Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zorongo

Kép

 

 

 

A logómról

 

 

Miért is választottam  a

 

  "Zorongo"- t ?

 

lorca-oldalra.jpg

 

 

 

 

 

 

Federico Garcia Lorca

( 1898-1936)     

 

 

 

zorongo.jpg

 

 

 

 

Z O R O N G O

 

 

 

Gyöngéd két kezemmel , édes,

 

gyöngyszín köpenyt varrtam néked, 

 

violát hímeztem rája

 

sujtást kék vizekből éknek. 

 

Éj volt, kedvesemmé lettél, 

 

hold járt tavaszi fehéren, 

 

lovad négy lábán a pat

 

ezüst könnyet sírt az éjben. 

 

Nem kell nékem szegfű, rózsa, 

 

kicsi kút a hold az égen

 

nekem csak a két karod kell, 

 

mikor megölelget éjjel, 

 

nekem csak a két karod kell,

 

mikor megölelget éjjel!    

 

 

( András László fordítása )

 

 

 

A logóm tehát  innen ered.

 

Ez a gyönyörű vers adta az ötletet.

 

 

 

 

 

bbb.jpg

 

 

 

(   spanyolul így hangzik)

 

 Poema Zorongo de Federico García Lorca

Las manos de mi cariño
te están bordando una capa
con agremán de alhelíes
y con esclavina de agua.
Cuando fuiste novio mío,
por la primavera blanca,
los cascos de tu caballo
cuatro sollozos de plata.
La luna es un pozo chico,
las flores no valen nada,
lo que valen son tus brazos
cuando de noche me abrazan,
lo que valen son tus brazos
cuando de noche me abrazan.

 

 

 

 

 

latania.jpg

 

 

Még középiskolás koromban kaptam kezembe magyar tanárnőmtől egy Lorca kötetet.  Azonnal beleszerettem, és azóta is gyakran forgatom. Megragadott Lorca költeményeinek szépsége, gondolatvilága, kifejezés módja.   Versei  lüktetnek, zenélnek.

  Verseit olvasva fantáziája, képei hatalmukba kerítettek: kisvárosok keskeny utcái, égbe szökkenő minaretek, narancs, olajfaligetek, ciprusok, leánderek, napégette táj, forróság, csillagos ég alatti  felpendülő gitár hangok. Álom és  gyermeki fantázia.

  Az emberi alakokat körülvevő táj időnként napfényesen ragyog, máskor ránehezedik a félhomály, az éj komorsága. Jelképessé válik költészetében a zöld szín különböző változata.

  Lorca szenvedélyes ember és szenvedélyes költő volt. Cigány-románcai rendkívül izgalmasak. Talán költészetének csúcspontjai.  Sokat merít a népi örökségből. Egyik másik költeményében , a vers ritmikájában, hangulatában ott van a népi sirató, a litánia, a haláltánc, de átszövi egy gitár pendülése, annak elnyújtott kemény ritmusa. Népi, andalúziai muzsikára emlékeztet sok költeménye.

  Nem véletlen. Hiszen  Lorca dél-spanyol. Granadához közel született. A granadai egyetemen jogot és filozófiát tanult, de foglalkozott zenével és festészettel is. Később színjátszó csoporttal járja az országot.

  De nem tanulmányt írok, csak a megérzéseimet és gondolataimat verseivel kapcsolatban.  ( Drámáit nem is említettem! )

 

 

 

flamenco.jpg

 

 

Ha pedig flamenco zenét hallok,  mindig Lorca versei jutnak eszembe.

 

Aki pedig eljut Andalúziába, gondoljon Lorca mondatára:

"Sevilla maga a csoda, Granadában álmodni jó, Cordobában békésen

meghalni".

  

Kép

 

 

 

Kívánom, hogy azok is kedvet kapjanak Lorca verseinek olvasásához, akik eddig nem ismerték  műveit!

 

 

 

 

olajos.jpg

 

 

 

 Kicsi fa, kicsi fa
 
 

Kicsi fa, kicsi fa, 

korhadt és zöld az ága. 

Olajbogyót szüretelget 

egy széparcú kisleány.

A szél - tornyok udvarlója-

öleli a derekán.

     Arra járt négy délceg lovas,

jó andalúz kancák hátán,

kéklő, zöldellő ruhában,

sötét köpeny mindük vállán,

    " Gyere velünk Córdobába. " 

De a kislány meg se hallja.

    Jött három kis toreádor,

karcsú legény a javából,

narancs-sárga díszruhában

s mindnek ó-ezüst a kardja.

    " Gyere velünk Sevillába. "

De a kislány meg se hallja.

  Amikor az alkonyat már  

lila fénnyel hullt a tájra, 

holdszin rózsákkal karjában

nemes ifjú ment el arra. 

    "Gyere velem Granadába. " 

Ám a lányka meg se hallja. 

