Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sorskerék II/14.fejezet

2010.09.23

14

 

      Mindketten sokat vártak ettől az úttól. Bár tudták, hogy szervezett út és mindössze tíz napos, de azt gondolták, azért csak kapnak egy kis ízelítőt Andalúziából.

     Anna mindent előszedett, ami Andalúziával kapcsolatos volt.  Újra olvasta Lorca verseit, spanyol zenét hallgatott. A lelke, a szíve már valahol Cordóba és Granada tájain járt.

   Utazásuk előtt egy nappal már Barna is otthon volt. Annával közösen készülődtek, előrelátóan csomagoltak és másnap reggel repülőre ültek. Délben már Madriddal ismerkedhettek. A csoport mindössze tizenöt főből állt, úgy látták, hogy többnyire új gazdagok, de azért akadt közöttük két házaspár, akik normális értelmiségi embereknek látszottak. Velük, együtt ültek étkezésnél, egy asztalnál. Így megtudták, hogy egy tanár és egy mérnök házaspár, akik szintén először jártak ezen a helyen.

    Az első nap délutánján, mivel szabad program volt, a Prado-ba mentek. Elámultak a három emeletes, százhúsz termes épülettől. Tudták, hogy mindent nem láthatnak, hiszen legalább háromezer festményt kellett volna végig nézniük, de azért megnézték Goya, Velázquez, Raphael, Tintoretto, Bosch, Tizian és főként El Gréco képeit. Majd négy órát töltöttek ott, de szinte csak épp körbe tudták járni. A Prado előtt megcsodálták Velázquez szobrát, amint egy magas kőkockán ül és fest. Az épület két oldalán pedig Goya és Murillo bronz szobrai nézett rájuk. A közeli parkban megnézték még a Plaza de Laltad emlékművet, amelyet a Napóleon elleni felkelés áldozatainak emlékére emeltek örök mécsessel.

   Estére érkeztek vissza a szállásukra, ami kicsi volt, de minden igényt kielégített.  Akármennyire is kényelmes cipőben voltak, örültek, hogy kicsit leülhettek. Később lefürödtek és vacsorázni mentek. Barna úgy döntött, hogy megkóstolja az arroz negro-t, ami nem más volt, mint rizs tintahal tintájában, majonézes fokhagymás szószban. Anna először belekóstolt, aztán ő is kért egy adagot, mivel finomnak találta. Abban reménykedtek, hogy gyomruk nem fog idegenkedni tőle, ami szerencsére így történt. Este még megnézték a belvárost. Lüktetett az élet, emberáradattól pezsgett a forró nyári éjszaka, mintha nem is éjszaka, hanem nappal lett volna. Magával ragadta őket az esti Madrid hangulata.  A hőséget elviselve élvezték a forgatagot. Leültek egy kávézóban és boldogan, csendben nézték az előttük hömpölygő tömeget, fiatalokat, öregeket egyaránt.

   Másnap már szervezett programban volt részük, busszal eljutottak a hegyes, dombos El Escorilal-Monosteryhez. Ebben az óriási négyszög Alakú Múzeumban nyugszik huszonhat spanyol király, feleségük és gyermekeik. Hatalmas, vallásos és történelmi eseményeket ábrázoló termek után mentek le a lépcsőn, ahol a koporsók névvel feltüntetve, arany díszítéssel, legalább tíz méter magasságban egymás fölé rakva vették körül a fő oltárt. A királyi párok után kilenc teremben hatvan királyi gyermek kis márvány koporsói feküdtek. Majd a Puerta del Sol (Nap kapu) terén az ország legnagyobb bankjait láthatták, egyiknek a tetején négy vágtató ló római chairott húzott. Innen mentek a közeli Plazaespana Parkba, ahol a spanyolok leghíresebb írójának, Cervantesnek az emlékműve fogadta őket, Don Quihote és Sancho Panza lovas szobrával. A Royal Palace (Királyi Palota) éppen javítás alatt állt. Mint megtudták, kettőezernyolcszáz lakosztálya van, a királyi család nem lakik itt, ők a nyári palotában tartózkodnak. A trónterem falán hatalmas tükrök és festmények voltak, amelyek a spanyol történelmet ábrázolták. Voltak a fegyvertárban, még El Cid kardját is láthatták. Gyönyörű volt a La Rosaleda, a rózsakert, Anna alig tudott betelni a rózsaillattal,  és a látvánnyal.

