Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kyle Eastwood és az apa Clint Eastwood

2010.05.21

 Kyle Eastwood  ( május 20-án,  a Millenáris-ban lépett fel)

Egyáltalán nem meglepő, hogy a hollywoodi legenda, Clint Eastwood fia, Kyle Eastwood igazán lélegzetelállító „super cool” dallamvilágot képes megálmodni.
Okos, emelkedett és intelligens stílusát mindenhol elismerik a jazz világában. Kyle olyan érzékenységgel és profizmussal állítja színpadra az élő koncerteket, hogy a létező legigényesebb zeneként kerültek a köztudatba.
Kyle egy tehetséges angol zenekarral dolgozik, így a világ majdnem összes zeneszerető emberének elnyerte az elismerését, és ennek semmi köze nem volt a családfájának.
Kyle legutóbbi, Metropolitain című albuma a harmadik, amely a Candid kiadónál jelent meg. Sokkal élethűbben adja vissza azt az élő hangzást, amely a világ minden táján lenyűgözte a közönségét. Előremutató, újszerű stílusával és annak köszönhetően, hogy olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Till Bronner, Camille, Manu Katche és Eric Legnini, Kyle valóban Európa jazz elitjének a tagjai között tudhatja magát.
A lemez társproducere ráadásul Miles Davis fia, Erin Davis volt és Kyle régi alkotótársa, Michael Stevens.


Ahogy azt a The Independent egyik lapszámában mesélte magáról, egy igazi zenész családból származik.

- Amikor megmondtam édesapámnak, a színész és rendező Clint Eastwoodnak, hogy zenész akarok lenni, nagyon örült neki - mondta.
– A zene mindig nagyon fontos volt a családunkban. A szüleimnek köszönhetem a zenei ízlésemet, és azt, hogy egészen kiskorom óta szeretem a jazzt.
Emlékszem, miközben a házifeladatomat írtam, Duke Ellington, Count Basie és Miles Davis Dave Brubeck, Thelonious Monk, és a Stan Kenton Big Band lemezei szóltak a házban. Apukám zongorázik, ahogy régen édesanyám is, sőt anyukám édesanyja zenetanár volt Illionisban, a Northwestern
Egyetemen. Kyle számtalan alkalommal ment el édesapjáékkal a Monterey Jazz Fesztiválra.
- Egy híres apának az az egyetlen előnye, hogy bármikor be tudsz menni a színfalak mögé – mesélte egy interjúban, amit a mostoha anyja, Dina Ruiz Eastwood készített vele.
– Sok nagysággal találkoztam, többek között Dizzy Gillespie-vel és Sarah Vaughannal. Ha erre gondolok, mindig rádöbbenek, hogy ezek a zenészek milyen nagy hatással voltak a pályámra!
Első élménye az volt, amikor Clint megmutatta neki, hogyan játssza a Boogie Woogie basszus szólamát bal kézzel, miközben ő a szólót játszotta a jobb kezével.. Ezek után nem csoda, hogy Eastwood főiskolás korában basszusgitározni kezdett. R&B-t tanult, és hallás után reggae-t is játszott.
Miután a francia basszusgitáros, Bunny Brunel tanítványa lett, rendszeresen koncertezett New Yorkban, valamint Los Angelesben és környékén. Ezzel egyidőben megalapította a Kyle Eastwood Quartetet, akikkel fellépett 1996-ban az Eastwood After Hours: Live at Carnegie Hall elnevezésű koncerten, amely Clint Eastwood és a jazz iránti szeretete előtt tisztelgett.
Az édesapja egyébként is mindig támogatta és szerette, amit csinál.
- Ami az édesapámat illeti, azóta, hogy komolyan kezdtem venni a zenei pályámat, mindig mellettem állt – mondta a The Independentnek adott interjúban.

