, később került csak be a konzervatóriumba. Ötéves korában a háború alatt édesanyja meghalt, apja nevelte, aki már idős ember volt. Ákos már a harmadik házasságból születtet, amikor az apja túl volt az ötvenen. Az élet úgy hozta, hogy mégis fiatal édesanyját vette el tőle a jó Isten. Innentől kezdve magányosan, korán felnőtté érve nőtt fel egy budapesti külső kerületi városrészben. Apja valamikor jól menő vállalkozó, lóistálló tulajdonos volt, több villával, házzal rendelkezett, amit a kommunizmus után el is veszített. Így aztán Ákos szegényen, jóformán szeretet nélkül nőtt fel. Talán akkor keményedett meg.  Ákos hosszú meséje során tudomására jutott, hogy gimnazista korában, ezerkilencszázötvenhétben disszidált, majd visszajött. Leérettségizett, aztán mindenféle segéd és egyéb munkát elvállalt, amíg fel nem vették a főiskolára. Elmesélte jelenlegi kapcsolatát is a sebészorvos barátnővel. Ákos szerint, ebből, kapcsolatból, ami már három éve tartott közöttük, valami hiányzott. Anna pedig nem kérdezte tőle, hogy mégis mit akar neki ezzel mondani. Igencsak meglepődött, amikor a hosszú vallomás után, miközben hazafelé kísérte, egyszer csak megállt és megfogta Anna kezét, majd azt mondta:

  - Te tetszel nekem, mindezt azért mondtam el neked, hogy tudd, ki vagyok és tudnál-e szeretni engem, mert azt hiszem én, szeretlek téged! Látom, hogy te is magányos vagy, tulajdonképpen én is az vagyok. Miért nem próbálhatnánk valamit elkezdeni együtt.

    Anna akkor ránézett, Ákos kék szemében nem a szokásos szúró tekintetet, hanem lágyságot fedezett fel. Hirtelen megdöbbent. Eszébe jutott Zoltán kék szeme. Valami hasonló tekintet nézett rá.  Egy pillanatra összezavarodott.

  - Nem is tudom, mit mondjak, azok után, hogy ilyen őszintén elmondtál nekem mindent…

  - Miért, nem vetted észre, hogy miért járok veletek? Hát azt hiszed, hogy nekem mindig kedvem van ide-oda beülni, és hülyeségeket fecsegni? Miattad tettem…

  Anna most igazán zavarban volt. Csak hallgatott és némán ment egy darabig Ákos mellett, aki tovább fűzte érzelmi vonzalmával kapcsolatos fejtegetéseit.

  - Nekem van valakim és szeretem. Én nem tudok most mit mondani neked, és ne haragudj! - mondta egy idő után Anna.

   Ekkor Ákos hirtelen megfogta Annát, magához húzta és megcsókolta. Annát meglepte ez a hirtelen és váratlanul jött csók, és leginkább az, hogy hagyta mindezt.  Hirtelen hátrált, majd annyit mondott.

  - Ne, kérlek, ne! És most innen már egyedül megyek hazafelé. Hagyj engem! Neked és nekem is van valakim… És én őt nagyon, nagyon szeretem!

   Ákos szomorúan lehajtotta fejét, majd annyit mondott: - Bocsáss meg! Talán túl korai volt, maradj mindig ilyen, hát akkor majd még találkozunk! Szervusz.

    Ezzel valóban otthagyta Annát, ahogy az kérte, és elment. Anna egyedül bandukolt haza az éjszakában, lelke felzaklatott volt, nem tudta hova tenni azt a fajta érzelmét, amit Ákos ölelése és csókja okozott neki. Úgy érezte hűtlen lett szerelméhez, Zoltánhoz, pedig igazából semmi olyan nem történt Ákos és Anna között, ami erre a gondolatra okot adott volna.

    Zavaros napok következtek, kerülte az Ákossal való találkozását. Szerencséjére ritkábbak lettek az előadások, mivel már új darab is ment a színházban. Egyelőre úgy nézett ki, majd csak januárban kell az új darabban próbákra járnia. Így aztán örült, hogy több ideje marad másra is, és el tud majd utazni Zoltánhoz is.