  Délután még felkeresték Goya sírhelyét, egy San Antoni de la Florida nevű kápolnában. A kápolna előtt Goya ülő szobor alakja nézett rájuk a kis kertben.  Estére úgy érezték, fürdés után ágyba kell zuhanniuk. Egyrészt annyi mindent láttak, hirtelen annyi mindent kellett befogadniuk, hogy a fáradtságtól azonnal elaludtak.

    Cordoba, majd Sevilla következett. Már elolvastak mindent, amit tudniuk kellett, de az idegenvezető, egy negyven körüli spanyol-olasz szakos tanárnő volt, aki ragyogóan végezte a dolgát, mindenhol minden fontosat elmondott a csoportnak.  Annának eszébe jutott, amit Lorcától olvasott, el is mondta Barnának.

  - Tudod mit mondott Lorca egyszer? Elmondom neked: „Sevilla maga a csoda, Granadában álmodni jó, Cordóbában békésen meghalni.”

  - Akkor mi most először meghalunk, mivel Cordóbával kezdtük. Ezek szerint feltámadunk! - Anna jót nevetett Barna humorán. Ahogy a városban jártak, valójában kicsit apatikusnak tűnt a Guadaldaquivir partján fekvő város, a maga háromszázezer lakosával. Olívaligetek és szőlők között látták kanyarogni a folyót. A tizenhat lyukú római hídon áthaladva, a főmecsethez (Mezquita) kerültek, ami egészen a város fölé emelkedett. Kívülről a tíz méter magas falai miatt szinte erődnek tűnt. Az iszlám pompája viszont belülről jól látható volt számukra. Egy narancsligeten keresztül a Puerta de las Palmas mögött megpillantották az elsőre rendezetlennek tűnő, de játékosan geometrikus elrendezésű nyolcszázötvenhat vörössárga boltívet. Akárhova is néztek a tíz méter magas ívek között, mindig szabad volt számukra a kilátás. Ezt régebben az ezer oszlop erdejének nevezték. Megálltak a Mirhab elnevezésű imafülke előtt, falait perzsa ornamentika, arab kalligráfia és bizánci mozaik díszítette. Csak álltak csendben és úgy érezték visszament velük a történelem. A zsidó negyedben szűk, szinte sikátorszerű kis utcácskákon mehettek át, kovácsoltvas bejáratú virágos patiókba kukkantottak be, kis műhelyekbe, és tapas bárokba.  Itt nem voltak restek megkóstolni a cangrejót, másképpen sültrákollót és kecskesajtokat finom töltött olívabogyókkal, amit fehérborral öblítettek le. Megnézték az ezerháromszáztizenötben épült, restaulált zsinagógát is. A rómaiak korában ez volt Andalúzia fővárosa. A kis közökbe besétálva ámulva nézték a virágos, hangulatos belső kis udvarokat. Tudták, hogy valaha itt mórok, keresztények és zsidók békességben élek együtt Azt is megtudták, hogy amikor még a pestis járvány tombolt, itt Cordóbában, csatornahálózatot építettek, kikövezték az utcákat, háromszáz évvel megelőzve Párizst. Nem messze a mecsettől sok giccses holmit árultak, de találtak kecskebőrből készült pénztárcát is.  Este még tettek egy romantikus sétát a Barrio Juderiában, szinte megrészegültek a romantikus hangulatától, Barna nem is tudott ellenállni, bármilyen fáradt volt, leültek és ittak egy montillát. Majd a szállodai szobájukba érve úgy érezte, ezen az estén, nagyon meg kell ölelnie Annát.

     A reggeli svédasztalos volt, így annyit ettek, amennyit kívántak.  De napközben, ha úgy adódott és éhesek voltak, beültek egy étterembe, már csak azért is, mert meg akarták ismerni a spanyol konyhát is. Így ettek pescado fritót (vegyes haltál), paellát - rizzsel körített kagylót, rákot. Aperitifként megkóstolták az édeskés málagait is.