1998-ban a Sony kiadta első CD-jét From There To Here címmel, amelyeken ugyanúgy voltak jazz standardek, mint saját szerzemények.
Miután szerződést kötött a brit Candid kiadóval 2004-ben, Eastwood Dave Koz Rendezvous kiadójához pártolt, ahol meg is jelent két albuma. 2005-ben a Paris Blue látott napvilágot, amellyel kapcsolatban elmondta, “a jazz gyökereket meghagyta, de még megfűszerezte egy kis swinggel és funkyval. Nem csoda, hogy az album a francia jazz slágerlista első helyén landolt.
Harmadik, Now című CD-jén Ben Cullum és a londoni zenei élet elitje mellett együtt dolgozott a BBC jazz díjának zongoristájával, Andrew McCormackkal. A címadó dal posztmodern jazz átiratától kezdve a Let’s Play buja dallamán keresztül a September Nights elektro-groove-os hangulatáig a hallgatókat magával ragadták a lemez szerzeményei.
2007-ben és tavaly a Now című albumot Kyle három földrészen mutatta be élőben. Zenekarával óriási sikert arattak és a legjobb kritikákat kaptak, bármerre is jártak.
Szólókarrierje mellett Eastwood több olyan filmnek a zenéjét jegyzi előadóként, zeneszerzőként vagy hangszerelőként amelyben az édesapja szerepelt. Az első a Titokzatos folyó volt, ami Oscar Díjat is kapott.
Ezt a Regarding Henry, a Zöldfülű, a négy Oscar díjat nyert Millió dolláros bébi, A Dicsőség zászlaja, a Levelek Iwo Dzsimáról, az Elcserélt életek, a Sorsvonat és a Gran Torino című produkciók követték. Színészként is bemutatkozott, többek között a L'Heure d'été, A Szív hídjai, a Lebujzenész és a The Outlaw Josey Wales című filmekben.

( Kyle Eastwood website
)




Clint Eastwood (San Francisco, 1930. május 31.[1] –) BAFTA/LA-díjas amerikai színész, Grammy-díjra jelölt zeneszerző, Oscar- és Golden Globe-díjas filmrendező és producer. Bár a kritikusok következetesen dicsérik újabb keletű rendezői munkáit (Millió dolláros bébi, Levelek Ivo Dzsimáról), Eastwood mégis leginkább az olyan a kemény fickót, anti-hőst megjelenítő szerepei miatt híres, mint a Piszkos Harry sorozat Callahan felügyelője, vagy a névtelen ember Sergio Leone westernfilmjeiben.


Kaliforniában született. A családja gyermekkorában sokat költözött, mivel apja különféle munkákat végzett a nyugati parton. Tinédzser korában a családja a kaliforniai Oaklandben telepedett le, az ottani műszaki középiskolában érettségizett 1949-ben. Ezután a hadseregben szolgált.

Leszerelése után kezdődött Estwood filmes karrierje. Színészként kezdett dolgozni, kis szerepeket kapott olyan B-kategóriás filmekben, mint az A Fekete Lagúna rémének bosszúja (Revenge of the Creature), Tarantula és Francis in the Navy. 1959-ben lehetőséget kapott a Marhabőr (Rawhide) című sokrészes televíziós sorozatban: Rowdy Yates szerepével (akit Eastwood egy későbbi interjújában csak a „puszták idiótájának” nevezett) vált országszerte ismertté a neve. Megkapta a titokzatos névtelen ember főszerepet Sergio Leone western trilógiájában: Egy maréknyi dollárért (Per un pugno di dollari 1964), Pár dollárral többért (Per qualche dollaro in più 1965) és A Jó, a Rossz és a Csúf (Il Buono, il brutto, il cattivo 1966). Bár az első ezek közül nyilvánvalóan Kuroszava Akira Testőr-ének (Yojimbo) újraforgatása volt, Leone új képi stílust használt: még vadabbnak, féktelenebbnek és sivárabbnak mutatta a vadnyugatot, mint a többi hagyományos western. Ez a spagettiwestern virágkorát jelentette. Mindhárom film nagy siker volt, kiváltképpen a harmadik, és Eastwood azonnal nemzetközi sztár lett, újrafogalmazva az amerikai cowboyokról alkotott hagyományos képet (bár az általa megformált karakter inkább csak gyors kezű mesterlövész volt, mintsem tradicionális hős).

A hírnév újabb szerepeket hozott, még mindig a kemény fickó vonalon. Az 1968-as Kémek a Sasfészekben (Where Eagles Dare) című film stábjában – a maga 800 000 dollárjával – a második legjobban fizetett színész volt. Ugyanabban az évben szerepelt Don Siegel Coogan blöffje (Coogan's Bluff) című filmjében, ahol Eastwood egy magányos vidéki seriffet alakít, akinek egy nyomozás során a nyüzsgő New Yorkban kell helytállnia. Ez a film egy több mint tíz éves együttműködéshez vezetett Eastwood és Siegel között, és itt jött létre az a kemény, hős rendőr karakter, amit majd Eastwood a Piszkos Harry-sorozat felügyelőjeként alakítani fog.