    December közepe után megérkezett hozzá Zoltán, ahogy ígérte. Anna izgatottan várta az állomáson. Hideg volt, nagy pelyhekben hullt a hó. Anna befűtött a lakásban, szerencséjére még mindig üresen állt unokatestvére barátnőjének a lakása. Mindketten érezték, hogy vissza kell találniuk egymáshoz, és rendezni kell kapcsolatukat, a távolság miatti feszültséget és még sok olyan dolgot, amit távolról nem tudtak megbeszélni. Anna esténként előadásra ment, majd előadás után érte ment Zoltán, aki arra kérte inkább a színház előtt találkozzanak. Anna sehogy sem értette, hogy miért nem akar vele lemenni a színház klubjába. Egyszer meg is kérdezte tőle.

- Félsz lejönni a klubba, vagy kisebbségi komplexusod van? Vagy utálod a kollégáimat?

  - Nem Anna, csak valahogy az nem az én világom, igazából nem érzem ott jól magamat, akkor meg minek erőltessük - volt a válasz.

   Anna tudomásul vette, bár furcsállotta a dolgot. De azért esténként szerelmesen bújtak egymáshoz, összeszokottabban, mint valaha. Az első este tele volt vad érzelmekkel, testiséggel, majd lecsendesedtek és örültek egymásnak.  Egyik este Zoltán várta őt meleg vacsorával, amíg Anna a színházban volt, Zoltán főzött neki. Jókedvű beszélgetés közepette fogyasztották vacsorájukat, majd egymás mellé ülve, egymást átölelve a heverőn olvasgattak. Aztán egyszer csak kitört belőlük, amit már régóta tartogattak magukban. Zoltán letette könyvét és váratlan kérdéssel fordult Annához.

  - Mondd Anna, mit szoktál csinálni, ha nem vagyok itt?

  - Amit már százszor elmeséltem neked Zoltán, azzal a baráti társasággal találkozom, akiket távolról te is ismersz, és hát olvasok, moziba járok, de miért kérdezed ezt most?

  - Mert te nem kérdezed meg, hogy én mit szoktam csinálni nélküled.

  - Valóban, nem is tudom miért? Nélkülem töltöd a napjaidat, de gondolom, hogy bejársz előadásokra, Barnával és más barátokkal találkozol, esetleg lányokkal is?

   Anna elgondolkodott.  Eddig eszébe sem jutott, hogy Zoltán lányokkal is találkozhat. Hirtelen kíváncsisággal kérdezte meg ismét tőle.

   - Tényleg Zoltán, lányokkal is szoktál találkozni?  Esetleg még meg is csalsz?

     Valahogy nem tudta elképzelni Zoltánról, hogy becsapná őt, hiszen ő sem teszi. Már azon is gondolkodott, hogy elmeséli furcsa beszélgetését Ákossal, de ismerve Zoltán természetét, inkább hallgatott róla, hiszen nem történt semmi olyan Ákos és közte, amiről be kellene számolnia. Ránézett Zoltánra, aki mintha zavart lett volna Anna kérdésére. Nem várta tőle, szokatlan volt Annától a kérdés.

  - Csak nem kezdesz féltékenykedni, Anna? Hiszen neked olyan természetes, hogy én így vagyok neked.

  - Tényleg? Mit akarsz ezzel mondani? Hiszen nem vagyunk férj és feleség!

  - De még lehetünk Anna, hiszen tudhatod, hogy nem futó kalandként éllek meg. Te sokkal több voltál nekem.

  - Voltam?  Talán elmúltam? - nézett fájón Zoltánra.  Már nem kötődsz úgy hozzám, mint régen?

  - És te Anna? Te mit gondolsz a kettőnk további kapcsolatáról? Nem bántó szándékkal beszélek hozzád.

  - Azt, hogy szeretlek, hogy még mindig nagyon jó veled, hogy örömet okoz a léted! És talán kivárjuk, amíg….

  - Amíg? Amíg feleségül veszlek téged három-négy év múlva. Akkorra majd te is eldöntöd, hogy mit is akarsz az életben? Össze tudod te egyeztetni ezt a fajta életformát az én életformámmal majd?

