Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szívdobbanás/ 1.

2009.04.20

                          

szivdobbanas.jpg

 

Kórházi pillanatok

 

     A körzeti orvos rutin vizsgálatai után úgy döntött, hogy a laborleleteim alapján beutal a kerületi kórházba. A célzott vizsgálat elsősorban a vesém volt.

  János, a férjem, vidéki színházában rendezett. Szinte minden nap próbái voltak. Így egyedül a fiammal, Andrással voltam csak otthon. Telefonon felhívtam anyámat, aki elvállalta gyermekünket a kivizsgálás idejére.

    Kora reggel a kórház felvételi irodájában leadtam a szükséges iratokat, beutalókat, majd kitöltöttem, amit kellett.  Elirányítottak az egyik bel osztály tíz ágyas kórtermébe. Szinte minden ágyon feküdt valaki. Többnyire idős, magatehetetlen emberek. Megállapítottam, hogy a kórterem barátságtalan, zsúfolt hodály. Savanyú, hypó és betegszagú. Gondoltam, azt a pár napot, amíg a kivizsgálás tart, kibírom valahogy.

    Mivel nem voltam ágyhoz kötve, így napközben igyekeztem - ha éppen nem volt valami vizsgálati programom - a folyosón sétálni, vagy az osztályhoz tartozó közeli teraszra kiülni. Ezt mindjárt az első nap, a folyosói sétám alkalmával felfedeztem. Így tettem szert korom béli fiatal, harminc körüli partnerekre, betegtársakra, akik szintén a teraszon kerestek menedéket.

    Meleg nyár volt, így délután a csendes pihenő letelte után és esténként, amíg a villanyoltás nem történt meg, szinte mindig kiültünk egy-egy beszélgetésre. Egy igencsak érdekes nővel ismerkedtem meg. Magas volt, karcsú, hosszú barna haját lófarokba fogta össze. Feltűnő, elegáns pongyolákban, mindig másmilyenben, kis gyékény táskával jelent meg, ami tele volt az éppen divatos folyóiratokkal: Művészet, Kortárs, Élet és Irodalom, Filmvilág. Majd amikor leült, a teraszon lévő asztalra kipakolta őket, feltette nagy fekete napszemüvegét és kezében a folyóirattal úgy tett, mintha olvasgatna. Erre persze csak később jöttem rá. Mellette ült mindig egy nála kicsit alacsonyabb, barna rövid hajú nő, akiről kiderült, hogy disszidálásból tért haza. Svájcban élt három évet, de miután a kislányát nem engedték utána, nem bírta tovább és inkább visszajött. Tőle tudtam meg, hogy a magas, karcsú nőt Évának hívják. Férje hegedűművész volt, aki szinte minden nap meglátogatta őt. Erzsi, a Svájcból visszatért fiatal nő, azt is elmesélte egy alkalommal, hogy Éva ebben a kórházban dolgozott, mint vörösdiplomával végzett ápolónő, akiből később főnővér lett. Aztán egy alkalommal furcsa dolgot művelt: felöltözött vörös hosszú selyem nadrágba, vörös selyem felső részbe, hajába vörös rózsákat fűzött és egy tálcán a főorvos úr részére mindenáron kávét akart felszolgálni, sőt mi több még vetkőzni is kezdett, mintegy jelezve, hogy ő most légyottra jött. Ekkortól kezdődött a betegsége.           

    Kórházi létem másnapján, kora reggel, vérvételre kellett mennem.

  - Nos, hadd lássuk azt a vénát!  - mondta a laborban dolgozó hölgy és ránézett a karomra.

  - Azt nem látjuk - mondtam én - mivel nem látható vénáim vannak, legfeljebb csak tapinthatók.

  - Hát ez pocsék tényleg, de nézzük csak!  - a laborasszisztens tapogatni kezdte a karomat – Ez lesz az!  - majd beleszúrta a tűt és máris megtöltötte a kémcsöveket.

   Minden napra volt valami remek kórházi programom: veseröntgen, nőgyógyászat, EKG, és a többi ilyenkor szokásos vizsgálat. Várakozásom közben elnéztem az egészségügyben dolgozó ápolókat, orvosokat. Figyeltem, amint szép, fehér köpenyben vonulnak a folyosókon. Néztem a nagyviziten résztvevő főorvost a stábjával együtt: - Hogy van? Nagyszerű! Már sokkal jobban vagyunk, ugye? - Ilyen és hasonló mondatok hangzottak el, majd kórlap nézés, sutyorgás a mellette asszisztáló orvosokkal. Esetleg újabb utasítás a nővérnek vagy osztályos orvosnak.

   Ha éppen pihenő idő volt, elővettem a könyvem és azt olvastam. Styron: „Házam lángra gyullad” című nem éppen vidám olvasmányát vittem magammal. Hogy miért éppen ezt, nem is tudom. Talán, mert János a férjem éppen ezt a könyvet vette akkor tájt, és beleolvasva felkeltette kíváncsiságomat a téma. Olvastam a milliomos, bármit megtehető, kiégett, orgiákon résztvevő magát drámaírónak képzelő hősről, a mellette igencsak fontos szerepet betöltő négy gyermekes, kiégett festőről, aki önmaga és a világ elől az alkoholba menekül, aki nem tud mit kezdeni magával és ide-oda, országról-országra vándorol, magával hurcolva szerencsétlen családját is. Nem éppen optimista regény bontakozott ki számomra, de ez volt az egyetlen szórakozásom, ami egy időre elfeledtette velem, hogy hol is vagyok.