Eastwood műfajt váltott, a Fesd át a kocsidat! (Paint Your Wagon, 1969) című vadnyugati musicalben szerepelt. 1970-ben mutatták be a Kelly hőseit (Kelly's Heroes), melyben a kemény fickós akció szokatlan humorral keveredett, és Shirley McLaine westernje a Két öszvér Sarah nővérnek (Two Mules for Sister Sarah). Az 1971-es év kiemelkedő volt karrierje szempontjából: a háború és az erőszak utóhatásait vizsgáló, A tizedes háreme (The Beguiled) című drámában ismét Siegellel dolgozott együtt, majd megrendezte első filmjét a Játszd le nekem a Mistyt! (Play Misty for Me) című thrillert, amelyben az egyik főszerepet is ő alakította. Ekkor indult útjára Piszkos Harry sorozat is, amely új korszakot nyitott a zsarufilm műfajának történetében. Harry Callahan minden idők egyik leghírhedtebb nyomozójává vált, és megteremtette az öntörvényű igazságosztó zsaru imidzsét. A Piszkos Harryben (Dirty Harry 1971) és folytatásaiban (A Magnum ereje (Magnum Force 1973), Az igazságosztó (The Enforcer 1976), Az igazság útja (Sudden Impact 1983), Holtbiztos tipp (The Dead Pool 1988) Eastwood előbb lőtt és csak utána kérdezett, nem csinált titkot belőle, hogy az áldozatok oldalán áll, és nem vérzik a szíve a hátba lőtt gonosztevőkért. A sorozat soha nem látott divatot csinált a Magnum pisztolynak, és szállóigévé vált Callahan mondása: „Rajta! Hadd legyen jó napom!” („Go ahead, make my day.”).[2]

A hetvenes években két fontos, moralitás westernt is rendezett: Fennsíkok csavargója (High Plains Drifter 1973) és A törvényenkívüli Josey Wales (The Outlaw Josey Wales 1976). Továbbá 1973-ban Clint Eastwood megrendezte a később 3 Arany Glóbuszra jelölt filmjét, a Szerelem korhatárok nélkült (er.: Breezy)Kay Lenz és William Holden főszereplésével. Állítólag Eastwood is feltünt a filmben egy kis jelenet ereéig (Man In Crowd on Pier). 1974-ben Eastwood összeállt egy fiatal színésszel, Jeff Bridges-szel a Villám és Fürgeláb (Thunderbolt and Lightfoot) című filmben, melyet Michael Cimino írt és rendezett. (Ő írta előzőleg a A Magnum erejét is, és A szarvasvadász rendezésérért négy évvel később Oscar-díjat kapott.) A kritikusok és a nézők egyaránt megszerették a különös párost, a film az év egyik nagy sikere lett. Eastwood egy másik képességét mutatja be a képernyőn: a sziklamászást. A Bosszú az Eiger csúcsán (The Eiger Sanction) című filmben, melynek rendezője is ő volt, Eastwood egy 5.9-es szintű sziklamászót alakít kaszkadőr nélkül, csak a saját hegymászó tudását felhasználva. (Ez a film még a számítógép generálta ábrázolás CGI megjelenése előtt készült, így minden ott látható jelenet valódi.)

A Mindenáron vesztes (Every Which Way But Loose) (1978) című filmben Philo Beddoe rá nem jellemző és szokatlanul komikus szerepét alakította egy szeretetreméltó orangután társaságában. A kritikusok leszólták a filmet, ám az a mozikban hatalmas sikert aratott, és az 1980-ban leforgatott, Bármi áron (Any Which Way You Can) című folytatásával együtt a két legjobban jövedelmező Eastwood-produkció lett. 1979-ben újabb emlékezetes alakítást nyújtott Frank Morris, a szökött fegyenc szerepében, az igaz történeten alapuló Szökés Alcatrazból (Escape from Alcatraz) című filmben.