  - Szóval, megint itt tartunk. Szeretnéd inkább, hogy színészet helyett valami polgári foglakozást találjak magamnak? Vagy talán csak feleség legyek melletted?

  - Hát, ha őszinte akarok lenni, igen. Leginkább ezt szeretném!

  - Tudod Zoltán, sokat gondolkodtam, néha már az jár az eszembe, hogy nem is nekem való hivatás a színészet. Erről még nem beszéltem senkivel. Most, hogy te ilyeneket mondasz, még jobban elbizonytalanodtam. Csak az a baj, hogy mindezek ellenére szeretek színpadon lenni, szeretek játszani. Rád viszont szükségem van, azt hiszem, rossz lenne nélküled élni. Eltökéltem magamban, hogy tavasszal a főiskolai felvételi mellett jelentkezem a soproni óvónőképzőbe is. És odamegyek, ahová felvesznek. A sorsra bízom. De akkor még messzebb leszünk egymáshoz. Ehhez mit szólsz Zoltán?

     Nem válaszolt neki. Magához ölelte Annát, összebújtak. Anna pedig arra gondolt, miért ilyen bonyolult minden? Miért nem olyan egyszerű, mint a kezdet kezdetén.

    Másnap reggel Zoltán felült a vonatra, mivel vizsgája volt, otthagyta holmiját, hiszen tudta, hogy az esti vonattal visszatér. Anna napközben tett-vett a lakásban, Zoltán jegyzeteit pakolta, egyik-másikba belenézett, amikor egy papír hullott ki az egyik jegyzetből a földre. Anna lehajolt érte, egy levél volt összetűrve. Anna kinyitotta a levelet és akkor látta, hogy ez idegen levél, nem az övé. Felül ezt olvasta:- „Drágám!”- Anna lába remegni kezdett. Leült és figyelmesen olvasni kezdte a levelet - „Jó volt ismét összefutni és összebújni veled. Talán mégis szerelem a miénk! Olyan szépen beszéltél! Úgy meghatódtam!  Nálad maradtam volna tovább is, de sajnos az idő mást diktált. Ahogy megbeszéltük keresni foglak. Kellesz nekem, ahogy talán én neked! Hamarosan találkozunk, és akkor mindent átbeszélhetünk! Szerelemmel a Te egykori és még mindig szerető Zsókád. „

    Anna sokszor, nagyon sokszor elolvasta ezt a pár sort és nem akart hinni a szemének. Ideges zokogás rázta meg, érezte, hogy Zoltán és közte ezzel valami befejeződik. Elment sétálni, hogy kiszellőztesse fejét. Zoltán a délutáni vonattal érkezett, addig volt ideje bőven gondolkodni, hogy hogyan is reagálja le ezt a dolgot. Este előadása volt, úgy döntött, majd előadás után fog csak erről beszélni. Kiment Zoltán elé az állomásra, vidámnak tettetve magát - jól emlékezett Barna nyári figyelmeztetésére- próbált nem elhamarkodott és ösztönei után azonnal reagáló lenni. Zoltán örömmel közölte, hogy jól sikerült a vizsgája, jobban, mint remélte és csókot nyomott Anna arcára.

  - Neked köszönhetem, ez a vizsga kicsit a tied is volt, mert már régóta nem voltam ennyire nyugodt és kiegyensúlyozott. Barna is üdvözöl, ő is sikeresen levizsgázott, és szilveszterre jönnek Zsuzsával - mondta.

    Anna gratulált a jó eredményhez, hazamentek, Zoltán szeretkezni akart Annával, de Anna elhárította. Igyekezett kedves lenni, de nem tudta volna átadni magát most Zoltánnak, annyira zaklatott volt belül a lelke. Alig várta, hogy este legyen, menjen le az előadás és tudni akarta Zoltán miért tette ezt vele. Mielőtt elment volna, a levelet feltűnően kiterítette az asztalra, hogy mire újra találkoznak, Zoltán már tudja, hogy ezt a levelet ő elolvasta. Zoltán, este érte ment a színházhoz, látszott, hogy feszült és ideges. Anna is az volt.

   Összenéztek, amikor meglátták egymást, Zoltán látta Anna szemében a vibrálást, tudta, hogy muszáj mindent őszintén elmondania.