    Egy szép meleg délutánon már túl voltunk a csendes pihenőn, mindhárman kint ültünk a teraszon. Éva mesélt:

  - Tudjátok, hogy én milyen boldogtalan voltam sokáig? Most elmondom nektek. Megismerkedtem egy szerb, gyönyörű férfival, aki el is vitt magával, még tizenkilenc éves koromban. Olyan nagy szerelem volt a miénk!  Feleségül is vett, le is költöztem hozzá. Csak aztán később derült ki a baj, hogy mégsem vagyunk egymáshoz illők. Túl durva, túl követelődző volt. Nekem ugyanis nem volt mindig kedvem a szeretkezéseihez. Ő pedig egyfolytában csak azt akarta. Sokszor megerőszakolt, mert én azt már csak annak tudtam érezni. Durván és kegyetlenül megerőszakolt. Aztán csak sírtam, sírtam. Majd nagy nehezen sikerült kikecmeregnem ebből a házasságból, visszajöttem tőle. Aztán tanultam itthon, majd utána jött a munkám. Szerettem a munkámat, boldog voltam, ha a betegekért tehettem valamit.  Közben beleszerettem a főorvosba, abba a csodás, okos, ősz hajú, szerintem éppen nekem való főorvosba. De nem kellettem neki. Ebbe majd beleőrültem! Aztán a sorsom úgy hozta, hogy összetalálkoztam a jelenlegi férjemmel, aki hegedűművész. Finom, kedves, túl finom és túl kedves. Talán ez a bajom vele. Látjátok, hogy minden nap itt van, meglátogat. Szegény! Én pedig közben itt dolgozom, verseket írok, olvasok. Na, de most dolgom van, megyek is! – felállt, összepakolta dolgait és sietősen elindult, mint akinek valóban sürgős teendője van.

   Erzsi és én szótlanul, döbbenten egymásra néztünk, mert sejtettük, hogy ennek a fele sem igaz. Kíváncsiak lettünk volna a valóságra, de az nem derült ki számunkra.

  - Hát igen.  Szegény nő! Úgy tudom, hogy skizofrén.  Csak a férjét csodálom. Én is mesélhetnék.

  - Akkor mesélj! - mondtam Erzsinek.

  - Tudod, voltam vagy húsz éves, amikor megismertem a férjemet. Mindketten egyetemisták voltunk. Ő közgazdász lett, egy nagyvállalatnál helyezkedett el. Én meg a Külker főiskolán végeztem, és üzletkötő lettem. Házasságot kötöttünk. Egy évre rá megszületett a kislányunk. Nem is volt baj vagy négy évig. Volt egy kis lakásunk, a szülők segítettek hozzá. A mi kezdő fizetésünkből mire tellett volna? Aztán rájöttem, hogy csal a szentem. Mit mondjak neked? Kiborultam. Egy darabig élte a kettős életét, én pedig nem voltam hajlandó lefeküdni vele, mert képtelen lettem volna rá. Aztán egyszer csak egy külföldi utamról nem jöttem vissza. Megismerkedtem egy svájci úrral, aki gazdag volt, csak korban nem éppen hozzám való. Ma már bánom. Nem is tudom mit képzeltem ettől a kapcsolattól? Mégis odaköltöztem hozzá. Akkor kezdtem kérvényezni, hogy a kislányomat engedjék ki hozzám, ügyvédeket fogadtam, de nem sok eredménnyel. A kislányom pedig egyre jobban hiányzott. Közben a volt férjem egyfolytában írogatott, hogy jöjjek vissza hozzá, mert csak engem szeret, hogy mennyire hiányzom neki, így aztán visszajöttem. Na, most itt vagyok.

  - Hát akkor jól alakult az életed végül is, nem?

  - Dehogy! Már megint van valakije, akihez megint érzelmek kötik. Úgy látszik ő már csak ilyen. Persze csak engem szeret igazán, majd elmúlik, mondja. A gyerek miatt együtt kell maradnunk, mert ahhoz nagyon ragaszkodik, nagyon szereti a kislányunkat. Most mit tegyek? Én meg lassan kiszeretek belőle. És most itt vagyok az idegeimmel. Lefogytam vagy nyolc kilót, mindenfajta bajom van, de az orvosok azt mondják, pszichés alapon. Ki kellene szállnom ebből a házasságból, de hová menjek? A kislányom nélkül már sehová nem megyek. Mert többet nem hagyom el. Akkor, most hogy oldjam meg? Pszichológus? Mit beszéljek meg vele? Szóval ez van Nóra. Jó neked!

  - Nekem aztán nagyon jó! Én alig élek együtt a férjemmel. Vidéki színházban rendező, szinte egész évben ott tartózkodik. Nőzik, és ha hazajön, iszik. Van egy fiunk, aztán ennyi. De hova menjek én is? Majdnem egy cipőben járunk Erzsi. Csak éppen másképp éljük meg a történéseket. Én valami csodára várok, biztosan. Vagy éppen csak elfogadom a sorsom úgy, ahogy van, mert pillanatnyilag nem tudok lépni. Tudod, vágyom a szeretetre, de azt legföljebb csak a kicsi fiamtól kapok. Hát Erzsikém az is valami! Gondolom, a te kislányod is szeret téged! Kapaszkodj egyelőre belé! Lassan menjünk be, mert közeleg a vacsora!