A negyedik Piszkos Harry filmet, Az igazság útját, 1983-ban mutatták be, ami átsegítette Eastwoodot a 80-as évekbe. (Még Ronald Reagan, az Amerikai Egyesült Államok elnöke is használta egyik beszédében a sorozatból elhíresült mondatot: „Hadd legyen jó napom!”.) 1984 decemberében mutatták be a Párbaj a városban (City Heat) című filmet, amiben Eastwood Speer nyomozót játszotta, Burt Reynoldssal a főszerepben. A film világszerte megbukott, Reynoldsot pedig az év legrosszabb színészének választották. 1985: Eastwood visszatért a vadnyugati történetekhez és a Shane című klasszikus western iránti tiszteletből megrendezte annak új képi megfogalmazását Fakó lovas (Pale Rider) címmel, melyben a főszerepet is ő játszotta. 1988: Az ötödik és egyben utolsó Piszkos Harry mozifilm, a Holtbiztos tipp (The Dead Pool) mindent összevetve sikeres volt, mégsem vonzott annyi nézőt a mozikba, mint az előző részek.

Első igazi rendezői sikere a Bird – Charlie Parker élete (Bird) című film volt, amelyben Charlie ’Bird’ Parker neves dzsessz-zenészre emlékezett, és amelyért a legjobb rendezőnek járó Golden Globe-díjat érdemelte ki 1989-ben, a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Pálma díjra jelölték. A film tiszteletadás Charlie Parker személye, zenéje és élete előtt: Eastwood rendszeresen látogatta a koncertjeit, ezen alkalmakat máig élete legfontosabb élményei közt említi – mélyen személyes ügynek, kötelességének érezte, hogy leforgassa ezt a filmet.

Eastwood szerepelt a Rózsaszín Cadillacben (Pink Cadillac 1989), majd a következő évben A zöldfülű (The Rookie 1990) című akció-vígjátékban. 1990-ben rendezte és játszotta Az elefántvadász (White Hunter, Black Heart) című filmet, amely szabad feldolgozása John Huston (az Afrika királynője című film rendezője) élettörténetének. A film kapott néhány elismerő kritikát, annak ellenére, hogy Katharine Hepburn (az Afrika királynőjének női főszereplője) a történet több elemének igaz voltát vitatta. 1992-ben rendezőként és színészként is részt vett a Nincs bocsánat (Unforgiven) című revizionista (szokatlan hangvételű, a lelki motívumokra és a realisztikus környezetrajzra hangsúlyt helyező) westernfilm létrehozásában, melyben rajta kívül még több ’nehézsúlyú' színész is szerepelt: Gene Hackman, Morgan Freeman és Richard Harris. A film nagy siker volt mind a kasszáknál, mind a kritikusok körében, kilenc Oscar-díjra jelölték, amelyből négyet meg is nyert – Eastwood személy szerint kettőt: a legjobb film és a legjobb rendező díját.

Nagy kasszasiker lett az 1993-ban bemutatott Wolfgang Petersen rendezte Célkeresztben (In the Line of Fire) című akciófilm, amelyben egy régebbi hibája miatt bűntudattal küzködő titkosügynököt alakít. Még ebben az évben együtt játszott Kevin Costnerrel a saját rendezésű Tökéletes világ (A Perfect World) című akció-thrillerben. A filmet a kritikusok többsége szerette, de a közönséget eléggé megosztotta: Amerikában megbukott, a világ többi részén viszont nagy kasszasiker lett. Zavarba ejtő alkotás, mindenképpen Eastwood egyik legrendhagyóbb rendezése, a szökött bűnöző és az általa elrabolt kisfiú között kialakuló apa-fiú-szerű kapcsolat újszerű és mély bemutatása.

1995-ben újabb műfaj kerül Eastwood repertoárjába, Meryl Streeppel az oldalán – saját rendezésében – egy romantikus drámában játszott, melynek címe: A szív hídjai (The Bridges of Madison County). A történet alapjául szolgáló regény világszerte bestseller volt, a filmet pedig a mozikban telt házak előtt játszották. (Meryl Streepet e szerepéért jelölték tizedszerre Oscar-díjra.) 1997: teljes egészében a rendezés felé fordul, elkészíti az Éjfél a jó és a rossz kertjében (Midnight in the Garden of Good and Evil) című krimit, majd az Államérdek (Absolute Power) című politikai thrillert, melyben a kiöregedő betörő szerepét is ő játszotta. 1999-ben egy újabb thrillert rendez: Az igazság napja (True Crime) címmel, melyben színészi feladatokat is vállal. 2000-ben forgatja az Űrcowboyok (Space Cowboys) című sci-fi vígjátékot, melyben Tommy Lee Jones, Donald Sutherland, James Garner és ő maga négy kiöregedett, de tettre kész űrhajóst alakítanak fergeteges sikerrel.[3]