  - Gondolom, nem kotorásztál a holmijaim között…

  - Nem, nem kotorásztam, nem kutakodtam, eszembe sem jutott, csak éppen rendbe akartam rakni a könyveket és sajnos, úgy látszik a sors akarta az egyik jegyzetedben lévő levél kiesett, azt már ne vesd a szememre, hogy el is olvastam! Nem én tartozom egyébként magyarázattal!- csattant élesen Anna hangja - De ne most Zoltán, maradjunk csendben. Majd otthon!

    Szótlanul mentek, Anna kezét ugyan fogta Zoltán, de Anna legszívesebben felpofozta volna. A lakásban levetették kabátjukat. Anna leroskadt az egyik fotelba és csak annyit mondott – Hallgatlak - nézte, amint Zoltán le-föl mászkál, idegesen magyaráz.

  - Nem tehetek róla. Nagyon egyedül voltam, ez egy régi kapcsolat volt, összefutottunk és nem tudom, hogy miért, de így történt. De én téged szeretlek Anna! Hidd el nem jelentett nekem különösebbet. Nem találkoztam vele többet, mert utána iszonyú űr támadt bennem és tudom, hogy benne is téged kerestelek! Utálom, hogy erről beszélni kell, de most szégyellem magam! Mondd, meg tudsz bocsátani?

   Odament Annához, leült a fotel elé, átölelte Anna lábát. Őszintének tűnt Anna számára a vallomás. Próbálta Zoltánt megérteni, próbálta elfogadni Zoltán magyarázatát, de valami összeomlott benne. Végig futott az agyán, hogy három-négy év alatt hányszor fog ez előfordulni, egyáltalán miért érdemli ő ezt? Miért ilyenek a férfiak? Hogy higgyen neki ezután?  Zokogott, csak zokogott, Zoltán ölelgette, csókolgatta, mindent megtett, hogy elnyerje Anna feloldozását, de Anna akkor erre képtelen volt. Csak feküdtek egymás mellett szótlanul, Anna teste nem engedelmeskedett Zoltán akaratának, most Anna húzott egy falat kettőjük közé. Alig aludtak valamit. Mindketten szenvedtek.  A reggel szótlansággal kezdődött. Zoltán egyszer csak megrázta Annát.

   - Mondd hát, mit tegyek? Ez akkora bűn? Nincs jelentősége! Mással is megesik! Képtelen vagy megbocsátani?

  - Igen Zoltán mással is megesik, gondolom többévi házasság után. Ezt, azt hiszem, nem tudom megbocsátani és… Különben is a hitem… Honnan tudjam, hogy végül is tényleg megszakadt ez a kapcsolat és csak véletlen volt…  Hiszen a levél másról szól, a te szép szavaidról. Vajon mit mondhattál neki? Úristen, de undorító! Kérlek, hogy pakolj össze, menj el, és bármennyire fáj, vége!

  Zoltán megfogta Anna kezét, szájon csókolta, az ágyhoz tuszkolta - Ezt nem mondhatod komolyan? Pont Te! Te, aki nem egy hétköznapi lány vagy! Ebből ekkora ügyet nem csinálhatsz! Nem érted, hogy szeretlek, és csak téged akarlak? Képes lennél ezt tenni velem? Nem! Nem hagyom!

  Anna ekkor eltolta magától, Zoltán érezte, hogy Anna lelke bezárult előtte. Felkelt, járkálni kezdett.

 - Anna nem lehet, hogy vége legyen! Vagy van valakid? Hát ennyit jelentettem neked?  Egy ilyen dolog miatt csak úgy elküldenél? Akármit is mondtam neki, nincs jelentősége. Téged szeretlek!

   - Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem.  És igen Zoltán, ennyi miatt szakítok veled… Nekem ez nem ennyi… Túl könnyen beszélsz te erről a dologról, úgy tűnik, fel sem fogod, hogy mit tettél a kettőnk szerelmével, életével? Akkor kellett volna gondolkodnod, amikor képes voltál ismét belebonyolódni egy már állítólag lezárt kapcsolatba. Még egy éve sem tart a kapcsolatunk és már így indul? Akkor mi lesz később? Álmomban nem gondoltam, hogy te ilyesmire képes vagy. Ezek szerint rosszul ismertelek.  Nem ezt ígérted! Micsoda tartás van benned! Ilyen könnyen adod magadat? Előfut egy régi kapcsolat, és mert én nem vagyok ott, mert magányosnak érzed magad, azonnal lefekszel vele! És isten tudja, hogy miket nem ígérsz és mondasz neki... Istenem, de nem értesz te engem! Mi lesz akkor később? Nem, Zoltán már nem bízom benned, pokol lenne a kapcsolatunk, ha veled maradnék, minden napom tele lenne kételyekkel. Nem, erre nincs szükségem! Még én próbálok alkalmazkodni hozzád, még a színházról is hajlandó lennék lemondani, és te ilyen rövid idő után veszed a bátorságot, és lefekszel mással, hogy vigasztalódj! Hát menj, menj és vigasztalódj! Különben is látom, hogy te nem bírod ezt a távolságot tartósan mellettem, akkor mi várna rám? Szerettelek, nagyon szerettelek és még most is szeretlek. Bár tele lett a szívem keserűséggel. Majd elfelejtelek talán. Majd te is azt teszed. Neked nem lesz nehéz! Majd előkotorsz a múltból valakit, vagy talán nem is kell, hiszen már megtörtént, ott van neked ismét a nagy szerelem, ahogy a nő írja…

  - Anna, ennyire féltékeny vagy? Nem úgy van semmi, ahogy azt te gondolod. Bocsáss meg nekem, kérve kérlek, mindenben igazad van, de ne dönts így, elmegyek most, ha nagyon nem bírsz elviselni, de ne dönts azonnal, legalább erre kérlek. Annyira egyek vagyunk és tudom, érzem, hogy tudnánk együtt élni! Ne rombolj le mindent! Adj még egy esélyt! Könyörögve kérlek! Elmegyek, ha ezt akarod. De várni fogom a válaszodat, csak ne most dönts! Tényleg te vagy a fontos és tényleg nincs semmi kapcsolatom ezzel a lánnyal már… Miért nem hiszed?

   Anna Zoltánra nézett, szenvedett a lelke, tele volt haraggal. Hallgatta Zoltánt, odament hozzá, és csak annyit mondott.

 - Ez nem féltékenység! Most pedig tényleg menj, utazz el! Nem tudok mit mondani. Nagyon-nagyon fájsz! Nem tehetek róla, de nem tudok neked megbocsátani… És főként nem tudok ezek után benned hinni. Vége. 

   Zoltán összepakolt, odament Annához, átölelte.

 - Elmegyek, ahogy kéred, de szeretlek, ezt tudnod kell, bármi történt, szeretlek. Várok rád! És bízom abban, hogy átgondolod az egészet.

    Anna kisírt szemmel nézett az ajtón kilépő Zoltán után, úgy érezte akkor, hogy vele ment a szerelem is. A számára első és tiszta szerelem.

 

 

 

 

 

17

 

(1965 )

  

 

    Pár nap múlva karácsony volt, Anna szeretteinek apróságokat vásárolt ajándékba, a család együtt töltötte az ünnepeket. Egyelőre nem szólt senkinek a Zoltánnal történt elválásáról. Tudta, hogy végleg döntött, de most az ünnepekben nem akarta szüleit és még nővérét sem ezzel terhelni. Egyedül barátnőjével osztotta meg titkát, aki mindenáron rá akarta venni, hogy béküljön ki Zoltánnal. De Anna képtelen volt akkor erre. Beletemetkezett önsajnálatába, veszteségébe. Szenvedett, de arra gondolt, hogy még két-három évig hasonló helyzeteket nem tudna átélni. Tudta, hogy a távolság továbbra is fennáll majd, hiszen nem költözik Zoltánhoz. Neki pedig el kell döntenie, hogy mit kezdjen a további életével. Barna is hívta telefonon egyik este a színházban, mindenáron beszélni akart vele, de Anna elzárkózott tőle is. Kérte, hogy most ne zavarja őt egy ideig, mert maga akar a sorsáról dönteni. Biztosította, hogy barátságuk megmarad, bárhogy is döntött és reméli, hogy lesz alkalma a találkozásra.