   Bementünk a folyosóra, ott hallottuk, hogy Évát erősen be kellett nyugtatózni, mert kitört rajta a téboly. Láttuk, hogy férje ott ült az ágya mellett, fogta a kezét, és csak nézte a mélyen alvó feleségét. Ő legalább szerette ezt a beteg nőt.

 
Egy kis kiruccanás
 
    - Jó reggelt János! Csörgött az óra! Elmegy a vonatunk - óvatosan megráztam János vállát.
    - Hány óra van? - kérdezte, álmosan.
    - Hat. Megyek a fürdőszobába, addig te is felkelhetnél! Legalább az ágyat bevethetnéd!
  - Na persze! – János nyújtózott egy nagyot és felkelt – Csomagoltál egy-két szendvicset?
  - Ahogy kérted! - kiabáltam a fürdőszobából.

   Jó meleg nyári reggel volt, csak egy könnyű nyári ruhát vettem magamra, János a világos színű vászonnadrágját és rövid ujjú nyári ingét. Szédült sebességgel megborotválkozott, volt már benne gyakorlata, mivel hét éve minden héten utazik oda-és vissza. Mindketten felhajtottunk egy pohár kakaót és egy-egy sporttáskával indultunk a Keleti pályaudvarra. Gyalog mentünk, mert lakásunkhoz közel volt az állomás. Hatalmas léptekkel ment, nem volt rá jellemző az udvariasság. Az utazó táskámat az istenért át nem vette volna.

  - Na, most boldog vagy? – foghegyről jött a kérdés.

  - Ezt miért kérdezed most? - néztem rá.

  - Kierőszakoltad, hogy velem jöhess, nem?  - csak ment és rám sem nézett, miközben ezt mondta.

  - Nem mindegy neked, hogy boldog vagy boldogtalan vagyok? Elmegyek veled oda, ahová mindig is szerettem volna! Szeretném látni az előadást és Sopront is! – majdnem elsírtam magam, de elhatároztam, hogy most az egyszer erős leszek. Eltöprengtem, hogy vajon miért nem akart magával hívni. A felesége vagyok lassan hat éve. Szerelemből házasodtunk össze. Igaz, hogy ebből a hat évből folyamatosan csak nyáron vagyunk együtt. Amikor hazajön a vidéki színházából, ahol dolgozik. Ilyenkor úgy szeret az ágyban, mintha legalábbis tegnap ismert volna meg. Aztán másnapra mindent elfelejt. Mintha az ellensége lennék. Lerohan a sarki borozóba, felhozza a liter borát, leül a hallban az asztalhoz, addig töltögeti magának az italt, amíg el nem kábul tőle. Én pedig ott ülök mellette és hallgatom a sirámait: az milyen szemét rendező, az milyen tehetségtelen színész, ki kinek a kicsodája, a végén már mindenki egy erkölcsi hulla. Ha véletlenül nem bólogatok rá, és nem adok neki mindenben igazat, azonnal én is közéjük tartozom, vagy hozzá nem értő, civil hülye leszek. Így aztán csak hallgatok. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán a kis fiunk miatt. Mert az is van. Ötéves. Most az édesanyámnál van. Gyakran van nála.  Tulajdonképpen már el kellett volna válnunk, de úgy látszik, gyáva vagyok új életet kezdeni. A könyvtár, ahol dolgozom legalább nyugalmat ad. Ott csak kartonok, irodalom és időnként könyvet kölcsönző emberek vannak.

  - Leteszem ide a csomagot. Várj meg! Megveszem a jegyeket, veszek cigarettát is - mondta János, amikor megérkeztünk az állomásra.

  - Na, itt vagyok, itt a cigid, mehetünk. Jó hosszú út lesz. Szálljunk ide fel, úgy látom itt kevés az utas.

   Felszálltunk egy másodosztályú kupéba, miután mindketten cigarettáztunk, természetesen dohányzóba. Előpakolta az összes újságot, könyvet, amit hozott, majd ahogy elindult a vonat kérte az ennivalót. Nagy harapásokkal falatozott, de én is megettem a magam szendvicsét.

  - Mit gondolsz, van büfé kocsi? Nagyon szeretnék inni egy kávét! - mondtam kissé fáradtan Jánosnak.

  - Majd, ha elindultunk és megettünk mindent, később megnézzük.

  - Neked nincsenek most gondolataid Sopronnal kapcsolatban? Neked eszedbe sem jut, hogy itt voltunk nászúton, János? Aztán én itt éltem majd tizenöt évig valamikor! Hiszen a szülővárosom! – néztem rá hirtelen és roppant kíváncsi voltam, hogy mit válaszol. A hét   évi tapasztalatom alapján jól ismertem már minden őszinte és hazug szavát, szinte már a gondolataiban is tudtam olvasni. én meg szinte belebújtam egy kísérleti nyúl szerepébe. Mert időnként kísérleti nyúlnak éreztem magamat mellette. Ugyanis rá kellett jönnöm, hogy leginkább önmagával van elfoglalva, önző módon tud szeretni és nemcsak engemet, hanem azt a nőt is, aki éppen megtetszik neki. Eleinte megkeserítette az életemet ez a tudat, aztán később a kis fiunk születése után, abban reménykedtem, hogy majd megváltozik, de ez a mai napig nem történt meg. Lassan megtanultam így elfogadni őt, lassan már nem szerelemmel szerettem, csak megszokásból, mert nem volt más, mert volt egy kis fiunk, aki miatt eddig nem léptem se jobbra, se balra.