     Csak szedi az olajbogyót, 

a széparcu kis leányka, 

míg a szellő szürke karja

fonódik a derekára.

 

 

Kicsi fa, kicsi fa, 

korhadt és zöld az ága. 

 

( András László fordítása )

 

 

Kép

 

 

Így igaz

 

 

Hej, de kutya nehéz

 ennyire szeretni téged!
  
Fáj bele a levegő is,

a szívem, s a

sapkám széle.

 

 

 Ki venné meg tőlem ezt a

szallagocskát, ezt a kéket,

s ezt a fehér szállal hímzett

búbánatot keszkenőnek?

 

 

Hej, de kutya nehéz dolog 

ennyire szertni téged!

 

( András László fordítása )

 

 

 

 

feket.jpg

 

 

 

 

A fekete bú románca

 

 

 

A kakasok kurta csőre

 

már a hajnalból szemezget,

 

mikor Soledad Montoya

 

nekivág a szürkületnek.

 

Sárgaréz-színű husából

 

kancák s árnyak szaga fakad,

 

mellei, mint füstös üllők

 

sírják kerek dalaikat.

 

- Mondd, Soledad, kit keresel

 

magadban s e hajnalórán?

 

- Kit keresek, mért keresem,

 

az én bajom!  Mi gondod rá?

 

Azt keresem, amim nincsen:

 

örömömet, önmagamat.

 

- Oh, Soledad, szegény lányom,

 

vigyázz, mert a bokros lovat

 

elnyeli a tengerhullám

 

s ott pusztul a habok alatt.

 

- Mit emlegeted a tengert!

 

terem még fekete bánat

 

az olajfa földeken is,

 

neszét suttogják az ágak.

 

- Mily szánnivaló bú gyötör,

 

Soledad, mily szörnyű bánat!

 

Várástól, szádtól keserű

 

citromlé könnyed  csak árad.

 

- Hogy bánat? Hisz már otthon is

 

akár az őrült futkosok,

 

és bontott kontyom söpri fel

 

a konyhát és a padlatot.

 

Hogy bánat? Hiszen gyászra vált

 

ruhám és testem s űz a kín!

 

Jaj, selymes ingem hasztalan!

 

S jaj! pompás, pipacs combjaim!

 

- Soledad, mossa testedet

 

pacsirta-víz; s lelked ójja

 

s nyugtassa meg szivedet

 

béke - Soledad Montoya -

 

 

 

Odalent dalol a folyó:

az ég és a lombok fodra.

A hajnalfényt a tökvirág

sárga szirma koszorúzza.

Cigányok búja, barna bú!

Magányos, tiszta és sötét.

E rejtett-medrű bánatot

egy régi hajnal őrzi még!

 

( András László fordítása )

 

Kép

 

Gitár

 

Lassú rívásba

kezd a gitár.

Széttörnek a reggel

kelyhei már.

Lassú rívásba kezd a gitár.

Csitítani kár.

Egy hangra jár,

mint víz sirdogál,

mint hófuvásba

szél sírva száll.

Hallgatni nem tud,

zokog, ha fáj.

Jaját zokogja

távoli tájért.

A Dél izzó homokja

fehér kaméliákért.

Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal,

hogy a nyíl sehova nem talál,

s az ágon az elhallgatott dal,

első halott madár.

Ó, szív, gitár!

Öt húrral, öt karddal

járt át a halál.

(Vas István fordítása )

 

Kép

 

                               Sevillai cigány bölcsődal

 

Itt van a kicsi teknős,

Nincs néki anyja,

Fekete lány a szülője,

Kiveti az útra,

Nincs néki anyja, nézd,

Nincs néki anyja, ládd,

Nincs néki anyja,

Kiveti az útra.

 

Itt van, itt van a rajkó,

Nincs néki ágya,

De asztalos az apja,

Szegezi-kalapálja.

(Weöres Sándor )

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ciganyapaca.jpg

 

 

 

 

A cigány apáca

 

 

Mész és mirtus fehér csendje.

Mályva ring hűs füvekben.

Az apáca violákat

hímez vásznán a kertben.

Szürke csillár függői közt

hét szivárvány-madár rebben.

Lent a templom halkan dörmög,

mint a medve, ha mézet csen.

És hogy hímez!  Mennyi bájjal!

Sárga vásznán elágazik

a sok fonal s ő csak ölti

képzelete virágait.

Babos-mintás napraforgó!

Magnóliás szalag! Szépen

sáfrányok és holdak nőnek

misekendő szőttesében.

Almería terméséből

öt vérnarancs mézzé érik

a közeli konyha polcán:

Krisztus öt sebét idézik.

Az apáca szeme tükrén

két szép délceg lovas vágtat.

Süket zajok feszegetik

vállairól az ingvásznat,

s hogy a merev messzeségből

felködlenek árnyas hegyek,

cukorédes, mentás szive

úgy hasad, mint vékony üveg.