    A szilveszter előtti napon, otthon távirat várta Zoltántól, aki csak annyit irt neki - „Szeretlek, és sokáig várni fogom, hogy megbocsáss! ”

    Anna bezárkózott a szobájába és sírva fakadt. Ha tudta volna, hogy sorsa, amelyet ő választ majd a jövőben, merre viszi, biztosan megbocsátott volna Zoltánnak, de most mégsem így tett. Másnap visszatáviratozott - „Nem tudok soha megbocsátani, és ne várj rám!„ - amikor ezt elküldte, mintha kicsit megkönnyebbült volna. Délután benézett a színházba, majd kifelé jövet Ákos jött utána, kiabált Annának, aki úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem hallotta. Egyszer csak azt érezte, hogy Ákos fogja a vállát és köszön neki.

  - Szevasz, Anna!  Hát nagyon el lehetsz merülve a gondolataidban, ha ennyire nem hallasz, pedig elég hangosan kiabáltam utánad. Tessék! – egy külföldről érkezett képeslapot adott át Anna kezébe - A portás oda akarta adni neked, de még őt sem hallottad, hogy utánad szólt, így aztán elhoztam én neked.

  - Szevasz, Ákos, ne haragudj, tényleg elgondolkodtam kicsit - átvette a képeslapot, egy távoli óceán part, pálmafák néztek rá a lapról, megfordította, és olvasni kezdte:- „Még itt, ezen a szép helyen, így számodra ismeretlenül is Rád gondolok! Csaba” - Anna csodálkozó szemmel még egyszer elolvasta, majd megnézte, hogy nem téves-e a címzés, de nem volt az. 

  - Szép lap, valami ismerősöd küldte? - kérdezte tőle Ákos, aki mellette ment tovább.

  - Igen, tényleg szép hely. Nem, nem ismerősöm. Fogalmam sincs, ki küldte, de úgy tűnik valami hódolóm, vagy minek nevezzem – mindezt kicsit dicsekedve mondta Ákosnak.

  - Nocsak, biztosan látott a színházban a török bugyogós ruhában és megtetszettél neki.

  - Az is lehet, nem mindegy? ! Te, hogy, hogy itt vagy? Nem mentél vagy ezután mész a barátnődhöz?

  - Nem megyek, mert most úgy döntöttem…- nem folytatta - És te? Hol szilveszterezel?

  - A színházban, hiszen tudod, hogy este kilenckor kezdődik az előadás, pechemre ebben benne vagyok, így majd a színpadon fogok találkozni az újesztendővel - mondta kicsit keserűen Anna.

  - És utána? - érdeklődött Ákos - Gondolom a barátoddal mész valahová.  

   Anna ránézett Ákosra. Arra gondolt vajon miért kérdezi. Aztán úgy döntött, hogy nyíltan válaszol.

  - Nem, nem megyek sehova. Szakítottam a barátommal. De ne kérdezz semmit tőlem. Na, de én itt felszállok a buszra, ha nem találkoznánk, akkor… minden szépet és jót neked is az új esztendőben! - éppen befutott a busz, Anna úgy látta, hogy Ákos akart valamit kérdezni, de erre már nem volt ideje. Anna felszállt a buszra, hazament, a kora esti órát otthon töltötte, hiányzott Zoltán, megrohanták az emlékek, kisírta magát, majd ránézett az órára és elhatározta, hogy egy hosszú sétával inkább gyalogosan megy be a késő esti előadásra.

    Már egy órával előadás előtt beült az öltözőbe, ahol még senki nem volt bent. Belenézett az öltözőasztala előtti tükörbe, hát nem volt elragadtatva a látványtól.  Igyekezett szép lassan jól kisminkelni magát, hogy jól mutasson a színpadon, aztán próbálta gondolatait elterelni Zoltánról. Nehezen ment. Mikor megjöttek a többiek és bevágódott Rózsa a nagy hangjával, mindjárt jobb kedvre derült.

 - Hát te, bogaram? Mi történt, hogy te már ennyire kész vagy? Hová sietsz? Messze még az éjfél! A fenébe, hogy pont ezt a darabot kellett nekik betenni szilveszterre! – mondta Rózsa Annához beszélve.