  - Most nosztalgiázni akarsz? Emlékszem mindenre. Régen volt az már Nóra!

  - Nem volt az olyan régen, mindössze hét éve János. Te nem is szeretsz engem!

  - Dehogynem szeretlek. Ne legyél már ennyire érzékeny! Viszont a belvárosban lakunk a Pannónia szállodában, vagy mondtam már?

  - Semmit sem mondtál, mert fel voltál háborodva, hogy veled akarok jönni.

  - Miket beszélsz? Nem voltam felháborodva, csak nem értem miért akarsz jönni! Biztosan megint féltékeny vagy, de hagyjuk! Itt vagy, nem? Egy csomó színházi ember lesz holnap Fertőrákoson. Előadás a barlang színházban, aztán este a szokásos esti bulik.  Na, ha akarsz kávézni, most menjünk! Nézzünk körül!

    Mindketten felálltunk, megkerestük a büfé kocsit, én egy kávét ittam, János egy konyakot kért.

  - Te ilyen korán így szoktad kezdeni?- kérdőn néztem Jánosra.

  - Miért? Ettől az egy konyaktól nem lesz semmi bajom.

  - Hát, ha nem folytatod?

  - Képzeld, nem folytatom. Na, menjünk vissza!- láthatóan megsértődött rám.

    Dél körül járt az idő, amikor megérkeztünk Sopronba. Örömmel töltött el a jó idő, az ismerős terek, utak, házak, Sopron minden szegletét jól ismertem, de tizenöt éves koromban szüleim elköltöztek innen, én is velük. Ami addig történt velem, meghatározó volt további életemre. Már akkor kulturáltabb város volt. Szerettem az ódon belvárosi részét, az összes műemlékét, a rendezettségét, a hangulatát, a Lövéreket. Valahogy mindig visszavágytam ide, azért is akartam Jánossal eljönni most. Elfoglaltuk a szállásunkat, a Fő utcában lévő szállodában. János elment megkeresni a színházi kollégákat, én pedig sétálni indultam a belvárosba. A várkerületben kószáltam, mindig szerettem nézni a rokokó, a barokk, klasszicista stílusú ékszerházakat, én csak így neveztem őket.

   Két órakor találkoztunk Jánossal, majd bementünk ebédelni egy étterembe.   Este aztán a szakma művészei jöttek össze. Különböző vidéki és budapesti színházi és rádiórendezők, kritikusok.  Mindenki a fertőrákosi barlang színházi előadásra volt kíváncsi. Fantasztikus volt a bányaművelés következtében kialakult tíz-tizenkét méter magas, egyiptomi sziklatemplomokra emlékeztető termek látványa. Olvastam, hogy a jól faragható köveket messze földre szállították innen, ebből épültek többek között a bécsi ring épületei. A barlang színházban Szophoklész Antigonéját adták elő, ezt néztük meg. Élvezetes előadást láthattunk, egy vidéki színház előadásában. Bár, János fanyalgott időnként, de előadás után azért rohant gratulálni a színház rendezőjének, szereplőinek.

    Maga a környezet csodás keret volt az előadáshoz. Nekem maradandó élményt jelentett ez az este. Előadás után János velem együtt hozzá csapódott egy kisebb társasághoz. Színészek, rendezők, rádiósok jöttek össze. Bementünk egy zenés-táncos helyre, ahol a sűrű cigaretta füstben, ivászat, beszélgetés és tánc volt az éjszaka folyamán. Hallgattam a szakmai, nekem nagyképűnek tűnő szövegeket. Hallgattam az értékeléseket. Aztán táncra kért az egyik fiatal rendező. Jó rock and roll zene szólt. Istvánnal, egy másik vidéki város rendezőjével rendesen rongylábúvá ráztuk magunkat. Majd utána egy lassú számnál tangóztunk.

  - Jól táncolsz. Nem baj, ha kicsit magamhoz ölellek ugye? Vagy János féltékeny lesz?

  - Ugyan! Ő soha nem féltékeny.

  - Akkor jó, mert most jól érzem magamat veled. Tulajdonképpen nem értem ezt a pasast. Állandóan izgága, mindenkivel összevész.

  - Mióta ismered?

  - Már főiskolás korunk óta. Különben én félig keresztény, félig pedig zsidó vagyok. Így aztán, az érzékenységem kicsit más, talán éppen ennek révén.

   - Meglepetten néztem rá, nem értettem, hogy ezt miért is mondta nekem. Miután leültünk egymás mellé, István a magánéleti problémáiról beszélt, a színházi gondjairól, a meg nem értéséről, és az ebből adódó problémáiról. Táncoltunk még és kellemes volt érezni a kedvességét. János közben egészen mással volt elfoglalva.  Ekkor már elég sokat ivott. Kötekedni kezdett majd mindenkivel. A lehetetlen viselkedése miatt rövidesen ott hagytuk a társaságot, és hazamentünk a szállodába.