Oh, a lejtős fennsík felett

micsoda húsz nap izzik, ég!

Lábrakelő folyók öntik

el párázó képzeletét!

De ő virágait ölti,

ölti, hímezgeti tovább,

míg a fény sakkozgat állva,

a szélben, a zsalukon át.

 

(András László )

 

 

 

Kép

 

 

A hűtlen menyecske

 

S én még a folyóhoz vittem,

mivel szűzleánynak hittem,

pedig volt már férje.

 

Kissé immel-ámmal mentem.

Nyár volt, Szent Jakabnak éje,

s hogy kihunytak az ívlámpák,

tücskök gyujtottak zenére.

Az utolsó utcasarkon

alvó melleihez értem,

s mint  illatos jácint-bimbó,

telten, úgy nyíltak ki nékem.

Szoknyáján a keményítő

úgy sercegett fülemnek,

mintha tiz kés hasogatna

hosszában egy fél vég selymet.

Nem csillant még ezüst fény sem

a fák tollas terebélyén,

kutyasötét éj vonított

messze, túl a part szegélyén.

 

Elmaradtak a szederfák,

a nádas, a galagonya;

fényes, tömött kontya alá

gödröt ástam a homokba.

Én levetettem a nyakkendőm,

ő letette a ruháját.

Én a széles pisztolyövem,

ő az utolsó ingvállát.

Csigának vagy violának

sem finomabb hamvas bőre,

s nem csillogtat ilyen tűzzel

fényt a hold a kristálykőre.

Combjai, riadt halacskák,

ujjaim közt elsiklottak,

kint hidegtől hűvösödtek,

bent tűzfényben sikosodtak.

Hosszabb utat, mint ez éjjel,

futva soha be nem jártam,

gyöngyház csikón, kengyel nélkül,

elengedett kantárszárral.

Férfi volnék,  -  el nem mondom,

mit, mit nem súgott a fülembe.

Megértem a megértendőt,

ez visz rá e nagy illemre.

Csóktól, portól maszatosan

a  házukig elkisértem.

Lilj3om-kardok párbajoztak

a hüvöslő-szélben.

 

Úgy tettem hát, ahogyan kell.

Mint igaz cigányhoz illik.

Szalmasárga varródobozt

kapott, amely gombra nyílik.

 

De nagyon belészeretni

 

nem akartam azért mégse,

 

mert szűzlánynak mondta magát,

 

mikor a folyóhoz vittem,

 

pedig volt már férje.

 

 

 

( András László )

 

 

 

 

 

tancos.jpg

 

 

 

Madrigál

 

 

 

A szemedbe pillantottam,

 

mikor jó kis gyermek voltam.

 

Simogattál akaratlan,

 

ajándékba csókot kaptam.

 

 

 

Egyformán pendülnek az órák rímei,

 

mindig ugyanazok az éj csillagai.

 

 

 

És kipattant bimbó-szívem,

 

mint ég alatt virág kelyhe,

 

ezer habos szirmot bontott,

 

álom-szálon ringva-lengve.

 

 

 

Egyformán pendülnek az órák rímei,

 

mindig ugyanazok az éj csillagai.

 

 

 

Sóhajtoztam a szobámban,

mint a mesebeli herceg

az arany Estrellitáért,

ki a viadalról elment. 

Egyformán pendülnek az órák rímei,

mindig ugyanazok az éj csillagai.

És mellőled elszakadtam,

szerettelek öntudatlan.

Milyen is a szemed, kezed,

hajkoronád? Nem is tudom.

De csókodnak pillangóját

itt őrzöm a homlokomon.

 

Egformán pendülnek az órák rímei,

mindig ugyanazok az éj csillagai.

(Károlyi Amy )

 

 

cordoba.jpg

 

Hajnali dal

 

Córdoba hangja,

hajnali harangja,

granadai harangok

pirkadati hangja...

Ébredvén bánatra,

társtalan panaszra,

minden andalúz leány

zúgástok hallgatja.

Felső- Andalúzián,

Alsó-Andalúzián

véges végig, valahány

lengő szoknyás, pici lábú

spanyol lány van, mind kiáll,

a feszületek fáinál

gyertyácskát gyújt ma.

Ó,harangos hajnal,

Córdoba harangja!

granadai harangok

pirkadati hangja!

 

(Timár György )

 

Kép

 

 

ANTONITO EL CAMBORIO ELFOGATÁSA

A SEVILLAI ÚTON

 

Antonio Torres Heredia,

Camboriók unokája,

könnyű fűzfa-vesszejével

híres bikaviadalra

útnak indul Sevillába.

Délcegen jár, lassú lábbal,

arcán zöld hold bronzszín fényt vet,

olajfényes fürtje csillan

két szeme közt a legénynek.