  - Kicsit ideges vagyok, és muszáj volt előbb bejönnöm. De most már jó. Ti Rózsa? Itt szórakoztok majd, vagy már nem jártok sehova szilveszterkor, Dénessel?

   - Dehogynem édesem! Majd itt a klubban bulizunk. De miért van olyan rossz kedved, mi történt? Csak nem a barátoddal van valami? Jön?

   Anna nem kívánt sem Rózsának, sem a többieknek részletesen beszámolni szakításáról csak annyit mondott.

  - Azt hiszem elváltak az útjaink, de fátylat rá. - próbálta tettetett jókedvvel elütni a dolgot.

  Marcsi tágra nyílt babaszemével ránézett.

 - Csak nem? Ne hülyéskedj! Olyan szép pár voltatok együtt? Biztos, hogy vége?

   Rózsa Annára nézett, megsimogatta a karját csak annyit mondott.

  - Csak semmi keserűség anyám, az élet megy tovább, és most hagyjuk ezt a lányt békén! - aztán egy nagy mesébe kezdett egy régi szilveszterről,a gyereke születéséről. Anna egy darabig csendben hallgatta a körülötte folyó fecsegést, aztán egyszer csak felállt és lement a klubba.  Meglepődve látta, hogy a klub szilveszteri díszbe öltözött. Anna belenézett a klub sarkában álló tévé műsorába, majd összefutott Istvánnal, Évával, akik szintén lejöttek kicsit körülnézni a klubba. Velük volt Ákos is. István megkérdezte Annától:

  - Na, jössz velünk? Nem gondoltad meg magad? És te Ákos? Ha már itt maradtál, eljöhetnél te is. Majd választ sem várva odaadta Ákosnak azt a címet, ahol a szilveszteri bulit tartották. Ekkor Annának már a színpadra kellett mennie. Pörgött az előadás, már érezni lehetett a szilveszteri hangulatot.  Éjfél előtt tíz perccel már túl volt a társulat a közönség előtti meghajláson, minden néző kapott egy pohár pezsgőt és mindenki várta az éjfélt. Anna török bugyogós tüll táncruhájában kifelé ment a színpadról, amikor a színfalak mellett elé állt Ákos két pohár pezsgővel. Fehér garbóban volt, szürke nadrágban, szürke zakóban, kék szeme Annára mosolygott. Anna Ákos kezére nézett, ahogy átadta neki a pezsgős poharat - Milyen szép férfias keze van - gondolta. Aztán eszébe jutott Zoltán szép keze. Hirtelen rossz kedve lett, nem akart Zoltánra gondolni. Ákos halkan mondta szép baritonján.

 - Ha már így adódott, koccintsunk együtt az új esztendőre! - ekkor éjfélt mutatott az óra, megszólalt a himnusz, utána koccintottak. Boldog új évet kívántak egymásnak, majd Ákos elvette tőle az üres poharat és rákérdezett - Akkor jössz velem Istvánék bulijára? 

     Anna nem akart menni, de ettől a pillanattól kezdve nem tudta miért, talán elkeseredésében, talán félve a magánytól hagyta magát sodortatni, amitől annakidején óva intette barátja Barna. Ösztönei, érzelmei, indulatai irányították.

  - Lemosakszom, átöltözöm és megyek, várj meg a klubban! - mondta Anna.

   Innentől indult Ákossal, későbbi férjével való viharos szerelmi élete. Anna részéről, de lehet, hogy Ákos részéről sem szerelemként indult, bár valami olyan szoros kapocs kötötte össze őket a későbbiek során, hogy maguk sem tudták pontosan megfogalmazni mi is az ő viszonyuk. Testiség, szerelem, szeretet, furcsa szimbiózis alakult ki közöttük az évek során. Többszöri szakítás után házasodtak csak össze. Sokak számára furcsa és érthetetlen volt kapcsolatuk, egymáshoz való viszonyuk.