     Sevillában, a Simon panzióban szálltak meg, a katedrális mellett, lassan a hőséget is megszokták. Lenyűgözte őket a Giralda látványa, a két és fél méter vastagságával, kilencvenhét méter magas tornyával. A főmecset minaretje a város szimbóluma volt. Mint megtudták, több mint száz művész, ezernyi kőfaragó dolgozott a gótikus stílusban épült hatvankilenc boltíven. Megcsodálták a húsz méteres faragott oltárt a Capilla Mayort. A déli kereszthajóban pedig meglátogatták Kolombusz nyughelyét.  Gyönyörködtek az egyik sekrestyében Murillo, Zubarán és Goya alkotásaiban. A Giraldából letekintve álomszép látvány volt a város és a Gualdaquivir. Innen láthatták a folyó partján álló bikaviadal arénáját, elegáns bolthajtásait, erkélyeit, kapuit. Megnézték még a szép reneszánsz palotákat, a világ legnagyobb katolikus templomát a Santa Mariát. Ellátogattak Sevilla déli részén elterülő Palacio central-ba. Ezt, mint megtudták, még ezernyolcszázkilencvenháromban Maria Luise építtette az angolpark mintájára.  A Tabacalera, egykori dohánygyár méretei ugyancsak elkábították őket. Valaha Spanyolország legnagyobb ipari épülete volt. Ma itt egyetem működik. Rengeteg fiatalt láttak délután és este a belvárosban a sétáló utcákon. Délután megnézték a város legnagyobb bevásárló utcáját a Calla de los Sierpes-t. Ellátogattak a Guadalquivir mindkét partján húzódó szórakozó negyedbe.  Vacsora után pedig elsétáltak, az egykori zsidó negyedbe is. Igazi andalúziai hangulatot találtak a kis belső udvarokban, ahol flamenco bárokat fedeztek fel. Kicsiny éttermek, fehérre meszelt labirintusok között bóklásztak. Feltűnt számukra a környék rendezettsége, előkelősége, de aztán másnap megtudták, hogy nem véletlen, mert ez valóban az egyik legelőkelőbb negyede Sevillának. Barna elvitte Annát egy sarki pincekocsmába, ahol flamenco-improvizációkat láthattak. Most visszaemlékezett arra, amikor még Anna is hasonlóképpen táncolta a flamencót, egy nagyon régi színházi előadáson. Amikor még álmodni sem mert arról, hogy valaha így együtt nézik majd ezt a rendkívül lenyűgöző, izgalmas táncot.  Nem sajnálták a fáradságot, ahová csak lehetett és érdekesnek találták, bepillantottak. Magával ragadta őket a sevillai éjszaka. Igazi latinos hangulat uralkodott el rajtuk. Már éjfél is elmúlt, amikor a szállodába visszaérkeztek.

  - Nos, hogy érzed magad édes Anna? – kérdezte Barna Annától, miközben zuhanyozni készültek, mert még a késő éjszaka ellenére is melegük volt.

  - Varázslatos minden. Csak hihetetlenül sokat látunk egyszerre, ami kicsit zavaró, de így is csodás. A délutáni és az esti séták során, amit kettesben látunk, teljesen feldobnak. Persze ez a délelőtti közös programokkal és látnivalókkal tökéletes. Az útközben látott hatalmas olajfaligeteket elnézném örökké, olyan hangulatos, annyira mediterrán, annyira közel áll hozzám. Még jó, hogy így szervezték. Neked mi a véleményed?

   - Ugyanúgy gondolom, ahogy te. Én bírom energiával, nem tudom, hogy te hogy vagy ezzel, mert azért ez a hőség nem kis energiát vesz el az embertől. De talán nem is most vagyunk fáradtak, majd, ha hazamegyünk, akkor jön ki rajtunk... De az nem baj, igaz?

     Anna csak egy szatén pántos padlizsánilla hálóinget vett fel, ami térdig ért neki. Kicsit leültek még egymás mellé, Barna átölelte Annát, belecsókolt a vállába, aki ezt simogatással viszonozta majd mesélni kezdett.