Úgy félúton, játszva tépett

szép gömbölyű citromokat,

s addig dobálta a vízbe,

míg aranyra vált a patak.

S valahol az út felénél,

-  hol egy szilfa állt még zöldbe, -

arrajártak a csendőrök

és elvitték megkötözve.

 

A nap lassan menni készül

s estjét panyókára vetve,

suhogó bő árnyat terít

 tengerre és csermelyekre.

Az olajfák híven várják

a Bak-jegyben álló éjet

 s ólom-hegyek hátán ugrat

mokány kancája a szélnek.

Antonio Torres Heredia,

Camboriók unokája,

az öt csákó között lépdel

s nincs kezében fűzfa-pálca.

 

Rongy-ember vagy, Antonio!

Ha te Camborio volnál,

piros vérből ötsugarú

szökőkutat fakasztanál.

Nem is vagy te Camborio,

tán csak holmi zabigyerek.

Rég volt már, hogy magányosan

járták cigányok a hegyet.

A vén kések szégyenkezve

s porlepetten dideregnek.

*

Este kilenc óra fele,

mikor rázárult a fogda,

a csendőrök vigadoztak

citromlevet kortyolgatva.

S kilenc óra fele este,

hogy a vasrács rácsapódott,

mint egy csikó véknyán a szőr

a fényes ég felvillózott.

 

( András László )

 

Kép

 

Ballada az alvajáró cigánylányról

 

Zöld, szeretlek! Zöld,aranyzöld!

Zöld szelek! S ti mély zöld ágak!

Tenger tükrén hajó siklik

s ló vág neki a hegyhátnak.

A könyöklőn, derekáig

árnyba fonva, leány mereng,

zöld a húsa, haja fürtje,

szemében hűs ezüst a csend.

Zöld, aranyzöld, úgy szeretlek!

A cigány-hold fényén sejlik

a táj, s minden  csak őt nézi,

de ő nem nézhet már semmit.

*

Zöld, szeretlek, Zöld, aranyzöld!

Zúzmarából szőtt csillagok

közt az árnyak hala surran

s hozza már a pirkadatot.

A fügefa érdes ággal

csiszolja a futó szelet

és a hegyek, mint vadmacskák,

sziklás karmot meresztenek.

De ki jön hát? S honnan jönne?

Ő csak ott áll a hegy csúcsán,

zöld a húsa, haja fürtje

S álma sósvíz, tengerhullám.

*

- Komámuram, elcserélném

a házaddal jó lovamat,

add a nyergemért a tükröd,

késemért a pokrócodat.

Nézd, a cabrai hágótól

hull a vérem s tűzzel éget...

megkötném az egyességet.

De már nem vagyok, ki voltam,

s a házam se nekem nyílik...

-Komámuram, ugy szeretnék

ágyban halni,hogyha lehet.

Nézd e mellemtől torkomig

felhasított, égő sebet!...

- Háromszáz fekete rózsát

bont az inged fehér vászna,

öved körül dúsan duzzad

sötét véred nyirkos árja.

De már nem vagyok, ki voltam,

s a házam se nekem nyílik...

- Hadd menjek veled legalább

a sziklába vesző csúcsig;

engedd, lépjek akár csak a

csúcsok zöldes peremére,

hol a holdsütötte sziklán

zúgva hull a víz a mélybe.

*

Nekivágnak az ösvénynek,

indulnak már a hegyhátra,

vérnyomok jelzik az útat,

könny-nyomokat hagynak hátra.

Bádogtetők rezge fénye

csupa csillanó kis lámpa,

s megsebzi a hajnal ujját

ezer ablak villanása.

*

Zöld, szeretlek! Zöld, aranyzöld!

Zöld szelek! S ti mély zöld ágak!

Mentek,mentek fel a hegynek.

Nyúlós szelek illatának

furcsa fodormenta íze

keveredett az inyükre.

- Komámuram, mondd hát, hol van

bús leányod, álmok tükre?

- Hej, de régen várt már téged,

jöttöd mennyit, mennyit várta,

hűs szemével, szén hajával

a holdas, zöld éjszakában!

*

A medence tükör-arcán

a cigánylány libegve leng.

Zöld a húsa, haja fürtje,

két szemén hűs ezüst a csend.

Hold-jégcsapon ringatózik

a víz felett alvó teste.

Az éjszaka oly meghitt lett,

mint egy kihalt kis terecske.

Részeg csendőrök döngették

a kaput itt minden este.

Zöld, szeretlek! Zöld, aranyzöld!

Zöld szelek! S ti mély zöld ágak!

Tenger tükrén fut a hajó.

Ló vág neki a hegyhátnak.