     Ákos és Anna egy belvárosi lakásban talált rá Évára és Istvánra, ahol meglehetősen nagy társaság verődött össze. Egy fiatal népművelő fiú bérelt lakásában gyűlt össze a társaság, újságnál dolgozó fotós, újságíró, fiatal, kórházban dolgozó orvosok, mérnökök és barátnőik már jó hangulatban táncoltak, amikor Ákos és Anna megérkezett. Leültek egy kanapéra és az előre elkészített szendvicseket, ették. Anna éhes volt, hiszen nem vacsorázott semmit. Aztán szinte mindenki mindenkivel beszélt, táncolt. Csak Ákos ült a sarokban és csendesen szemlélődött. Anna a pezsgőtől és pár pohár bortól jókedvű lett. Nem szeretett sokat inni, de most jól esett neki. Felszabadult lett. Ákos mellé ült.

    Ákos ránézett, amikor egy lassú tánc volt. Megkérdezte - Táncolsz velem egyet?

    Anna nem válaszolt, felállt.  Ákos átkarolta és lassan, ütemesen lépegettek a számra. Annának Zoltán teste kavargott az agyában, de érezte, hogy ez nem Zoltán teste, hanem egy idegen test, aki mégis hatással van rá. Jól esik, hogy magához ölel - gondolta Anna. A szám után kimentek az erkélyre, ott elszívtak egy cigarettát, majd Ákos hirtelen megcsókolta. Aztán visszamentek a szobába, ahol egyre nagyobb lett a füst és a zaj. Lassan virradni kezdett, egyesek szedelőzködni kezdtek, velük együtt ők is. Elköszöntek a többiektől, majd az utcán Ákos átkarolta Anna vállát: - Velem jössz? - kérdezte.

   Anna pontosan tudta miről van szó, és nem kérdezte hová, nem kérdezte miért, nem kérdezte, hol van a régi barátnője, magától sem kérdezte, hogy hol van Zoltán, hová lett, ilyen hamar képes más ágyába menni? Nem kérdezett semmit, csak bólintott. Az sem érdekelte, hogy vajon mit gondol majd róla Ákos. Azt szerette volna, hogy szeressék, azt akarta érezni, hogy szeretik. Pontosan tudta: felejteni akart.

    Ákos a színészházban lakott az egyik szobában, egy másik fiúval, aki ekkor nem volt ott, elutazott. Ákos előre ment, felkapcsolta a villanyt. Anna fázósan a szobában lévő radiátorhoz húzódott. Ákos odament mellé - Tetszel nekem, de ezt tudod. Szép vagy és kívánlak, már régóta kívánlak! Csak egyet nem szeretnék, ha most bosszúból akarnál velem lenni...

     Hosszan csókolóztak, majd ágyba bújtak. Annának forró volt a teste és bódultan simult ehhez az ismeretlen fiúhoz, aki gyakorlott mozdulatokkal, de gyengéden kezdte szeretni őt.  Nem gondolt semmire ekkor, átadta magát egy másfajta érzelemnek, mint amit eddig Zoltánnal átélt. Mindketten úgy érezték, talán szeretik egymást, talán ebből lehet egy új szerelem. Anna másnap zavartan ébredt, de zavartságán átsegítette Ákos. Természetesen viselkedett, nem túlzott, nem hízelgett. Csak annyit mondott: - Jó volt veled, talán túl jó is. Szeretnék veled máskor is találkozni. Akarod, te is?

    Anna ekkor nem igazán tudta mit is akar. Aztán arra gondolt, miért ne akarna vele találkozni. Hirtelen eszébe villant, hogy Ákosnak van egy sebész barátnője, de akkor ez nem érdekelte.

  - Hát, ha gondolod? De úgyis összefutunk a színházban Ákos! – válaszolta Anna és öltözött - Most hazamegyek. Ma este végre nincs előadás, és baromi fáradt vagyok - felállt és vette a kabátját.

  - Várj, elkísérlek, de előtte még hadd kérdezzelek meg. Szeretsz egy kicsit?

  - Fontos ez? - nézett rá Anna.

  - Igen, nekem nagyon fontos - ölelte át Ákos. 

- Őszinte leszek, vonzódom hozzád, talán majd megszeretlek, az is lehet, hogy szerelmes leszek beléd… Erről hadd ne beszéljek most. Én is kérdezősködhetnék, de nem teszem. Menjünk.   

   Így indult Ákos és Anna kapcsolata, későbbi szerelme.