   Reggel aztán kissé másnaposan ébredt, jómagam is kissé fáradt voltam a kevés alvástól. Azért összeszedtük magunkat és elindultunk a városba.

  - Na, ez is pocsék este volt, mint ahogy az lenni szokott! – szólalt meg János.

  - Neked semmi sem tetszik! És a végén a viselkedésed!  Gyönyörű volt, mondhatom! Helyetted is szégyelltem magam!  - válaszoltam neki.

  - Mit értesz te ebből? Jut is eszembe, mit szövegeltél azzal a szerencsétlen Istvánnal?

  - Semmi különöset. Táncoltam és beszélgettem, mindenféléről. Miért? Értelmes és még jóképű is. Nem tudom, hogy milyen rendező, mert nem láttam a rendezéseit, de talán nem tehetségtelen.

  - Az? Vezető rendező, érted? Mert karrierista. Ennek érdekében még az anyját is eladja, nem véletlen. Te meg minden alakkal összeszűröd a levet.

  - Nocsak, féltékeny lettél? Amúgy meg nem szűrtem össze a levet. Csak kellemesen éreztem magam. Ennyi. Elfogult vagy és egyáltalán nem biztos, hogy jól látod a körülötted folyó életet. 

  - Te csak tudod? Én jártam vele a főiskolára.

  - Na, jó. Fejezzük be! Inkább nézzünk körül. Talán felmehetnénk a Lövérekbe.

  - Semmi kedvem most. Inkább üljünk be a Cézárba és igyunk valamit!

  - Nem ülök be, ne is haragudj, még ki sem józanodtál!

  - Akkor meg minek jöttél velem?

  - Hát nem ezért!- néztem rá fáradtan.

  - Akkor menj haza! - lökött a kezével egyet a levegőbe.

    Ez nagyon rosszul esett. Hirtelen hátat fordítottam a férjemnek és keserű szívvel visszamentem a szállodába, ahol összepakoltam, megkerestem a jegyemet és kimentem az állomásra. Felültem a vonatra, ami dél körül indult vissza, és egyedül hazautaztam. Hagytam egy üzenetet Jánosnak: - „Az egészet nem így képzeltem! Mint már annyiszor most is tévedtem!”

    Néhány nap múlva, amikor János visszautazott vidéki színházába, váratlanul felhívott telefonon István, a Sopronban megismert rendező. Emlékszem nagyon zavaros volt a beszélgetésünk. Főleg az ő össze-vissza gondolatmenete. Aztán pár nap múlva olvastam az újságban, hogy öngyilkos lett, meghalt. Akkor kezdtem elemezni a telefonbeszélgetésünket, a soproni estén elhangzott mondatait, és rájöttem, hogy talán kapaszkodót keresett. Talán több ilyen és hasonló telefonbeszélgetése is volt, de mentőövet nem kapott sehonnan.

 

Csillaghegyi szerelem

 

    Nagyon meleg volt, július közepe. Férjem, János elutazott három hétre kelet-Németországba. Azt mondta, szüksége van tapasztalatokra, színházi előadásokat, rendezéseket tanulmányoz majd. Erre kapott ösztöndíjat.

A magam részéről nem nagyon örültem neki, de arra gondoltam, én vállaltam ezt az életformát, pontosan tudtam, hogy mivel jár, ha feleségül megyek hozzá. A szerelem akkor elvette az eszemet talán. Igaz, hogy akkor azzal biztatott, hogy sokkal többet lesz itthon, egy-két rendezés vidéken és a többi időt majd itthon tölti. Eleinte így is volt. Talán akkor még őszintén szeretett és ragaszkodott hozzám. Aztán egészen másként alakult minden. 

   Ezen a nyári délelőttön egyedül voltam otthon. András, a fiunk, aki ekkor már nyolcéves volt, két hetes iskolai nyári táborban volt.

   Kinyitottam az ablakot, kereszthuzatot csináltam.  A melegtől még a nyakamon is csurgott az izzadtság. Kimentem az erkélyre. A fák lombja szinte mindent beborított, de azért végig láttam az utcát, a szomszédos erkélyeket, ahol szinte mindenütt virágok virítottak. Hétvégi, álmos, meleg vasárnapi délelőtt volt, szinte senki nem járt az utcánkban. Szólt a lemezjátszóm, régi slágereket hallgattam. Rákönyököltem az erkély szélére. Egy darabig csak bámultam a szomszéd házakat, erkélyeket, majd hirtelen gondoltam egyet. Felvettem a fehér vászon, pántos nyári ruhámat, lábamra húztam a sarumat. Elővettem a strandtáskámat, amibe belepakoltam a strand holmimat, és egy könyvet. Elindultam a csillaghegyi strandra. Úgy éreztem megfulladok, ha egész nap a lakásban maradok. Kisfiammal gyakorta jártam nyári szezonban erre a strandra. Kicsit messze volt, de megérte az utazás. Számomra kellemes hely volt. Az öltözőben felvettem fekete, fehér apró mintás bikinimet, majd kerestem egy kis füves területet, ahová kiterítettem a nagy törülközőmet. A könyvemet, a napozókrémet letettem a táskám mellé a fűre, és elmentem úszni.  