 

( András László )

 

Kép

Ballada a spanyol csendőrökről


Feketék a paripáik.
Patkójuk is feketéllik.
Köpenyükön felcsillanva
tinta s viasz foltja fénylik.
Nem sírnak, hisz nincsen könnyük,
koponyájuk szürke ólom.
Kilakkozott lelkeikkel
vadásznak az országúton.
Púposak és éjféljárók,
parancsokat osztogatnak:
nyúlós, sötét gumicsöndet,
finomporú riadalmat.
Mindenhova behatolnak
s a fejükben rejtve zárják
bizonytalan pisztolyoknak
ködös asztronómiáját.

*
Oh, te kicsiny cigányváros!
A sarkon zászló villog.
Karóra szúrt tök a hold is,
meggybefőtt a sok-sok csillag.
Oh, cigányok városkája,
aki látott, el nem feled!
Fájdalom és pézsmaillat
száll fahéjszín tornyak felett.

*
Mikor leszállt már az éjjel,
- éjji-éjjel-éjszakája - ,
szikrát vet a cigányüllőn
napok s nyilak csillogása.
Egy sebesült öreg kanca
kocog kapuról kapura.
Jérez de la Fronterán át
szól az üvegkakas dala.
Meztelenül fordul a szél
a sarkon más utcába,
az ezüstös, éjszakai
éjji-éjjel-éjszakába.

*

Szűz Mária és Szent József
elhagyták a kasztanyettet
s keresik a cigányokat,
hátha azok rájaleltek.
Szűz Mária beöltözött
polgármester asszonyának,
ezüstpapír ruhájára
dísznyakéknek mandulát rak.
Szent Józsefnek selyem köpeny
libeg redőt vetve karján.
Mögötte a Konyak-Király
s három hetyke perzsa szultán.
A féhold is azt álmodja:
ha ő egyszer gólya volna!
Lobogók és lampiónok
tódulnak az ablakokba.
Tört tükrökben óbégatnak
a csipőtlen táncos lányok.
Jérez de la Fronterába
vizen, árnyon fény szivárog.

*

Oh, cigányok városkája!
Csupa zászló minden utca.
Ne világíts zöld fényeddel
a közelgő szuronyokra!
Oh, cigányok városkája!
Nem felejti, aki látta!
Tenger fénye se csillanjon
Fésüjére, éj-hajára!

*
Kettesével törnek be a
városba, hol ünnep árad.
Ki-nem-fogyó golyók zaja
futja át a tölténytárat.
Kettesével tépnek lyukat
Az éj sötét szövetébe.
Mintha éles sarkantyúkat
raktak volna ki az égre.

*

A város nem félt. Ünnepelt.
Egy ajtóból ezeregy lett.
Negyven csendőr tör be rajtuk,
mint a zsákból, mely kifeslett.
Befagyott a ketyegés az
órákba s az üvegekben
a konyak is jéggé dermedt,
nehogy ő is gyanút keltsen.
Kiáltások nyújtott röpte
ütődik a szélkakasnak.
Kardél metszi szét a szellőt
s a lópaták rátaposnak.
Riadt vénasszonyok futnak
félhomályos utcákon át,
mentve arany nyakláncukat
s törzsük néhány álmos lovát.
A meredek utcák alján
peregnek a baljós léptek,
nyitott ollók forgó éllel
testbe, húsba, vérbe tépnek.


A betlehem kapujában
a cigányok összebújva -
Szent József száz sebből vérzik,
szüzet tesz a ravatalra.
Éleshangú makacs puskák
dörrennek az éjt zavarva.
a Szent Szűz a gyerekeket
csillag-nyállal gyógyítgatja.
De a csendőrök mindenütt
Fellobogó máglyát raknak,
hol az ifjú és meztelen
képzelet is holttá hamvad.
Nyögve dől a kapufához
Camborióék Rózsája.
két szép mellét – jaj! – levágták,
s ráfektették egy tálcára.
Szálló hajfonatok űznek
más lányokat kint az éjben,
lőportól fekete rózsák
robbannak az éj szelében.
S mire minden cseréptető
már a földön volt barázda,
kemény kövek élén ringott
a pitymallat tejszin válla.


*


Oh cigányok városkája!
a csendőrök messze járnak
a csend süket alagútján -
s téged lángok koronáznak.


Oh, cigányok városkája!
Itt keressen homlokomon
Aki látott s elfeledne!
Holdfény játszik a homokon.


( András László )

 

 

Kép

 

                                                         Éj

 

Lámpás, gyertyaláng,

mécsbogárka fénye.

 

Nyilas csillaga

fenn az égen.

 

Aranyablakocska

pislog égve,

keresztje virradatra

ring a fényben.

 

Lámpás, gyertyaláng

mécsbogárka fénye.

(Wlassics Tibor )

 

 

 

varatlan.jpg

 

A váratlan szerelem gázelje

 

Senki nem sejtette meg öled

sötét magnóliájának illatát.