  - Én még a flamenco esténél tartok. Tudod, hogy a táncosok, a gitárosok többnyire gitanókból, azaz, cigányokból tevődnek össze? Ők az andalúziai cigányok, gitanók. Egykor szinte a cigányok zenéje volt mindez, persze eredetileg csak ének volt, amit tapssal kísért maga az énekes. Ma már ének, gitár, tánc is egyszerre szól, de azért önállóan is él még mindegyik. Csodálatosan táncoltak. Még most is a hatása alatt vagyok. És tudod, hogy nem is olyan könnyű? Emlékszel még, amikor én táncoltam hasonlót? A flamenco tulajdonképpen archaikus udvarlási forma. De látható a mozdulatokon is, mennyi szenvedély, és ugyanakkor mennyi megalázkodás jellemzi. Valóban olyan, mint a szerelem, a halál.  És tudod, hogy honnan ered? Nem fogod elhinni! Valójában egy flamandról kapta a nevét, aki a tizennyolcadik században itt Sevillában fontoskodásával és nagyképűségével vonta magára a figyelmet. Emlékszel még a nyolcvanas évekre? Antonio Gades nevére, aki flamenco felfogásban dolgozta fel a Carment?  Na és tudod, hogy Lorca valahol a gitanók költője is volt? Hiszen verseit olvasva… Erről jut eszembe, a Fekete bú románcának a majdnem befejező sora: - „cigányok búja barna bú, magányos, tiszta és sötét…” Micsoda szép hasonlat!  Megyünk Granadába is és Lorca Granadától nem messze egy kis faluban született. Azt hiszem a spanyol népköltészet és a spanyol nép világa teljesen összevegyült az alkotásaiban. Ugyanakkor verseiben, drámáiban nem mentes a szürrealizmustól, a szimbolizmustól sem, például a Bernarda Alba házát, ha ismered… - ekkor nézett Barnára, aki élvezettel hallgatta Annát – Jaj, de bocsáss meg, hogy itt irodalom órát tartok neked…

   Barna csak mosolygott.

   - Dehogy, örömmel hallgattam az ismeretterjesztő műsorodat. Ezeket én úgy sem tudom, mint kicsit szakbarbár orvos, bár azért én is olvasok mást is, de ez a te világod. Szeretnék a lelkedbe látni, hogy ott mit élsz meg, amikor a látványtól mindenféle érzelmek érnek téged, biztosan mást, mint én. Ezért is szeretlek!  Gyere, aludjunk, mert holnap még újabb meglepetések várnak ránk, Gibraltárra megyünk, ha jól tudom, és Malagán szállunk meg, már hiányzik egy kis tenger!

    Lefeküdtek, csak a lábukra tették a vékony takarót, Anna még átölelte Barnát - Súgok Neked egy rövid versikét Lorcától: - „hej, de kutya nehéz dolog ennyire szeretni téged! Fáj bele a levegő is, a szívem, s a sapkám széle, ki venné meg tőlem ezt a szalagocskát, ezt a kéket, s ezt a fehér szállal hímzett búbánatot keszkenőnek? Hej, de kutya nehéz dolog ennyire szeretni téged! „- Barna megfordult, megcsókolta Annát, magához szorította.