Következő rendezése a 2002-ben készült Véres munka (Blood Work) című thriller volt, melyben Eastwood egy öreg, de ravasz volt FBI-os nyomozót alakít, aki az úgynevezett ’számos-gyilkos’ nyomában jár. A Titokzatos folyó (Mystic River) című filmdrámáját 2003-ban mutatták be, mely Cannes-ban Technikai-művészi Vulcain-díjat kapott. Ugyanekkor vehette át „egyedülálló művészi tevékenységének” elismeréseként az Arany Hintó bronz szobrocskát. A Millió dolláros bébi (Million Dollar Baby, 2004) című filmje, melynek rendezője, szereplője, zeneszerzője és producere is egyben, megkapta a legjobb rendező és a legjobb játékfilm Oscar-díját. 2006-ban két nagy volumenű háborús filmet is rendezett: Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima) és A dicsőség zászlaja (Flags of Our Fathers). Az előbbi a szigetet védő japánok, az utóbbi pedig a véres ostromban részt vevő amerikai katonák története. Mindemellett „A Levelek Ivo Dzsimáról és A dicsőség zászlaja együtt egy háborúellenes film” – mondta Eastwood.[4]

2007-ben ő volt a Grace elment című film zeneszerzője. A filmért 2 Golden Globe díjra jelölték a legjobb betétdal kategóriájában a 2008. január 13-án megrendezésre kerülő eseményre. 2008-ban az Elcserélt életek(Changeling) című film rendezője és producere egyaránt Eastwood volt. A filmet az Amerikai Egyesült Államokban 2008 novemberében tűzték először vetítésre. Az igaz történeten alapuló filmdráma főszereplője Angelina Jolie. A 2008-as díjszezonban a filmet három Oscar-díjra jelölték (köztük Jolie alakítását is a legjobb női főszereplő kategóriában). A rendezésért Eastwoodot a Brit Filmakadémia (BAFTA) díjára jelölték. 2008. december 12-én mutatták be a Gran Torino című filmjét is, mely kisebb költségvetése (33 millió dollár, szemben az Elcserélt életek 55 milliójával) és kevésbé ismert színészgárdája ellenére sokkal sikeresebbnek bizonyult: 326 millió amerikai dollár volt a film összbevétele, így a Gran Torino lett Eastwood legsikeresebb filmje, azonban a művész azt nyilatkozta, hogy ez volt az utolsó szerepe. 2009. október 18-án ellátogatott az először megrendezésre kerülő Lumiére Filmfesztiválra, Franciaország Lyon városába. Eastwood volt a filmes seregszemle díszvendége, és az életműdíj tulajdonosa is, majd a hétvégi Olympique Lyon és FC Sochaux-Montbéliard bajnoki futballmeccs népszerűsítésének céljából a mérkőzés kezdőrúgását is ő rúghatta.

Az amerikai filmszínházak 2009. december 11-én mutatták be Invictus című filmjét, mely Nelson Mandela életét dolgozza fel Morgan Freeman és Matt Damon főszereplésével. Az alkotást 3 Golden Globe-díjra (Clint Eastwood, Matt Damon, Morgan Freeman) és 2010 februárjában 2 Oscar-díjra ( Matt Damon, Morgan Freeman) jelölték.

Eastwood a rendezést amolyan második karriernek szánta, ám végül nagyobb kritikai elismeréseket kapott rendezéseiért, mint színészi játékáért valaha is. Az olyan kitűnő rendezésű, de borúlátó drámáiról lett ismert, mint a Nincs bocsánat, a Titokzatos folyó, a Millió dolláros bébi, A dicsőség zászlaja, és a Levelek Ivo Dzsimáról. 2006-tal bezárólag huszonhét – nagyon változatos műfajú, többségében személyes indíttatású – filmet rendezett, jól ismert a filmiparban hatékonyságáról és azon törekvéséről, hogy filmjeit lehetőség szerint alacsony költségvetésből készítse el. Eddigi pályafutása során 5 Oscar (köztük egy életműdíj) és 102 más díjat nyert, számos (64) jelölés mellettA producer .
Eastwood ezek mellett sok filmjének a producere is volt egy személyben, a dollár-trilógia után, az 1970-es évek elején létrehozta saját produkciós cégét, a Malpaso Productions-t.