Senki nem tudta;fogad közt gyötörted

a szerelem színes kolibriját.

 

Ezer kis perzsa paripa aludt

homlokod holdsütötte halk terén,

míg hóval vetélkedő derekad

négy hosszú éjen át öleltem én.

 

Jázmin és alabástrom között, - szemeid

a magvak sápadt bokrétáját hintik.

S én mellemben kerestem, hogy néked adjam

az ivor betüket, mik azt hirdetik: mindig,

 

mindig, örökké: halálos kínom kertje,

hogy futó testednek mindörökre valljak,

ereid vérét, piros vérét számban,

s már fénytelen szád, - azért, hogy belehaljak.

(András László )

 

 

Kép

 

 

 

TALÁLKOZÁS

 

 

 

Se neked, se nekem

 

egymás felé nem szabad

 

lépni sem, nézni sem.

 

Tudod, tudod már, miért?

 

Oly nagy a szerelem.

 

Megy az ösvény, menj tovább !

 

Kezemen

 

szögek sebe

élesen.

Nem látod, hogy

vérzem?

Ne nézz hátra, lépegess

csöndesen.

S imádkozz, akárcsak én,

hogy legyen kegyelem,

mert se neked, se nekem

egymás felé nem szabad

lépni sem, nézni sem.

 

Kép

 

Hajnali dal

 

Córdoba harangja,

hajnali harangja,

granadai harangok

pirkadati hangja ...

Ébredvén bánatra,

társtalan panaszra,

minden andalúz leány,

zúgástok hallgatja.

Felső-Andalúzián,

Alsó-Andalúzián,

véges-végig, valahány

lengő szoknyás, pici lábú

spanyol lány van, mind kiáll,

s feszületek fáinál

gyertyácskákat gyújt ma/p.

Ó, harangos hajnal,

Córdoba harangja!

granadai harangok

pirkadati hangja!

 ( Timár György )

 

 

 

Kép

 

 

Egy lány fülébe

 

Nem bírtam.

Nem bírtam szólni hozzád.

 

Láttam: szemedben

két őrült fácska lebben,

szellőből,aranyból,kacajból szövötten.

 

Ringatóztak véghetetlen.

Nem bírtam.

 

Nem bírtam szólni hozzád.

 

(Weöres Sándor )

  

 

Kép

 

T Á N C

 

( A petenera gyümölcsösében )

 

Telt gyümölcsök éjszakáján

hat cigánylány

táncát hófehér ruhába

járja.

 

Telt gyümölcsök éjszakáján

cigánylány hajába

papir-rózsa koszorú

s édes ánizs ága.

 

Telt gyümölcsök éjszakáján

gyöngyfoguk világa

perzselt ivet ír az éjbe,

mint akár a fáklya.

 

S telt gyümölcsök éjszakáján

égbe nyúlik szétzilálva

hat cigánylány lila-vörös

árnya.

 

( Nemes Nagy Ágnes )

 

 

Kép

 

 

Kaszida egy sosem-volt kézről

Egy kézre, csak egy kézre vágyom,

egy sebzett kézre...  Ó talán lehet még ...

 

Egy kézre, csak egy kézre vágyom, -

bár ezer éjszakán ne érjen álom.

 

Lenne mész- halovány liliom,

lenne szívem kalitkájában vergődő galamb,

lenne őrzőm, - elkisérne éji útamon,

s a holdtól visszatiltaná a léptem mindörökre.

 

Én már csak erre az egy kézre vágyom, -

őt kéri napi olajom s halálos órám gyolcsa.

Én már csak erre az egy kézre vágyom, -

őt kéri egyik szárnyául halálom.

 

Mindenek tűnnek, múlnak.

Hajnalpir, névtelen: örök planéta...

Minden más idegen. Bolyong a bús szél,

s a riadt lombok kavarogva hullnak.

(Wlassics Tibor )

 

Kép

 

 

IGNACIO SÁNCHEZ MEJIAS TOREÁDOR SIRATÓJA



1

Felökleltetése és halála


Délután öt óra volt.
Pontosan délután öt óra volt.
A fehér lepedőt egy gyermek hozta,
délután öt órakor.
A mésszel teli háncskosár már ott állt
délután öt órakor.
És minden más csak halál, halál volt már
délután öt órakor.

A vattabolyhokat a szél elfújta
délután öt órakor.
Belepett kristályt és nikkelt a rozsda
délután öt órakor.
Már összecsap a párduc és a gerle
délután öt órakor.
És comb remeg egy riadt bikaszarvon
délután öt órakor.
A gitár mély húrjai bongni kezdtek
délután öt órakor.
Arzén-harangok lomha füstje kondult
délután öt órakor.
Az utcasarkon dermedt csend-csoportok
délután öt órakor.
S a bika, emelt szívvel, egymagában!
délután öt órakor.
Mikor a havas verejték kiverte
délután öt órakor,

mikor a porond jód szagával telt meg
délután öt órakor,

a halál petéit a sebbe rakta
délután öt órakor.