   Felfrissülve jöttem ki a vízből, hosszú hajamat jól kifésültem, hagytam, hogy száradjon, hasra feküdtem és élveztem a Nap melegét. Aztán egy jó óra múlva észrevettem, hogy mellém telepedett egy hat fős fiú társaság. Egyetemisták lehettek, a beszélgetésüket hallgatva ezt szűrtem ki. Felültem, hajamat összefogtam, felcsavartam és egy nagy csattal feltűztem. Kezembe vettem a könyvet, közben rápillantottam a mellettem fekvő fiú társaságra, akik lánytársasággal bővültek. Lehasaltam és olvasni kezdtem. 

    Egy idő után felálltam, elindultam a medencék melletti büféhez, fagylaltot és valami innivalót venni, mert a melegtől ekkor már megszomjaztam. Beálltam a sorba. Amikor hátra fordultam, hogy megnézzem mekkora lett a sor, meglepődve láttam, hogy mögöttem áll a mellettem lévő társaságból időnként rám nézegető fiú. Mosolyog és megszólal.

  - Meghívhatlak? Mit kérsz? - kérdezte tőlem.

    Nem is tudom, miért válaszoltam neki a legnagyobb természetességgel: – Végül is miért ne fogadnám el a meghívásod? Egy narancslét kérek, és két gombóc eper-csoki fagyit. De akkor én kilépek a sorból. Megvárlak itt oldalt, majd segítek.

    Amikor már kezünkben volt az ital és a fagyi, a közelben lévő fák alatt lévő üres asztalhoz indultunk, ahol leültünk.

  -  Hadd, mutatkozzam be, Makrai György vagyok. Gondolom észre vetted, hogy rajtad felejtettem a szemem.

  -   Annyira nem figyeltelek, de azért megéreztem. Én pedig Balogh Nóra, férjezett, van egy nyolc éves fiam, könyvtáros vagyok, hogy mindjárt tudjál hová tenni - nyújtottam felé a kezemet és belenéztem meleg barna szemébe.

  - Nocsak! És a férjed?

  - A férjem? A férjem most Németországban van, mármint keleten. Ösztöndíjjal. Amúgy rendező, vidéki színházrendező. Ezért most egyedül vagyok, persze máskor is többnyire, de megszoktam.

  - Bocsáss meg, hogy kierőszakoltam ezt a helyzetet. De szeretnék megismerkedni veled. Hadd mondjak én is pár szót magamról, ha te már így bemutatkoztál. Fogorvosnak készülök, jövőre végzek. A barátaimmal vagyok itt. Tetszel nekem, ezért is jöttem utánad. Gondoltam, legfeljebb elzavarsz. De szerencsére nem így történt.

  - Nem. Mert legalább beszélgethetek valakivel.

  - Gondolom, hogy magányos lehetsz, ha keveset van itthon a férjed.

  - Lehetséges. Már megszoktam. Ne képzeld rólam, hogy ismerkedni szoktam. Nem. Sőt. Nem is tudom, hogy miért álltam veled szóba.

   Néztem a barna szemét, ami kíváncsian kutakodott rajtam, néztem a szép hosszú ujjait, majd magamban azt mondtam - Azért álltam veled szóba, mert te is tetszel nekem. Igaz, hogy fiatal vagy hozzám, de most valahogy ez nem érdekel. Meleg van, egyedül vagyok, szerelemre vágyom.

  - Most mire gondoltál? Olyan csendes lettél, és látom, valamit kerestél a szememben!

  - Arra, hogy fiatalabb vagy nálam, de valahogy most ez nem zavar, hacsak téged nem?

  - Nem látszik rajtad. Túl fiatalos vagy. Amúgy meg ezen nem is gondolkodtam.

  - Nos, most, hogy ittunk, ettünk, jössz velem  úszni? – kérdőn néztem rá.

   Mellettünk volt az úszómedence, mivel nem voltak sokan a vízben, ezért hívtam. Oda-vissza úszkáltunk egymás mellett vagy húsz percet, aztán kicsit kimerülve kiültünk a medence szélére.

  - Ez jól esett. Gyakran jársz ide? - nézett rám és egész közel ült hozzám, hogy szinte a combunk összeért.

  - A fiammal szoktam kijönni, és néha egyedül is.  Kedvelem ezt a strandot, pedig a belvárosban lakom. Ne kérdezd hol, mert nem árulom el.

  - Talán titok? Vagy félsz, hogy felkereslek?

     Ránéztem és láttam a szemében, hogy nagyon szeretne minél közelebb kerülni hozzám.

  - Hiszen alig ismerjük egymást!  – mondtam neki zavartan.

  - Tegyünk róla, hogy jobban megismerjelek. Nincs kedved eljönni hozzám? Vagy túl durva a kérésem?

  - Gondolod, hogy mindjárt a testeddel akarok megismerkedni?

  - Én szeretnék a tieddel. Aztán a többi úgy is jön magától. Ne képzeld, hogy én most egy kalandos délutánt akarok csak tőled.

  - Pedig azt gondolom Gyuri, így szólítanak?

  - Igen - ekkor megfogta a kezemet- Vonzódom hozzád, Gondolj, amit akarsz!