A Malpaso hosszú évek óta a Warner Bros. stúdióhoz kötődik (előtte sokáig az Universal-lal volt kapcsolatban), arról híres, hogy soha nem fut ki az időből, mindig költségvetésen belül marad, és stabilan visszahozza a befektetést.[6]

A Malpaso spanyolul rossz lépést, félrelépést jelent, arra utalva, hogy amikor Eastwood elvállalta az első névtelen ember szerepet, akkor az ügynöke azt mondta neki, hogy ez egy ballépés a karrierje szempontjából. Amikor a trilógia nagy siker lett és Eastwood elhatározta, hogy saját produkciós céget alapít, ez az elnevezés megfelelően ironikusnak tűnt.

Amióta a cég létezik, Eastwood legtöbb filmjének ők végzik a produkciós munkáit. Az évek alatt jó kapcsolatot épített ki más filmkészítőkkel, újra és újra ugyanazzal a stábbal dolgozott: látványtervezőkkel, operatőrökkel, vágókkal és más technikai szakemberekkel. Személy szerint is jó a kapcsolata a Warner Bros. stúdióval, amely a legtöbb filmjét finanszírozta és forgalomba hozta. (Bár, egy 2004-es a The New York Times-nak adott interjújában Eastwood megjegyezte, hogy még most is néha nehéz meggyőznie a stúdiót, hogy az támogassa a filmjeit.)

Clint Eastwood már kölyökkorában szerelembe esett a dzsesszel, lemezeket hallgatott, autodidakta módon zongorázni és énekelni tanult, elhivatottan csapkodta a billentyűket. Kedvenc előadói is ebből a korból valók: Count Basie, Thelonius Monk, Dave Brubeck, Charlie Parker, Duke Ellington és társaik.

Clint Eastwood első rendezői munkájának (Játszd le nekem a Mistyt!) főcímdalát saját kezűleg szerezte, s azóta filmzeneként – az elhagyhatatlan szimfonikusok mellett – csakis dzsesszt társít mozgóképeihez. Jó ízléssel válogat számokat és kér fel komponistákat, magától értetődő módon zeneszerzőként is részt vesz a munkálatokban. A Nincs bocsánat óta valamennyi filmjéhez hozzáteszi saját zenei tehetségét: néha dalt ír, máskor témákat komponál. Szerzeményeit maga játssza fel, nem idegen tőle sem a hangszer (a zongorán kívül, gitáron is remekül elboldogul), sem a stúdiókörnyezet, sem a zenekar, szólistaként és csapatjátékosként egyaránt jól teljesít.

Az Éjfél a jó és a rossz kertjében zenéje – melyben magától értetődő módon Eastwood saját szerzeményei is megszólalnak – telitalálat: a cselekmény délen játszódik, a francia stílusban épült házakkal határolt, fasorokkal tarkított utcák fülledt hangulatához pedig csakis dzsessz illeszthető. Az Eastwood által szerkesztett filmzenei album parádés allstar válogatás, szerepel rajta Cassandra Wilson, Diana Krall, Tony Bennett, Joshua Redman, Alison Krauss, még Kevin Spacey is dalra fakad.

Clint Eastwood soha nem vált hivatásos zenésszé, mégis megkapta azt, amire csak egy dzsessz-zenész vágyhat. 1997-ben meghívást kapott a dzsessz Mekkájaként méltán híressé vált Carnegie Hallba. A mélyen barázdált arcú, ősz gentleman odalépett a mikrofonhoz, finoman megigazította kifogástalan nyakkendőjét, majd a következő szavakkal konferálta fel a nagy eseményt: „Hölgyeim és uraim, a nevem Clint Eastwood és imádom a dzsesszt.”. Udvariasan biccentett a zenekar felé, majd zongorához ült és nekikezdett: megosztva játszott saját szerzeményeket (Play Misty for Me, Claudia’s Theme…) és klasszikusokat (Round Midnight, Take Five …). Ez volt az Eastwood: After Hours, a Night of Jazz show.

Rendezőként és zenészként egyaránt sokat tett a dzsessz népszerűsítéséért, a zenészek pedig örömmel kapcsolódtak be a közös munkákba. Eastwood egy ízben azt nyilatkozta, hogy soha nem lesz képes méltó módon kifejezni és visszaadni mindazt, amit a dzsessztől kapott. ( Wikipédia)