   Másnap Gibraltárról az idegenvezető elmondta, hogy ez hat és fél négyzetkilométernyi terület, félsziget, sziklára épült város. Megtudták, hogy a britek ezerhétszáznégyben elfoglalták és az óta sem adták vissza a spanyoloknak. Rengeteg bevándorlót láttak, különböző nyelvek hangzavara vette őket körül, a Majom sziklához is elmentek, ahol az idegenvezető számos legendát mondott el az állatok származásáról. Barna ezen a helyen tenyésztett gyöngyöt, parfümöt vásárolt a lányoknak, mert kiderült, hogy itt a legolcsóbb. Olyan gyönyörű idő volt, hogy szinte átláttak Marokkó partjaira. Szívesen elmentek volna oda is, de ebben a programban nem volt benne. Elbűvölte őket a hegy és benne a Szent Mihály cseppkőbarlang. Délutánra érkeztek meg Frigilianába, ahol a szállásuk volt. Egy vakítóan fehér falut láttak maguk előtt, ami egy nagy sziklatömbként jelent meg előttük. Anna nem győzött gyönyörködni.Kiderült,hogy ezerkilencszáznyolcvanegyben a „legszebb spanyol falu „címet is megkapta. Szűk kis utcácskáin autók nem is közlekedhettek.  Láthattak öszvért, kecskét, nézték, amint a szamarak a mozaikos kis utakon cipelték a terhet. Gyönyörű kilátás nyílt ablakukból a tengerre és a hegyekre. Itt a kis szállóban ismerkedhettek meg igazán az andalúz konyhával. Estefelé lementek fürödni a tengerre. A tenger kellemes vize most nagyon jól esett nekik. Este paradicsomlevest ettek, és a pisto nevű zöldség- főzeléket kóstolgatták. Édes, testes helyi bort ittak, de csak keveset, mert előre figyelmeztették őket, hogy bizony két-három pohár után már a fejükbe száll és másnap ugyancsak fájni fog a fejük. Másnap reggel először Málagába mentek a csoporttal, ami valaha halászati központ volt, a föníciaiak alapították. Ma már inkább az ipar és a kereskedelem honos és nem a halászat. Sétáltak a katedrális mögötti szűk kis utcákban, középkori és reneszánsz házakat fedeztek fel, sétáltak a Plaza de Mercedes körül, ahol Picasso szülőházát láthatták, majd megnézték a kétszázötven évig épült gyönyörű katedrálist, gyönyörködtek a mahagónifából készült hatalmas karzatán. Lesétáltak a kikötőbe, ami meglepően tisztának tűnt.  Innen még ezen a napon tovább mentek a Sierra Nevada lábánál fekvő Granadába. A látvány lenyűgöző volt. Andalúzia második legnagyobb egyetemi városát láthatták. Végigsétáltak Albaicin szűk kis utcáin, meszelt falu házaikban hangulatos világítású teaházak rejtőztek, régi könyveket áruló boltok, még teherhordó szamarak is előfordultak.  A San Nicolas templomnál csodás kilátás nyílt az Alhambrára. Ez Európa legszebb palotája, a Sabika nevű vörös magaslaton áll, a tizenharmadik - tizennegyedik században épült. Távolban pedig a Sierra Nevada hófödte csúcsai világítottak. Az Alhambrát tudták csak meglátogatni, ami számukra az ezeregy éjszaka meséje volt. A két nővér termében, a csodálatos cseppkőmennyezetben gyönyörködtek, a Követek termében a cédrusfából faragott tizennyolc méter magas kupolamennyezetben. Látták az oroszlánudvart, átsétáltak a gőzfürdőkön, pihenőparkokon, lugasokon, elképzelték, hogy hogyan éltek itt valaha a kalifák. Az egészet a keleti életöröm igénye tette izgalmassá. Szívesen elmentek volna még Sacramontéba, hogy megnézzék a barlang negyedet, de arra már nem volt idő. Késő este érkeztek meg a szállásukra, ahol lefürödtek, vacsoráztak és úgy döntöttek, hogy korán fekszenek. Másnap Toledóba készültek és este Madridba kellett érkezniük a szálláshelyükre. Pihenten akartak búcsúzni ettől a gyönyörű vidéktől. Másnap aztán, a  La Mancha fennsíkon keresztül elbámészkodtak a Tajo fölötti sziklán elterülő Toledón, olyan volt számukra, mint egy kis ékszerdoboz. A várban külön erődítményként magasodott ki Alcazar, amely egy évezredet foglal magába, mind a négy főfala más-más stílust képvisel. Ablakait El Greco, Goya és Velazquez festette. Többször leégett, többször lerombolták, de sokadszorra is újra építették. A katedrális a legszebb kereszténytemplomok egyike. Olyan érzésük volt mintha csak egy múzeumban jártak volna, El Greco festményeitől kezdve az oltárképeken keresztül csupa arany, csupa ezüst kegytárgy ámulatba ejtette őket méreteivel együtt.  Igencsak megfogta Anna lelkét egy kép: Szűz Mária kis Jézussal.  Azt gondolta erről a festményről, hogy az anya arca a gyermek iránti szeretet szimbóluma lehetne, a gyerek arca pedig az anya állát simogató kezével együtt a gyermeki boldogság utánozhatatlan megformálása. Élmény volt a Greco ház, ahol néhány jelentős festményét őrzik.  Ezután elzarándokoltak a zsidó negyedbe és ott megcsodálták a tizenkettedik században épült csodaszép zsinagógát. Ennek megtekintése után indultak vissza Madridba, a szállásukra. Este elsétáltak a szállóhoz közeli tapasba. Vaskos, kellemes bútorzat vette őket körül, viszonylag olcsó étkezési lehetőség volt. Helyben főzött sört ittak. Kellemes volt a hely, kellemes emberekkel tele. Jól érezték magukat. Jó volt hallgatniuk a dallamos szép spanyol beszédet.  Majd sétáltak még és egy kávézóban kötöttek ki.

 - Boldog vagy Anna? Ezt vártad? - kérdezte Barna Annától.

  - Köszönöm neked nagyon. Boldog vagyok, és nem csalódtam. Most még egy kis tengerparti pihenés kellene…

  - Hát igen, de meg kell, hogy mondjam nem volt olcsó mulatság ez az út. Talán majd legközelebb csak a tengerre jövünk.

  - Na, nem azért mondtam! Ne érts félre! Ez így teljes és örökre maradandó élmény volt számomra, nagyon jól szervezett út volt, hagytak kellő szabadidőt és így kedvünkre barangolhattunk is. De, hogy ezt veled járom be, soha nem gondoltam volna!