  - Ekkor felálltam, és elindultam a törülközőm felé. Gyuri is jött mellettem, leült a törülközőm sarkára. A barátai ránéztek, majd láthatóan tudomásul vették megismerkedését velem.

  -  Mit olvasol?

  - Németh Lászlót. A kedvenc magyar íróm. Te biztosan semmit sem olvastál tőle.

  - Keveset. Az egyik regényét. És egy darabját láttam a színházban. Tetszettek.

    Lehasalt mellém, én is hasra feküdtem, kinyitottam a könyvet és ránéztem:  

  - Zavar, ha én most olvasok?  Nem akarsz a barátaidhoz menni?

   - Nem, nem akarok. Jó itt melletted! – ekkor simogatni kezdte ujjaival a hátamat. Én viszont felültem - Inkább ne! Ne simogasd a hátam!

  - Bocsánat! - mondta és elhúzta a kezét, majd felült ő is és halkan, kissé zavartan és akadozva megkérdezte tőlem – Akkor? Van kedved most eljönni velem? Hozzám?

  - És hová gondoltad?

 - A lakásomra, oda, ahol élek. Majd meglátod.

   Néztem a szemét, a kezét, a testét és rájöttem, hogy nekem sem jár más a fejemben csak a vele való minél előbbi szeretkezés. Ahogy talán ő, én is ugyan úgy vonzódást éreztem iránta. Nem volt szokásom az ilyen fajta kapcsolat, meg is lepődtem magamon, de kész voltam a vele való együttlétre.

  - Megyek az öltözőbe. A kapu előtt találkozhatunk – mondtam aztán neki.

   Csak egy farmer nadrág, saru és egy pamut póló volt rajta, meg a vállra tehető sporttáskája. Kellemes jelenség volt. Egyre jobban tetszett nekem.

   - Szép barna a bőröd. Hol napoztál, nyaraltál valahol? - kérdezte tőlem.

  - A Balatonon voltam. Ott barnultam le. Gyere itt a HÉV, szálljunk fel rá!

   Megfogtam a kezét, és szaladtunk együtt a megállóban lévő egyik kocsiba. Csak állóhelyünk volt, ő szorosan mellém állt, átölelte a vállamat, de valahogy mégsem volt tolakodó és erőszakos. Csak néztük egymást szótlanul. Aztán leszálltunk, majd villamossal mentünk tovább. Valahol Budán jártunk, nem igazán figyeltem merre. Végül egy szép kétemeletes villaszerű épületbe mentünk, annak is az első emeletére. Gyuri pedig, láthatóan jókedvű volt.

  - Kinyitom az ajtót, előre elmondom, hogy marha nagy kupi van. Tudod, anyám és apám válnak, senki nincs itthon. Apám a fiatal nőjével nyaral a tengeren valahol, anyám meg a pasijával úgyszintén, de nem tudom hol. Én meg lakom még a szobámban. Gyere! - húzta a kezem a szobája felé. Ahogy mentünk a lakás belseje felé, láttam több nagyobb szobát, összepakolt dobozokat, szétszórt holmikat, majd Gyuri kisméretű szobáját. Az ágya fölött egy női akt festmény volt. Viszonylagos rend uralkodott nála. A redőnyt félig lehúzta, félhomály lett. Gyuri elvette kezemből a strandtáskámat. Levetkőzött, én is levetkőztem.

   Rég nem éreztem már ilyen szép fiatal fiú testet, aki odaadóan, szerelmesen siklott szájával a testemen ide-oda. Annyira jól esett és annyira boldognak éreztem tőle magamat, hogy elfelejtettem a korkülönbséget. Azt, hogy nekem családom van. Úgy éreztem ismét olyan fiatal, és gondtalan vagyok, mint házasságom előtt. Őrült szeretkezésbe kezdtem vele. Később erősen magához ölelt és csak csókolgatott. Csókolgatott szótlanul, szorosan fogott, mint aki soha többet nem akar elengedni.

  - Bocsáss meg! Megfojtalak még a végén! Elég jó voltam neked?

  - Butaságot ne kérdezz! Csak érezted!

  - Most vagyok zavarban, látod? Félek, hogy túl kisfiúnak fogsz engem mindig tartani.

  - Ezt hogy érted?

  - Ahogy mondom. Nagyon jó volt veled! És ne haragudj, hogy csak úgy lerohantalak!

  - Tudod Gyuri, a férjem és köztem már rég nincs szerelem, talán szeretet sem. Talán azért mondom ezt neked, mert régen nem éreztem magam így. Olyan őszintének tűnt a vágyad. Azért ne értsd félre a helyzetet, a viselkedésemet! Nem szokásom csak úgy elmenni vadidegen fiúkkal, férfiakkal. Tényleg nem. Hogy veled mégis miért jöttem el? Talán, mert egyedül éreztem már magamat régóta, talán, mert megtetszettél nekem, és vonzalmat éreztem irántad.  Az első férfi vagy, akivel most megcsalom őt, ahogy ezt a klasszikusok mondják. De egy csepp lelkiismeret furdalásom nincs.

  - Azt hiszem értelek. Megértelek. Nem is gondoltam, hogy a férfiakat felcsípő nők közé tartozol. Ennyi emberismeretem, korom ellenére azért van. Örülök, hogy egy kicsi örömet tudtam neked adni. És mondd, találkozhatunk máskor is? Hajlandó lennél velem kapcsolatot tartani? Mert én bevallom, szeretnék!