Délután öt órakor.
Pontosan délután öt óra volt.


Egy kerekes koporsó lett az ágya
délután öt órakor.
A csontok sípja rikoltott fülébe
délután öt órakor.
A bika ott bődült el homlokán már
délután öt órakor.
A szobán haldoklása szivárványlott
délután öt órakor.
Ott messze már a rothadás közelget
délután öt órakor.
A zöld lágyékon halvány liliomszál
délután öt órakor.
A sebei, mint nagy napok, tüzeltek
délután öt órakor,
s az ablakokat a tömeg betörte
délután öt órakor.
Délután öt órakor.
Jaj, milyen szörnyű délután öt óra!
Délután öt óra volt minden órán!
Árnyékban délután öt óra volt!


2

A kiontott vér

Nem akarom látni!

Szólj a holdnak, jöjjön, s fényét
terítse szét a homokon.
Ne lássam Ignacio vérét!

Nem akarom látni!

Tárva-nyitva áll a hold.
Csendes felhők poroszkálnak.
Az álomba szürkült porond
korlátjánál fűzfák állnak.
Nem akarom látni!
Hamvadj emlék! Égj parázs kín!
Szóljatok, hogy pici fehér
szirmot pergessen a jázmin!

Nem akarom látni!

A vén világ tehenének
puhán vereslik az orra.
Bús nyelvével nyalta a vért,
mely kiömlött a porondra,
és Guisando félig halál,
félig márvány kőbikái
úgy bőgtek, mint két évszázad,
mely un már a földön járni.

Nem.
Nem akarom látni!

Az aréna kőlépcsőin
lép felfelé Ignacio,
s halál alatt görnyed háta.
Kereste a hajnal pírját,
de a hajnalt nem találta.
Dombor arcélét kutatja,
de az is csak álom árnya.
Délceg, szép testét kereste,
s vérét lelete meg – kitárva.
Ne mondjátok, hogy megnézzem!
Nem akarom látni már a
vékony csíkokban csorgó vért sem!
ezt a vért, amelynek lángja
ott vibrál a kőülésen,
ráhull a bősz sokaságra,
lobog posztó- s bőrzekéken.
Ráhajoljak? Ki kiáltja?
Ne mondjátok, hogy megnézzem!

Mikor öklelték a szarvak,
nem hunyta be a szemét sem.
De a szörnyű anyák állak,
nyujtott nyakkal, mint a vércse.
És a messzi legelők felett
átdübörgött egy morajló titok:
csak állt s az égre bőgött fel a csorda
sápadt ködök vezérbikáihoz.
Nem volt herceg Sevillában,
aki ővele felérne,
kard, mint kardja, s szív se mint az
ő szivének lüktetése.
Egy folyónyi oroszlán is
vágyott volna erejére,
márványtorzók arányához
az ő teste volt a mérce.
Arcát fénnyel aranyozta
az andalúz-napos Róma;
a mosolya: élc és szellem-
szirmokból szőtt tubarózsa.
Mily fenséges toreró volt!
A hegyen - mint hegy! A búza
közt maga is ringó búza.
Hogy tündöklött a vásáron!
Mily éles volt sarkantyúja!
S mily lágy volt, ha hullt a harmat!
S milyen félelmesen bátor,
amikor a végső homály
banderillái rázuhantak!




Ám most mindörökre alszik.
Már a moha és a páfrány
nyitogat rést biztos ujjal
virágkehely koponyáján.
S már a vére hömpölyög dalolva,
dalolva, át a lápon és a réten,
leng, lélek nélkül, ködök sűrűjében,
a paták ezrei közt botladozgat,
akár egy hosszú és bús nyelv, sötéten,
s halál-tócsává nő a csillagok közt,
a Guadalquivir mellett, fenn az égen.
Oh, Spanyolhon fehér fala!
Oh, bánat fekete bikája!
Oh, Ignacio kemény vére!
Oh, ereinek csalogánya!
Nem.
Látni sem akarom a vérét!
Mert nincs olyan kehely, mely befogadja,
és fecske sincs, mely cseppjét felihassa,
se fénynek zuzmarája, hogy lehűtse,
se dal, se liliom-ár nem elég még,
hogy befedje, sem kristályok ezüstje.
Nem.
Látni sem akarom a vérét!


3

Ittmaradt teste

A sírkő homlokán az álmok csak nyöszörögnek,
Nincs rajta kanyargó víz és fagyott ciprusok sem.
A kő bugyorba kötve viszi az időt hátán,
a könnyek lombos fái s bolygók keringnek benne.

Én láttam, mint futottak égretárt vézna karral
szürke esők, szitálva, a nagy habok ölébe,
hogy el ne fogja őket a sírkő gránit-lapja,
mely oldja testüket, de a vért - azt fel nem issza.

Mert a köd csapdájába ejt szálló ködöt, magvat,
pacsirták csontvázát s a homály farkas-falkáit,
ám kapuja nem szóra, kristályra, tűzre tárul,
csak tágas nagy arénák véghetetlen nagy sorára.

Itt fekszik kinyúlt testtel Ignacio, a délceg,
Már vége van. Mi történt? Nézzetek alakjára:
a halál halvány kénnel kente be márvány-bőrét
és sötét minotauruszt homlokára.


És vége már. Az eső becsurog nyitott száján.
Horpadt melléből félve szökik a levegő is,
s izzadtan párzó barmok párázó melegéhez
bújik a Szerelem már fázósan dideregve.

Ki szól? Kerengve megleng egy bűzhödt hulla csendje.
Előttünk ím e test, mely lassankint szertefoszlik.
Tündöklő forma egykor, s trillázó csalogánydal,
s most látjuk mint telik meg feneketlen lyukakkal.

Ki gyűri szemfedőjét? Nem igaz! Hazudik csak!

Ne kántáljon itt senki, ne szipákoljon sírva,
sarkantyút ne pengessen, ne bűvölje a kígyót!
Csak nagy kerek szemekkel nézzük itt ezt a testet,
amelynek soha többé nem lehet nyugovása.

No, hadd lám, hol vannak most a vashangú legények,
a csikót szőrén ülők, a folyót idomítók,
akiknek zeng csontjuk és harsányan dalolnak,
szájukból napfény csurran, s fogukról szikra pattog?

Itt lássam őket most. E meztelen gránit-lapnál.
E test előtt, amelynek elpattant kantárszára.
Most mutassák meg, merre lehetne megszöktetni
e kapitányt, akit már a halál kötött gúzsba!

Tanítsanak meg sírni, hogy könnyem, mint az édes
ködök és mély partok közt elhömpölygő folyóár
sodorja és veszítse el Ignacio testét,
s a lihegő bikákra ne hallgathasson többé.

Vesszen el teste ott fenn, arénájában a holdnak,
mely fájó s mozdulatlan kislány-szemével bámul,
s hol halak sem dalolnak, oszoljon el az éjbe,
s a deres bozótokká dermedt füstök tar ágán.

Ne fedjék be az arcát kendővel: szokjon hozzá
a hozzánőtt halálhoz. Menj, Ignácio, indulj!
A bikák meleg-párás bődülését ne halld meg.
Aludj, röppenj, pihenj csak: Meghal a tenger is!




4

Bolygó lelke


A bika nem ismer s a fügefák sem,
a lovak sem s a hangyák sem a házban.
Nem ismer rád a gyermek sem az alkony,
mert mindörökre meghaltál te már.

Nem ismer téged, nem, a sírkő lapja,
s a gyászlepel sem, melyben elrohadsz majd.
És néma emléked sem ismer többé,
mert meghaltál te mindörökre már.

Majd jön az ősz nyálas csigáival,
s a borhegyen ködfürtök kuporognak,
de szemed tükrébe már senki nem néz,
mert meghaltál te mindörökre már.

Mert mindörökre meghaltál te már,
ahogy e Földön minden halott meghal,
mint minden halott, akit elfelednek
a döglött kutyák örök szemétdombján.

Nem ismer senki téged. Nem. De én messze zengem,
a jövendőnek, fénylő arcéled gráciáját,
dalomban harsonázom érett tudásod hírét,
hogy vágytál a halálra s kóstolni szája ízét,
S hogy bátor vígságodban gyökeret vert a bánat.

Sokára születik még, ha tán születik egyszer
íly tiszta andalúz majd, ily kalandokban gazdag.
Nyögő szavam siratja nemes fensége báját,
s emléke mint a bús szél leng majd az olajfák közt.

( András László )

( Ignacio Sánchez Mejias, művelt , egyetemet végzett toreádor, Lorca egyik legjobb barátja volt. A költeményben említett kőbikák történet előtti szobrok Madrid közelében a Guisando-halmon)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

hajnali-reszegseg.jpg

 

 

 

 RÉSZEGSÉG ÉS ÉJSZAKA
 
Röpke cinege.
Éj a dombod teteje.
A dadogó kósza szellő
s a nyögő ég éjjele.
 
Borosan, gyászosan hadonászik
az éj három részeg.
Ólomcsillagok forognak
fél lábon.
               Röpke cinege.
Éj a lombod teteje.
 
Sajgó percek abroncsában
zúg a halánték ere.
S a te csönded? Három pőre
részeg ember éneke.
Szűz selyemnek varrt szegélye
a dalod.
              Röpke cinege.
Cine-cine-cine-cine.
              Röpke cinege.
 
             (   Weöres Sándor )