  - Hazudnék, ha most nemmel válaszolnék. De hogy ezt hogyan oldom meg, azt nem tudom!

  - Még én sem.  Azt hiszem szerelmes lettem beléd, persze neked én biztosan csak…

  - Hogy szerelmes lettél belém? Hát ezt kicsit korai így mondani, nem? Egyébként pedig arra gondolsz, hogy csak a szex miatt kellesz nekem?  Ne folytasd, nekem a szexhez érzelmek is kellenek, és még valami plusz érték a férfiban, akinek odaadom magamat. Tetszel nekem, nem tudom mi ez, lehet, hogy szerelem, lehet, hogy fellángolás, most még nem is mondom, hogy mi. De elégedjünk meg egyelőre ennyivel. Mit szólsz hozzá?

    Felkönyököltem és megcsókoltam a homlokát, a vállát, majd megkérdeztem tőle hol a fürdőszoba, ő megmutatta.

    Lefürödtem, majd a törülközőmet áttekerve magamon, kiballagtam egy helyiségbe, ami a nappali lehetett. Gyuri akkor már ott ült egy kanapén. Csak a nadrág volt rajta. Rám nézett és mosolygott.

  - Milyen szép és kívánatos vagy most Nóra!

  - Ne hozz zavarba, vissza akarok találni a ruháimhoz, de eltévedtem. Hát, ahogy látom, itt valóban nagy összevisszaság van.

   Gyuri közben felállt, mutatta a szobájába vezető utat, mindketten felöltöztünk, közben mesélt.

  - Tudod, a szüleim megőrültek. Itt ez a nagy, szép lakás, ők kétfelé mennek, én meg nem tudom hová.  Állítólag nekem vesznek egy kis lakást. Azt mondják, elég felnőtt vagyok már, jövőre végzek, dolgozom majd, én is keresek. Legalább nekem legyen lakásom. Apám a nőjével fog lakni, anyám meg a pénzéből vesz magának szintén egy kis lakást. Valahogy így képzelik.

  - Legalább gondoltak rád. Lehetne rosszabb is. És te ezt lelkileg hogyan éled meg?

  - Eleinte iszonyú pocsék érzés volt, mert tudnod kell, hogy jó volt a házasságuk sokáig. Jó gyerekkorom volt, egy szem gyerek vagyok, talán kicsit el is kényeztettek. Nem akartam elhinni ezt az egészet. Pont, így középkorúan kell ezt nekik csinálni? Aztán jöttek a hatalmas veszekedések, anyám hisztériája. Na, akkor kezdett hányingerem lenni. Aztán leült velem beszélgetni apám is, anyám is. Mindegyik elmondta a maga szemszögéből szóló történést. Én igazságot nem osztogatok. Mindegyiket szeretem. Csak tudod nem biztos, hogy apám jól teszi a nála majd húsz évvel fiatalabb nővel való kapcsolatát.  Anyám meg… de hagyjuk!

  - És te most jól teszed, hogy kalandba kezdesz, velem? A nálad majd hat évvel idősebb nővel?

    Gyuri arca elkomorult, közelebb jött hozzám, megsimogatta a vállamat, és a nappaliban lévő hatalmas tükör elé vitt. Ott álltunk egymás mellett. 

  - Látsz közöttünk ilyen nagy korkülönbséget? Mert én nem, de szerintem más sem. Meg különben is, nem érdekel. Majd hozzád öregszem! - mondta mosolyogva.

  - No, mindegy. Látok, amit látok. Én megyek haza.

  - Elkísérhetlek?

  - Ha akarsz?

  - Igen, akarlak.

  - Miért nem mész inkább a barátaiddal bulizni? Oda én már úgy sem mehetek, mert kilógnék a sorból. Na, itt van a bökkenő!

  - Majd szólok, ha akarok menni. Tudom, mire gondolsz most, de nem szeretném, ha ez falat emelne közénk.

    Felszálltunk a metróra, fogta a kezemet, elkísért a kis mellékutcába, ahol laktam.

    Már sokkal kellemesebb idő volt, sötétedett, égtek a lámpák az utcánkban, el akartam köszönni tőle, de addig kért, könyörgött, hogy engedtem neki. Feljött a lakásomba.

   Szabadságon voltam, ő is szabad volt, az elkövetkezendő másfél hetet nálam töltöttük. Olvastunk, strandoltunk, sétáltunk, nevettünk, moziba jártunk, szeretkeztünk. Aztán el kellett válnunk, mert visszajött a férjem és a fiam.

   Gyuri az ezt megelőző estén érvelt, vitázott velem, a jövőnket építette elméletben. Azt hiszem, kölcsönösen beleszerettünk lassan egymásba. Kettőnk közül, talán én láttam mégis reálisabban a reménytelennek tűnő helyzetünket. Arra gondoltam, hogy nincs jövője a kapcsolatnak. Nehezen ugyan, de tudomásul vettem, hogy ő elmegy, én pedig élem majd a megszokott életem. Aztán hogyan fogok élni a megkóstolt friss szerelemérzés után, fogalmam sem volt.  Azt sem tudhattam, hogy Gyuri kitartó lesz, harcol majd értem, és nem hagyja annyiban az én gyors döntésemet.